Nem volt teljes agyhalál, csak a nyúlványok bénultak le. Jobb fülemre már korábban is gyengén hallottam, csütörtök reggel a bal fülem mondta föl a szolgálatot, de igen radikálisan. Furcsa volt, hogy nem hallom mások beszédét. Különösen furcsa volt így gyóntatni. Első péntek, szombat este, vasárnap reggel, hétfő délután... Úgy bömböltem, hogy a hívek a gyóntatóteremben befogták a fülüket, nehogy a gyónási titok ördöge elvigye őket. De a gyónók sohasem tudtak elég hangosan bömbölni nekem. Tarthatatlan állapot volt. Öt napig tartott. Spekulálhattam, mi lesz, ha így maradok.

Kedd délelőttre kaptam időpontot a fülészeten. Idejében elfoglaltam helyemet a kritikus ajtó előtt. Volt egy TV-képernyő a folyosón, hogy ne unatkozzunk. Ahogy néztem, megállapítottam, hogy egy játékfilm megy. A szöveget nem értettem, csak a mozdulatokat láttam. Nem háborús film volt, nem is bűnügyi film, nem romantikus szerelmi történet, csak – film. Isten tudja, miről szólt. Magyar filmnek néztem, de ez se biztos, nem ismerem én a színészeket. Mindenesetre nem volt feliratos. A mozdulatokra és az arcmimikára voltam utalva. Érdekes volt megfigyelni, meddig tart például egy szájsarok elhúzása, milyen fintorok és kacsintások kísérik a beszédet. Ezekre nem szoktunk figyelni, ha a szöveget értjük. De én most csak ezekre figyelhettem, metakommunikációból tudatos kommunikációvá léptek elő. Nagyon sajátos volt. 

De egyben borzalmas is. Íme, milyen fontos a verbális közlés. Nem vagyunk állatok. Tudattal, logikával dolgozunk. Borzalmas lehet a látás elvesztése, de milyen volna csak a látásra hagyatkozni? Milyen volna, ha a látott valóság némafilmmé dimenzionálódnék át?

Szörnyeteg spekulációimnak az vet véget, hogy szólítanak a fülműhelyben, és úgy kezelik a fülemet, mint Ágnes asszony a lepedőjét: kimossák. Lepedő-méretű nyúlványaimnak azóta hasznát veszem. Ó irgalom Atyja, nem hagytál el.