Pál apostol így beszél az athénieknek Istenről:
Ő az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodását, mintha szüksége volna valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,2428).
Minden, ami viszonylagos, föltételez valamit, ami nem viszonylagos. A relatívumok abszolútumra utalnak. Ami határolt, az relatív; az abszolútum tehát határtalan. Több abszolútum nem lehetséges, hiszen egymást korlátoznák. Az abszolútum egyetlen, korlátlan valóság. Más valóságok léteznek, az abszolútum maga a lét. A határolt dolgok sokaságát rá kell visszavezetnünk: benne határtalan módon van meg mindaz, ami más lényekben határoltan létezik. Így a személyesség is, amit önmagunkban korlátoltan tapasztalunk, az Abszolútumban titokzatos és határtalan módon áll fenn. A tapasztalati valóság mögött személyes titok áll, mint annak abszolút forrása és meghatározója: Isten.
A Teremtő fölismerhető a teremtményekből. A bálványimádókról ezt olvassuk a Szentírásban:
Ami megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak (Róm 1,1922).
Az emberi értelem a tapasztalati valóságból képes a személyes Abszolútumra, Istenre következtetni.
A mindenség és a történelem abszolút függésben van Istentől: Isten mindentudó és mindenható.
Ó, Uram! Te alkottad az eget és a földet nagy hatalmaddal és kinyújtott karoddal. Neked semmi sem lehetetlen. Nagy vagy terveidben, és diadalmas megvalósításukban; szemed jól látja az emberek minden útját. (Jer 32,1719).
Isten gondviselése által őrzi meg és kormányozza mindazt, amit teremtett, “egyik határtól a másikig erősen átfogja, és jóságosan elrendez mindent” (Bölcs 8,1). Mert “minden mezítelen és fedetlen szemei előtt” (Zsid 4,13), még azok a tettek is, amelyeket teremtményei szabad akarattal cselekszenek (1. vatikáni zsinat, DS 3003).
Isten mindenütt ott van és mindent meghalad (tértranszcendencia). Ő örökkévaló (időtranszcendencia), de minden pillanatban jelen van. Ő minden érték határtalan teljessége: végtelen jóság, igazság, szeretet, bölcsesség, hatalom, irgalom, szépség. Sajátos minősége a szentség. A “szent” azt jelenti, hogy Isten megfoghatatlanul más, mindentől megkülönböztetett, mindent egyedülálló módon meghaladó, hódolatot követelő valóság.
Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld (Kiv 3,5).
Istent nem tudjuk meghatározni. A Szentről az emberi beszéd csak dadogni tud.
Amikor Istenről beszélünk, az egész valóság forrását és értelmét jelentő felfoghatatlan és határtalan személyes titokra utalunk.
A Szentet megillető magatartás az ember részéről az imádás.
Az imádás az isteni szentségnek kijáró feltétlen odaadás, Isten mindent meghaladó fölségének szabad elismerése.
Imádás egyedül az igaz Istent illeti meg. A bálványimádás a pogányok bűne. Az ószövetség Isten és Izrael népe közötti szerződés, amely szerint Izrael egyedül az igaz Istent imádja, Isten pedig gondoskodik népéről.
Hallgassatok szavamra, teljesítsétek minden parancsomat, akkor az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek (Jer 11,4).
Ha hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek (Kiv 19,56).
Isten megközelíthetetlen maradna az ember számára, ha csak a teremtett dolgokból következtetnénk rá. A szövetség Istene azonban maga közelíti meg az embert, és kinyilvánítja magát neki.
Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene. Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjelmézzel folyó országba (Kiv 3,68).
Istennek a Bibliában neve is van, amit a titokzatos Négy Betű jelöl:
HWHY
(A héber írás jobbról balra halad.) A legvalószínűbb feltevés szerint eredetileg így ejtették ki: Jahve. Később a zsidók már nem merték kimondani, hanem körülírásokat alkalmaztak helyette (pl. “a Név”, “a Magasságbeli”). A leggyakoribb helyettesítés az Adonái, “Úr” szó. (Görögül: Küriosz.) A hibás Jehova alak úgy keletkezett, hogy az Adonái szó magánhangzópontozását összeolvasták a Négy Betű mássalhangzóival. A magyar Bibliában a YHWH név helyett általában az Úr szó áll:
Én, az Úr vagyok a ti Istenetek. Ti megszentelődtetek, szentté lettetek, mivel én szent vagyok (Lev 11,44).
A zsidó fordítások az Örökkévaló szóval fordítják a Négy Betűt:
Halljad, Izrael, Örök Istenünk, az Örökkévaló egyetlen! Szeresd hát Örök Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és minden tehetségeddel! (Zsidó Imakönyv 20. o.; vö. MTörv 6,4)
És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izráel fiainak egész községéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló, a ti Istenetek (Lev 19,12).
A Szentírás a négybetűs Nevet a héber létigéből értelmezi: “Vagyok, aki vagyok...” (Kiv 3,14). Isten a lét misztériuma. Nem a létezés általában (panteizmus), hanem önálló, személyes, szuverén, dinamikus jelenlét, amely megtapasztalható a történelemben.
A panteizmus azt állítja, hogy Isten azonos a mindenséggel. Ez az Abszolútum összetévesztése a relatívummal, és a teremtést istenítő bálványimádás.
Jehova tanúi azzal vádolják a keresztényeket, hogy elhanyagolják Isten szent nevét. A valóság az, hogy Jézus nevében benne van a YHWH név. (Jelentése: Az Úr a szabadulás.) Őket ez azért nem elégíti ki, mert Jézusról mást vallanak, mint a keresztény hit.
A szövetség miatt Isten az “Izrael Istene”, “Izrael Szentje” nevet viseli a Bibliában:
A hegyek megremegtek az Úr előtt, az Úr, Izrael Istene előtt (Bír 5,5).
Magam vagyok a gyámolod az Úr mondja ezt neked , Izrael Szentje, a te Megváltód (Iz 4,14).
A szövetség Istenét nem következtetéssel, hanem hittel ismerjük meg. Az tapasztalja meg a szövetséget, aki imádó odaadással követi szavát.
A hit önmagunk kiszolgáltatása Isten szavának.
A hitben az ember önmaga fölé emelkedik. Elhagyja saját illetékességi körét, és átadja magát a Megfoghatatlannak.
Istenre biztonsággal hagyatkozhatunk, mert ő szeret bennünket.
Szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna (Bölcs 11,24).
Az Úr, a te Istened szeret téged (MTörv 23,6).
Amilyen lényeges megnyilvánulása Isten szentségének az, hogy hódolatot és engedelmességet követel, ugyanolyan fontos, hogy irgalommal fordul még a méltatlan teremtmény felé is. Nem érdemeink alapján szeret bennünket, hanem saját lényét nyilvánítja ki a szeretetben.
Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Izrael? Szívem elváltozott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást (Oz 11,89).
Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak, neveden szólítalak: az enyém vagy. Ha tengereken kelsz át, veled leszek, és ha folyókon, nem borítanak el; ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg. Mert én az Úr vagyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód. Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek (Iz 43,14).
Isten nemcsak Szent, akinek imádás jár, nemcsak Úr, akit szolgálni kell, hanem barátja is az embernek.
Az Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél ( Kiv 33,11).
Izrael, én szolgám, Jákob, akit kiválasztottam barátomnak (Iz 41,8).
Isten szerető apaként fordul az emberhez:
Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik (Zsol 103,13).
Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem. Én tanítottam meg járni Efraimot, a karomon hordoztam. puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt (Oz 11,1.34).
Már Izrael úgy szól Istenhez, mint atyához.
Dávid így imádkozott: “Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, a mi Atyánk öröktől örökre!“ (1Krón 29,1013)
Istennek természetesen nincs biológiai neme, de gyöngédségét olykor az anyai szeretet hasonlata fejezi ki:
Megfeledkezhete csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatjae szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad (Iz 49,15).
Isten szeretete határtalan. A Szentírás a jegyesi és hitvesi szeretet képét is igénybe veszi, hogy ezt a mindent meghaladó szeretetet leírja.
Maga Teremtőd lesz a hitvesed, a Seregek Ura a neve (Iz 54,5).
Amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd, és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened (Iz 62,5).
Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szerelemért, azt is kevesellnék! (Én 8,67)
Az újszövetség az Izraellel kötött szövetség beteljesülése Jézus Krisztusban. Ő Istent a bizalmas abba (“apu”) szóval szólította meg, és hangsúlyozta ingyenes, mindenkire kiterjedő szeretetét.
Mennyei Atyátok fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is (Mt 5,45).
Istenben nincsenek határok: ő azonos jellemvonásaival. Nemcsak szeret, hanem ő a szeretet.
Mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet (1Jn 4,78).
Hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad (1Jn 4,16).
A keresztény valóságkép összefoglalása:
“Az Isten szeretet.” (1Jn 4,8.16)
Az Izraellel kötött szövetség csak előkészítése volt egy olyan új szövetségnek, amelyben Isten szeretete minden emberrel találkozni akar. Ez a názáreti Jézus személyében, tanításában, életében, halálában és föltámadásában valósult meg.
Jézus a vallástörténetben egyedülálló jelenség. A zsidó nép egyszerű fia, aki sem a papok, sem az írástudók osztályához nem tartozik, mégis hallatlan biztonsággal ad választ az emberi egzisztencia legmélyebb kérdéseire. Istenről úgy beszél, mint aki otthon van nála. A Bibliát új módon idézi, meghökkentve a szakembereket. Szava kiűzi a démonokat a megszállottakból, meggyógyítja a betegeket, parancsol a természet erőinek, életre kelti a halottakat. Hatalommal és tekintéllyel lép föl még a hivatalos vallási vezetőkkel szemben is. Annyira vonzó egyéniség, hogy tömegek rajonganak érte. Vitapartnereit briliáns előkelőséggel fegyverzi le. Mindez nem tűnik el az ellenőrizhetetlen múlt homályában, hanem rendelkezésünkre áll az evangéliumokban, ahogy az ősegyház katekézise a szem és fültanúk beszámolói alapján rögzítette. A katekézis (hittanítás) nem azonos a mai értelemben vett történetírással, de történeti tartalmú hitvallást őriz. Az újszövetségi írók valóságos eseményekről tudnak és akarnak beszélni. Az evangéliumok történeti értékét a nem hívő kutatók is elismerik. Akik visszautasítják azt, ami az evangéliumok mondanivalójában meghaladja az emberi értelmet és fantáziát, ezt nem történeti alapon teszik, hanem világnézeti előítéletből. Jézus alakja azonban nem marad meg a nemhívő történészek elméletein belül, hanem mindig kilép azokból, igazolva az angyali szót: “Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt.” (Lk 24,56) Történetileg biztos, hogy Poncius Pilátus római prokurátor 31. április 7én (esetleg 33. április 3án, de ez jóval kevésbé valószínű) keresztre feszítve kivégeztette a názáreti Jézust, mint “lázadót”. Történeti tény az is, hogy hamarosan ezután elterjedt Jézus föltámadásának híre. Tacitus beszámol arról, hogy Nero császár a 64es római tűzvész után nagy tömeg keresztényt végeztetett ki Rómában. Ez a keresztény hit fantasztikusan gyors terjedésére utal (az akkor hírközlési lehetőségek mellett!), pedig ez a hit Jézus föltámadásának emberileg hihetetlen állításán alapul. Valami tömegesen győzte meg az embereket arról, hogy ez az állítás nem kitalálás vagy fantáziálás, hanem valóság. Pál apostol az állítja, hogy ezt a meggyőzést maga Jézus Krisztus vitte végbe: “Nem merek ugyanis beszélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam szóval és tettel a pogányok megtérítésére, jelek és csodák hatásával és a Szentlélek erejével.” (Róm 15,18) Ha ez így van, hinnünk kell a föltámadt Jézusban. Ha pedig nincs így, a föltámadás hitének elterjedésére valami más magyarázatot kell adnunk (hallucináció, csalás, tetszhalál, mítosz). Ezek a magyarázatok azonban túlzott naivságot tételeznek föl az ókori emberről, és egyáltalán nem magyarázzák meg, hogy miért vállalták Jézus hívei a vértanúhalált. Pál apostol elszánt üldözője volt a föltámadt Jézus követőinek, s teljesen megmagyarázhatatlan, miért lett Krisztus föltámadásának hirdetője, ha nem igaz, amit róla ír: “Harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagy az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát.” (1Kor 15,49)
Jézus nem egyszerűen nagy ember, nem is csupán Istennek egyik küldötte, hanem sokkal több annál. Benne Isten véglegesen és visszavonhatatlanul közli magát az emberiséggel.
Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben (Kol 1,1520).
Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be (Jn 1,13.14).
A názáreti Jézus Isten abszolút önkinyilvánítása, örökkévaló Igéje, aki a Szentlélek erejéből Szűz Máriától születve emberré lett.
Már Jézus földi működése nyilvánvalóvá tette, hogy rendkívüli igényeket támaszt. Megtérést és hitet követelt; föllépésével “beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Feltétlen odaadást kívánt személye iránt: “Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37). A próféták kifejezésmódja helyett (“Így szól az Úr”) egyszerűen így beszélt: “Én pedig mondom nektek” (Mt 5), “Bizony mondom nektek” (csak Máténál 27, összesen 66 helyen). Puszta parancsszóval csodákat művelt (Mk 2,9; 4,39). Az ember végső sorsát a vele szemben való viselkedéstől tette függővé (Mt 10,32; 25,40; Mk 8,3538). Jogot formált ahhoz, hogy bűnöket bocsásson meg (Mt 9,26). Olyan szerepeket tulajdonított magának, amelyeket az Ószövetség csak Istenről állított: ő Isten népének vőlegénye (Mk 2,20), ez a nép az ő gyülekezete (Mt 16,18), az angyalok az ő angyalai (Mt 13,41). A Főtanács előtt tett kijelentését káromkodásnak értelmezték: “Látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin” (Mt 26,64). “Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” (Jn 19,7) Föltámadása nyilvánvalóvá tette egyedülálló méltóságát: “A halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4). Pünkösdkor Péter állítása szerint maga Jézus küldte el Isten Lelkét (ApCsel 2,33). Ez pedig isteni rangot jelent. “Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,1011). Az Úr (Küriosz) szó a yhwh név görög egyenértéke. Egyedül yhwh mondta magáról az Ószövetségben: “Előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv” (Iz 45,23).
Jézus nem mondta magát azonosnak YHWHval, hanem Atyjának nevezte őt, akivel Ő, mint Fiú, egyedülálló kapcsolatban áll.
Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja (Mt 11,27).
Aki engem látott, az Atyát is látta (Jn 14,9).
Én és az Atya egy vagyunk (Jn 10,30).
Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem (Mk 1,11).
A kereszténység kitartott az ószövetség szigorú egyistenhite mellett. Ugyanakkor fölismerte Jézusban Isten egyszülött Fiát, aki nem sorolható be a teremtmények közé, de nem is azonos az Atya személyével. Az I. egyetemes zsinat (Nikaia, 325) azt a megfogalmazást találta erre, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Az egylényegű (homousziosz) szó tartalma nem jelentéktelen mértékben különbözik a hasonló (homoiusziosz) szó tartalmától. (Madách szerint egy “i” betűről folyt a hitvita – de “gazság” és “igazság” között is csak egy “i” betű a különbség!). A kérdés az, hogy Istennek tartjuke Jézust, vagy csak a teremtmények legkiválóbbikának. A keresztény hitet Tamás vallomása fejezi ki: “Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28)
Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, valóságos Isten és valóságos ember egy személyben.
Mivel Jézus Krisztus egyetlen személy, ez az egyetlen személy pedig valóságos Isten, édesanyja, Szűz Mária, aki a Szentlélek erejéből szűzen foganta és hozta világra Jézust, joggal Istenszülőnek, Isten Anyjának nevezhető (III. egyetemes zsinat, Efezus, 431). Az anyagyermek viszony ugyanis személyek közti reláció.
Istensége szerint Jézus egylényegű az Atyával, embersége szerint egylényegű velünk. A khalkédóni (IV. egyetemes) zsinat (451) Jézus istenségét és emberségét két természetnek nevezi. A kopt (egyiptomi), etiópiai, szíriai, örmény és szírmalabár (indiai) egyházak tekintélyes része emiatt kiszakadt az Egyház egységéből, mert természeten ők azt értették, ami Jézus Krisztusban egyetlen (azt, amit mi személynek nevezünk). Ez a szakadás máig fönnáll, és mintegy húszmillió keresztényt érint. Ma már reménytkeltő teológiai párbeszéd folyik az ú.n. monofizita egyházakkal, amely számos félreértést tisztázott.
A Jézus istenségébe vetett hit az alapvető különbség a keresztény és nemkeresztény vallások között.
Nem vallják ezt a hitet a mai zsidók, mert ellentétesnek tartják a monoteizmussal (egyistenhit). A nikaiai zsinat tanítása éppen arra való, hogy ezt a nehézséget elhárítsa: a Fiú egylényegű, más fordítás szerint egyvalóságú az Atyával. Nem másik Isten, hanem ugyanaz az egyetlen Isten, mint az Atya. Csak “egymás felé” különböznek, az énte szembenállás alkotja különbözőségüket. Ez az emberi értelmet meghaladó misztérium. Nélküle azonban a zsidó szent könyvek tanítása Isten szeretetéről befejezetlen marad: nem látható, hogyan teheti meg az Abszolútum, hogy valóságos kapcsolatba lépjen teremtményével. A krisztusi hit szerint ezt a kapcsolatot a Fiú személyével tartja fenn az Atya, mi pedig a megtestesült Ige emberi természetén keresztül kerülünk személyes kapcsolatba a Fiúval (és benne az Atyával).
Elutasítja Jézus istenségét az Iszlám is. Mohamed (570632), aki Gábriel angyal megjelenésére hivatkozva egyistenhitet hirdetett az araboknak és katonai eszközökkel juttatta érvényre vallását, Jézust csak prófétának fogadta el. “Allah nem nemzett fiat” – mondja a mohamedán szent könyv, a Korán (23,91). Az Iszlám ma világhatalom. Legszélsőségesebb képviselői nem csupán a szent háború, hanem a terrorizmus eszközétől sem riadnak vissza.
Jézus istenségének tagadása jellemzi a XVI. században keletkezett unitárius vallást is. Az erdélyi református püspök, Dávid Ferenc 1566tól nyilvánosan tagadta Jézus istenségét, emiatt börtönben kellett meghalnia (1579). Hitrendszerének lényege: az Atya egyedüli Isten; Jézus az egész emberiség megváltó példaképe, de nem Isten, és ezért imádni sem kell; a Szentlélek nem más, mint Isten jóra indító ereje bennünk. Az erdélyi unitarianizmus később Dávid Ferenc elveit fogadta el. A magyar nyelvterületen kívül az unitárius felekezetnek elsősorban Nagybritanniában és az Amerikai Egyesült Államokban vannak hívei. A liberális Jókai idealizált képet rajzol a torockói unitáriusokról Egy az Isten c. regényében.
A mormonok (“Jézus Krisztus Mai Szentjei”, Utah állam létrehozói) alapítója, Joseph Smith (18051844) többek között azt prédikálta, hogy az ember halála után istenné lehet. A mormonizmus tanai szerint sok isten létezik, akik férfi és női szellemek szaporodásából származnak. A mormon istenkép antropomorf, ember formájú. Ilyen körülmények között a Jézus Krisztusról alkotott fogalmuk sem felelhet meg a keresztény istenképnek. Jézus az ő gondolatkörükben ember, aki “istenné lett”. 1843tól a mormonok többnejűséget gyakoroltak, amit 1890ben az USÁba való beilleszkedés érdekében föladtak. Közkeletűvé lett elnevezésüket a Smith által 1830ban publikált Mormon Könyvéről kapták, amely szerintük a Bibliával egyenrangú, és Smith állítólag egy Moroni nevű angyaltól kapta aranytáblákra írva. A könyv szerint egyes izraeli törzsek elvándoroltak és Amerikában telepedtek meg, ott Jézus megjelent nekik, és egyházalapításra szólította föl őket. A Mormonkönyv minden valószínűség szerint Salomon Spaulding 1812 és 1816 között írt, nem publikált regényének plagizált kéziratából készült. A mormonok minden más vallást elutasítanak és pogányságnak tartanak.
Jehova Tanúi hevesen tagadják Jézus istenségét. A mozgalom 1881ben Tudományos Bibliakutatók Társasága néven alakult, az alapító Charles Taze Russel (†1916) előzőleg adventista volt. 1914re, majd 1918ra “számította ki” a világ végét, de hívei a bekövetkezett csalódás után is tovább agitálnak. Utóda, Rutherford és követői 1931ben vették föl a Jehova Tanúi nevet. Jézus szerintük nem közönséges ember. “Emberré születése előtt Jézus neve Logosz, azaz Isten Igéje vagy Szava volt. Isten összes többi szellemi fia előtt teremtetett, ő az egyetlen, akit Isten közvetlenül hozott létre.” “Ha Jézus lenne a Mindenható Isten, bizonyára nem imádkozott volna önmagához.” A jehovisták mozgalma erős egyházellenességet tanúsít. Tiltja a fegyveres szolgálatot, a vér evését és a vérátömlesztést. Több mint hárommillió követője van.
Jézus istensége természetfölötti misztérium, amely próbára teszi az értelmet, bátorságot és alázatot kíván a hívőtől. Az Egyház mégis vallja:
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű, és minden általa lett. (Nikaiakonstantinápolyi hitvallás, 325381.)
A Jézus Krisztusba vetett hit nem magától értődő, hanem Isten erőnket meghaladó ajándéka.
Azt sem mondhatja senki: “Jézus az Úr”, csak a Szentlélek által (1Kor 12,3).
Jézus megígérte tanítványainak a Szentlélek elküldését, és föltámadása után meghagyta tanítványainak, hogy várjanak rá, mielőtt hirdetni kezdik a hitet.
A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek (Jn 14,26).
Megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, “amelyről úgymond tőlem hallottatok: mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (ApCsel 1,45)
Maga Jézus is a Szentlélek erejében kezdte meg működését.
Eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban. Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá (Mk 1,910).
Jézus emberi lénye is a Szentlélek erejéből fogantatott Szűz Mária méhében.
József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van! (Mt 1,20)
A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni (Lk 1,35).
Már a világ teremtésekor is a Lélek működött (Ter 1,2). Amikor pedig az ószövetség prófétái előre megjövendölték, hogy eljön a Fölkent (héberül Messiás, görögül Krisztus), ez a Szentlélek műve volt.
Ő szólt a próféták szavával. (Nikaiakonstantinápolyi hitvallás, 381.)
A próféták töprengtek rajta, vajon milyen időpontra vagy milyen korra mutat Krisztusnak bennük működő Lelke, előre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és az azutáni dicsőséget (1Pt 1,1011).
A Szentlélek mutatta meg, hogy Jézusban eljött Izrael várvavárt Messiása.
Egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent (Lk 2,2528).
Jézusra leszállt a Szentlélek, mikor a Jordán folyóban fölvette Keresztelő János bűnbánati mozgalmának külső jelét, a vízben való alámerülést.
Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá (Mk 1,10).
Jézus nyilvános működését is a Szentlélek működése kísérte: ő vitte Jézust a pusztába (Lk 4,1), majd Galileába (Lk 4,14), az ő segítségével űzte ki Jézus a démonokat (Mt 12,28), benne ujjongott föl Jézus, amikor imádkozott (Lk 10,21). Jézus a kereszten a Lélek által adta önmagát áldozatul (Zsid 9,14), és a Lélekben támadt föl a halálból (1Pt 3,18). Pünkösdkor nagy erővel áradt ki a Szentlélek Jézus tanítványaira, s ezt Péter úgy magyarázta, hogy maga Jézus árasztotta ki az Atyától megígért Szentlelket (ApCsel 2,33). A Lélek erejében aztán a hallgatóság is hitt a föltámadt Jézusban, mint Úrban és Messiásban.
“Tudja meg Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette! Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára: és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből!” Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek megtért (ApCsel 2,36. 38. 4041).
Mit gondoljunk erről a titokzatos Szentlélekről? A héber ruah és a görög pneuma jelentése: “szél”, “lehelet”, “lélegzet”. Az Ószövetségben YHWH lelke gyakran annyit jelent, hogy Isten saját erejét leheli az emberbe. Így Sámsonra “rászállt az Úr lelke, és Sámson puszta kézzel széttépte az oroszlánt” (Bír 14,6). Máshol viszont YHWH Lelke maga Isten, személyes mivoltában: “Lázongtak ellene, és megszomorították szent Lelkét” (Iz 63,10). Az Újszövetség is ott beszél a Szentlélekről, ahol Isten beavatkozik a teremtésbe. János evangéliumában azonban a Szentlélek személyként szerepel (a pneuma szó a görögben nyelvtanilag semleges, mégis a hímnemű ekeinosz névmás vonatkozik rá: Jn 14,26; 15,26; 16,14). Az unitáriusok és Jehova tanúi ma is azt vallják, hogy a Szentlélek személytelen isteni erő. Az Egyház már 381ben, a II. egyetemes (1. konstantinápolyi) zsinaton szembesült azzal a nézettel, hogy a Szentlélek nem Isten, és elutasította azt. Akkor toldották be a nikaiai hitvallásba a Szentlélekről szóló részletesebb szakaszt, amely szerint őt éppúgy imádjuk és dicsőítjük, mint az Atyát és a Fiút. Jézus valóságos Isten, akit teremtmény nem mutathat meg isteni mivoltában. “Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27), viszont “ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam” (Jn 15,26). A Szentlélek az Atya és a Fiú élő szeretetközösségéből jön, és kinyilvánítja a Fiú dicsőségét.
Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek (Jn 16,1315).
Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is (1Kor 2,910).
A Szentlélek valóságos isteni személy voltát azért nem mindig ismerik föl, mert ő más módon személy, mint a Fiú, aki emberi arccal tekint ránk. A Szentléleknek nincsen “arca”. Ő az a teremtetlen világosság, amelyben Jézus arcán fölismerjük Isten dicsőségét. Ő az az isteni “közeg”, amelyben az Ige fölhangzik számunkra. Ugyanakkor a Szentírás világosan megkülönbözteti mind az Atyától, mind a Fiútól (pl. 2Kor 13,13), vagyis külön alanyként kezeli.
A Szentlélek az Atyától és a Fiútól különböző harmadik isteni személy, akinek működése nélkül Istennek Jézus Krisztusban megvalósuló önkinyilvánítását nem tudjuk befogadni.
Szentlélek, te nem maradsz meg a változatlan Atyában és Igében, mégis állandóan ott vagy az Atyában és az Igében, és ott vagy ugyanakkor saját magadban és az összes boldog lélekben és teremtményben is. Azokban a teremtményekben találod meg helyedet, akik úgy készülnek fel fogadásodra, hogy ajándékaidban részesülve hozzád hasonló tiszta lelkületre kötelezik el magukat. Jöjj el, Szentlélek! Jöjjön el az Atya egyesítő ereje, az Ige szeretete! Te vagy az igazság Lelke és a szentek jutalma, a lelkek nyugodalma, világosság a sötétségben, te vagy a szegények gazdagsága, a szerető lelkek kincse, az éhezők kielégítője, az égi haza felé vándorlók vigasztalása, és te vagy minden kincsek foglalata. Jöjj el, aki Máriára leszállva őt alkalmassá tetted, hogy az Ige testet öltsön benne. Működj bennünk is azzal a kegyelemmel, amellyel a kegyelem és a természet csodáját őbenne véghezvitted! (Pazzi Szent Mária Magdolna, XVIXVII. sz.)
Istenben a személyesség nem pontosan olyan, mint az emberben. Az emberi személy mindig a többi személyektől különböző külön ember. Isten azonban egyetlen, mégis három isteni személyt ismerünk föl benne: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Ez az emberi értelmet mérhetetlenül meghaladó misztérium, aminek mikéntjét nem tudjuk fölfogadni, csak tényét hittel elismerni.
Isten Szentháromság, azaz három ténylegesen különböző személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége, amely egyetlen osztatlan isteni lényegben áll fönn.
Csak hosszú hitviták és gyötrelmes krízisjelenségek után sikerült az Egyháznak megtalálnia azokat a fogalmakat és kifejezéseket, amelyek segítségével a Szentháromságról ma, ha tökéletlenül is, gondolkodnii és beszélni képes. Így ami Istenben egyetlen, azt isteni lényegnek vagy természetnek nevezzük, ami Istenben három, azt személynek vagy alanynak hívjuk. Isten tehát három személy egy lényegben, míg Jézus Krisztus egyetlen (isteni) személy két (isteni és emberi) természetben. Ez a szóhasználat nem a Szentírásból származik, hanem a negyedik és ötödik században kristályosodott ki annak a Szentléleknek a közreműködésével, aki Jézus ígérete szerint megtanít bennünket mindenre (Jn 14,26). A konkrétdinamikus héber és arám nyelv nem is volt alkalmas ezeknek a fogalmaknak a kidolgozására, csak az elvontabb, statikusabb görög, az európai filozófia ősnyelve. Fontos tudnunk, hogy az ilyen inkulturáció – vagyis az isteni igazság behatolása egy más kultúra világába és kifejezése az új kultúra nyelvén – nem ellentétes az evangéliummal. Jézus minden néphez küldte apostolait (Mt 28,19), és a Szentlélek minden nyelven tud szólni (ApCsel 2,11).
Lényeges elv a Szentháromság személyeivel kapcsolatban, hogy csakis egymáshoz való viszonyukban különböznek, minden másban egyek. Amikor tehát azt mondjuk, hogy az Atya szeret bennünket, bennfoglaltan a Fiú és a Szentlélek szeretetét is állítjuk. Amikor azt mondjuk, hogy a Fiú jelen van a benne hívők közösségében, bennfoglaltan az Atya és a Szentlélek jelenlétét is kifejezzük. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek erővel ruház föl minket, tudnunk kell, hogy ezt az Atyával és a Fiúval együtt cselekszi. Hogy a három isteni személy közös működését mégis valamelyik személynek tulajdonítjuk, az az illető személynek a Szentháromságon belüli szerepéből tükröz valamit.
Isten tehát nem magány, hanem örvendező szeretetközösség. Az Atya a forrásra nem szoruló ősforrás, aki mindöröktől közli boldog lényének végtelen gazdagságát a tőle születő Fiúval. A Fiú az Atya önátadására teljes odaadással válaszoló Másik. A Szentlélek a közösséválás, az egyesülés Szentháromságon belüli képviselője, akinek közös forrása az Atya és a Fiú személye.
A nikaiakonstantinápolyi hitvallásnak a Szentlélekről szóló szakaszát az ortodox (Rómától 1054ben elszakadt keleti) egyház így imádkozza: Aki az Atyától származik. Ez a hitvallás eredeti szövege. Csak nyugaton illesztették be az és a Fiútól szavakat (Filioque), és ezt csak a 9. századtól fogadták el a pápák. Mindazonáltal ez a betoldás tartalmilag nem mond mást, mint az a fogalmazás, hogy a Szentlélek az Atyától származik a Fiú által (ezt az ortodoxok is elismerik). Az Atya ugyanis mindent átadott a Fiúnak (Mt 11,27; Lk 10,22), tehát azt is, hogy a Szentlélek tőle származik. Az Atya és Fiú közös forrása a Szentléleknek: éppen ez a közössétevés a Szentlélek személyi vonása. Ezért tulajdonítjuk neki Isten és az ember egyesítését, a megtestesülés végrehajtását, a hit és a szeretet ajándékát, a hívők közösségének összetartását. A megtestesülés alanya azonban egyedül a Fiú: ez nem tulajdonítás, hanem a Fiúisten sajátja.
A Fiú személyében úgy lett emberré az Isten, hogy egyúttal “Te” kapcsolatban van az Atyával. Így a Jézusba vetett hitünk, amely a Szentlélek ajándéka, belehelyez bennünket a Fiú kapcsolatába az Atyával, és Jézussal kiálthatjuk: Abba, Édesapa! (Róm 8,15; Gal 4,6).
Az ember Istennel való találkozása úgy lehetséges, hogy a Szentlélek megajándékozza a Jézusba vetett hittel, amelyben Isten gyermekévé lesz, és magának a Szentháromságnak boldog életében részesedik.
Ó, én lelkem, gondold csak meg, hogy mekkora gyönyörűséget talál az Atyaisten a Fiúistennek és a Fiúisten az Atyaistennek megismerésében, és mennyire szeretik egymást; hogy mekkora lángoló szeretettel egyesül velük a Szentlélek; hogy közülük egy sem hagyhatja abba ezt a szeretést és megismerést, mert hiszen egy a lényegük. Ezek a felséges személyek tehát ismerik egymást, szeretik egymást, és gyönyörűséget találnak egymás társaságában. Örülj annak, én lelkem, hogy van olyan, aki a te Istenedet úgy szereti, amint Ő megérdemli. Örülj, hogy van, aki ismeri jóságát és hatalmát. Adj neki hálát azért, hogy az Ő egyszülött Fiában olyan földi teremtményt adott nekünk, aki úgy ismeri Őt. Ennek az Istenembernek vezetése és védelme alatt te is előbbre juthatsz, és esdve kérheted, hogy mivel Ő Szent Felsége örömét találja benned, a föld összes kincsei ne legyenek többé képesek téged elvonni a benne való gyönyörködéstől. (Avilai Szent Teréz, XVI.sz.)
Az a hit, amely Isten gyermekévé tesz, nem az isteni igazságok puszta értelmi elfogadása, ami a Szentírás szerint a gonosz lelkeknél sem hiányzik (Jak 2,19). Élő hitről van szó, amely nem passzív, hanem egész emberi lényünk cselekvő engedelmessége Isten szavának: Az igaz a hitből él (Róm 1,17)
A hívő engedelmességet Szűz Mária valósítja meg a legtökéletesebb módon. Ő hittel fogadta a Gábriel angyal közvetítette hírt és ígéretet, azzal a hittel, hogy “Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). A hitben mondta ki beleegyező szavait: “Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid” (Lk 1,38). Erzsébet így üdvözölte őt: “Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45) E hite alapján hirdeti őt boldognak minden nemzedék (KEK 148).
A hit révén mintegy előre megízlelhetjük a boldogító színelátás fényét és örömét, ami földi zarándokutunk célja. Akkor majd Istent “színről színre” látjuk (1Kor 13,12), “amint van” (1Jn 3,2). A hit tehát már az örök élet kezdete (KEK 163).
Az ember társas lény, és a Szentlélek működése mindig közösséget teremt. Az ember ezért nem egyedül hisz, hanem közösségben: az Egyházban.
Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? (Róm 10,1314)
Senki nem képes egyedül hinni, mint ahogy egyedül élni sem. Senki nem adja a hitet önmagának, mint ahogy életét sem magának köszönheti. A hívő mástól kapta a hitet és át kell adnia másoknak (KEK 166).
A krisztusi hit mindig az Egyház hite, azé az Egyházé, amelyet Jézus Krisztus Péterre mint sziklára alapozott (Mt 16,18), s amelyekben az apostolok, élükön Péterrel, oldó és kötő hatalmat kaptak (Mt 18,18; vö. 16,19). Ennek az Egyháznak joga van Jézus nevében tanítani (Jn 20,21; Lk 10,16), és az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta (Mt 16,18). Erre nézve nem tagjainak vagy vezetőinek bölcsessége vagy szentsége jelenti a biztosítékot, hanem kizárólag az Egyháznak ajándékozott Szentlélek, az Igazság Lelke (Jn 14,26; 1Jn 2,27). Az Egyház vezetőivel, az apostolok utódaival egységben maradva nem veszítjük el a Szentlélek vezetését sem. Az apostolutódok között kiemelt helyet foglal el Péter utóda, Róma püspöke (a pápa).
Mi az Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki nem ismeri Istent, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az Igazság Lelkét és a tévedés lelkét (1Jn 4,6).
Nem lehet Isten Atyja annak, akinek az Egyház nem anyja. (Szent Ciprián, III. sz.)
Mindazok, akik Istenéi és Jézus Krisztuséi, a püspökkel tartanak (Antiochiai Szent Ignác, II. sz. eleje).
A római püspök nemcsak felügyeleti vagy irányító, hanem teljes és legfőbb joghatósággal rendelkezik az egész Egyház fölött, éspedig rendes és közvetlen joghatósággal minden egyes egyházra, valamint minden egyes lelkipásztorra és hívőre nézve (1. vatikáni zsinat, DS 3064).
A hit mindig az Egyház hitében való osztozás, ami egyúttal engedelmességet jelent a Jézustól származó apostoli hatalomnak.
Isten szavát a Szentírás és a Szenthagyomány őrzi számunkra. Mindkettőt a pápával egyesült püspökökből (apostolutódokból) álló Tanítóhivatal értelmezi hitelesen.
Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre (2Tim 3,16).
Ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok (2Tessz 2,15).
Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos (Mt 18,17).
Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen! (Gal 1,9)
A Gal 1,9ben használt átkozott legyen kifejezés nem a gyűlölet, hanem a kiközösítés szava. Aki eltér az apostoli tanítástól, annak nincs mit keresnie a krisztusi közösségben. Ezt a formulát (“anathema sit”) alkalmazta az Egyház igen gyakran, amikor dogmát, végleges, kötelező, ünnepélyes tanítást hirdetett ki. Ez többnyire valamilyen tévtan elutasításának formájában történt. Természetesen el kell ismernünk annak lehetőségét is, hogy valaki jóhiszeműen téved a hit dolgában; ebben az esetben a kiközösítés belsőleg nem érinti. A mai pluralisztikus (sokféle meggyőződésű) világban az Egyház általában föltételezi a jóhiszeműséget a más úton járóknál, és igyekszik párbeszédet folytatni velük.