Metróra szállok. Egy lány szeme megakad rajtam. (Nem az enyém a lányon, nyájas olvasóm, ahogy borzalmas fantáziád föltételezné.) Elég szánalmas lehetek, vagy ismer a templomból, nem tudom, de egyszer csak azt veszem észre, hogy föláll: „Tessék leülni.” Mosolyogva köszönöm meg, és természetesen elfogadom, holott egyáltalán nem esik nehezemre állni, és nem is megyek messzire. De ezt már eldöntöttem, mindig elfogadom. Őt tisztelem meg ezzel, neki esik jól. Az utasok egy darabig engem néznek. Iszonyú látványban lehet részük. Vagy csodálkoznak, hogy ilyen fiatalon hogy lehetek ennyire öreg. Esetleg a mosolyom szokatlan számukra. No, mindegy. Újabb kísérleti bizonyítékom van az emberi természet jóságáról. Létezik udvariasság, törődés, figyelmesség. 

Később ebédelni megyek. A kasszánál gondosan előkeresett aprópénzzel fizetek. A hölgy mégis visszaad az apróból. (A hölgy középkorú és csúnya, nyájas olvasóm, nem pedig szép és fiatal, ahogy ördögi fantáziád föltételezné.) Nem értem a dolgot, szóvá is teszem. De neki van igaza, egy tízforintos helyett ötvenest adtam. Erőnek erejével rámtukmál negyven forintot. Ezt kellene elmesélni azoknak, akik állandóan panaszolják, hogy a kasszánál becsapják őket. Engem miért nem? „Ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja.”

Miért beszéltem össze-vissza a nyájas olvasó fantáziájáról? No, csak azért, mert van számláló az oldalaimon. Ha szex vagy politika van egy oldalon, az oldalt lényegesen többen olvassák, mint amikor nincs. Ez is az ember portréjához tartozik.