Nem olyan fekete az ördög, ha a szél nem fújja.

Herceg vagy nem herceg, bizony megjött. Méghozzá, mint Wodehouse mondaná, with unusual severity. Hóban gázoltunk, és csak esett és esett; közben pedig fagyott és fagyott. Tegnap azonban gyönyörű napsütést kaptunk a Csodálatostól meg nem érdemelt ajándékba. Olyan jó volt, majd kibújtam a bőrömből! Talán ma is lesz.

Mircea Eliade nem igen tesz különbséget igaz Isten és hamis istenek között; kicsit úgy ír vallástörténetet, mintha a matematika történetében nem tennének különbséget Gauss felfedezései és a körnégyszögesítő dolgozatok között. Mint a liberális állam: bejegyzik a katolikus Egyházat és bejegyzik a sátánista (bocsánat, satanista) egyházat is. Madár-madár. Eliade különben komputer-agyú, félelmetes teljesítményű könyvtár-tudós, aki adatok szédületes özönét tekinti át és foglalja egységes szemléletbe.

Az újpesti hómezőkön való bukdácsolásom szüneteiben elolvastam Mircea Eliade A samanizmus című könyvecskéjét. (Miért nem «sámánizmus»?

Bolond lyukból késő a köpönyeg.

Jelenleg a sámánizmusról olvasok; ha már harcban állok a mágiával, legalább tudjak róla valamit. Így jutott eszembe sámánutazásnak becézni a metrótól az újpesti templomig vezető utamat. A sámán égbe és alvilágba utazik; de próbálna csak meg bejutni ebbe a templomba, amelyet lövészárkok és barrikádok vesznek körül (lábazatfelújítás folyik, november 10-ére kellett volna befejezni, de számos jel arra mutat, hogy ez nem történt meg; talán jelen év novemberére gondoltak).

Pierre Janelle The Catholic Reformation című, 1963-ban megjelent könyvéből többször idéztem. Most összefoglalom a szakaszosan, inkább csak a hétfői gyóntatás szüneteiben végigolvasott könyv fő tanulságait.

(1) Már a 15. század végétől létezett a katolikus Egyházban egy egészséges reform-mozgalom, amelyben a keresztény humanisták pozitív szerepet játszottak. A 16. századi protestáns reformáció fellépése után ez a mozgalom erősödött és kiteljesedett.

Jó pap disznót győz.

Újév napján jártam az Árpád-híd metróállomáson. Az egyik fölfelé haladó mozgólépcső nem működött. Eszembe jutott, hogy tavaly is jártam erre, és ugyanez a mozgólépcső már akkor is állt. Hagyomány teremtődik. Ahogy a római Szent Lépcsőn térden illik fölmenni, ez a mozgólépcső arról lesz nevezetes, hogy gyalog kell fölmenni rajta. Ez az üzemmódja. Nem telik bele sok év, és a város nevezetességei között fogják mutogatni a túristáknak: a Mozgólépcső, Amely Nem Mozog.

Vagy megérem, hogy Galileivel kiálthatom: «Eppur si muove»?

Addig üsd a vasat, amíg a takaród ér.