Egy ügybuzgó orvostudor által laboratóriumi vizsgálatra beutalva, tartom a vénámat egy hölgynek, aki, miközben lyukat fúr belém, szívettépően jajgat, hogy milyen kemény a bőröm. Ha lesz időm, megsiratom. (Túl későn jut eszembe, hogy azt kellett volna mondani: majd csináltatok újat.) Miközben egyik karomat behajlítva tartom és a másik kezemmel vattát szorítok a sebre, harmadik kezembe vékony, zárható csövecskét ad, hogy abban hozzak vizeletmintát. Erre a célra mindenütt főzőpoharat szoktak adni, abba valahogy beletalál az ember. Gyönge célzóképességem és a cső csekély keresztmetszete mellett, vigyázva arra is, hogy túl hamar ne vegyem le a karomról a vattát, elég reménytelennek látszik az ügy. Mire megtelik a kémcső, kezemet és a csövet is füröszteni és törölgetni kell. Utána kiderül, hogy mégiscsak túl hamar vettem el a vattát a sebről. Az ingem alja véres. Ez legalább célzóképességet árul el, fogalmam sincs, hogy került a vér a könyökhajlásomról az ing aljára. Mindenesetre vér tapad az ingemen, mint Márai sanzonjában:

Az ingén néha vér tapadt,
Hintázni vitt, ha pénz akadt,
Néha megvert, és én nevettem,
Hiszen szerettem, hiszen szerettem...

Az apacs és utcalány bájos idillje némileg dermesztően folytatódik:

Egy éjjel börtönbe cipelték,
Egy reggel a fejét leszelték...

Az az érzésem, ez a laborvizsgálat annak az előszele, hogy velem is hasonló történik, ha nem is a dr. Guillotine által föltalált elmés módon. Koloánt alkatrészeire bontják, és ünnepélyes, lassú gyász-zenével kiselejtezik. Csuhaj.