Nem szeretném, ha előző bejegyzésemet valaki félreértené. Juhász Gyula nem minden versét csapja agyon valami oda nem illő elemmel. Vannak igazán nagy versei. A Milyen volt... remekmű, és nem áll egyedül. 

A bukott angyalok c. költeménye talán nem tartozik a legnagyobbak közé, de félelmetes. Az elején van egy képzavar (az elhaló visszfény), de aztán egyre keményebbé válik a vers, és kitűnik, hogy a költő érti a lázadó szellemek világát, akik mind  mélyebb hidegbe és sötétbe hullanak. 

            És arcukat kezükkel eltakarják,
            Mert látni Őt már többé nem akarják,
            Az éj kell nekik, a világtalan,
            Melynek szívükben komor mása van.

Nézem Juhász Gyula portréját: sötétség ül az arcán, sötétség néz ki a szeméből... Ő belülről ismerte a depresszió  éjszakáját, életét átszőtték az öngyilkossági kísérletek, míg végül, altatóval, sikerült neki... Érti a kárhozott  angyalokat: ők azért nem láthatják Istent, mert nem akarják látni.

Juhász költészete tanúság arról, hogy egész életében kinyújtotta kezét a szépség és jóság felé. Nem volt ereje... Vagy rossz helyen kereste?

Nézem a  portrét. Szép férfiarc. De ott ül rajta a komor árny.

A démon. Uram, irgalmazz.