Hit és politika

Az Emmánuel Közösség lelkinapján 2002. november 8-án tartott előadás

Politizált-e Jézus?

Sokan úgy gondolják, hogy bizonyos jézusi kijelentések a hit és a politika teljes szétválasztását jelentik.

Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené (Mk 12,17 pp).

Az én országom nem ebből a világból való (Jn 18,36).

E felfogás szerint Isten világa és a politika világa két külön, egymástól független terület. Politikai felfogásunkba „ne szóljon bele a pap”. Nyugodtan járulhatunk szentáldozáshoz, és szavazhatunk a szocialistákra.

Annyi igaz: Jézus nem foglalkozott aktuálpolitikával, és kitért a messiási küldetés politikai értelmezése elől. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy nem nyilvánított véleményt politikai kérdésekben. Amikor például rókának nevezte Heródest (Lk 13,32), erélyesen leleplezte a galileai uralkodó hatalmat, és gyakorlati példát adott a politikai véleményszabadságra. Amikor elismerte az adófizetés jogosságát (Mk 12,17 pp), a reálpolitika szellemében foglalt állást a megszálló pogány hatalommal szemben; még határozottabban cselekedte ezt, amikor a vízen járva távozott azok közül, akik egy nemzeti felkelés élére akarták állítani (Jn 6,15-19). Ennél is egyértelműbbé tette állásfoglalását a jeruzsálemi bevonulás, amelynek békés szándékát a szamáron ülés demonstrálta (Mk 11,1-10). (A szamár ugyanis nem használható ütközetben, megmakacsolja magát.) Jézus meg akarta óvni nemzetét a rómaiak elleni fegyveres felkeléstől. (A felkelés mégis kitört és 70-ben Jeruzsálem iszonyú pusztulásához vezetett.) Akárhogy is nézzük, ez politikai szándék. Jézust politikai indítékból kívánta eltenni láb alól a szadduceus-párt (Jn 11,47-53), ami végül is, a farizeus-párt teológiailag inkább motivált asszisztenciájával, sikerült. Nincs kizárva, hogy Judás is azért árulta el Jézust, mert csalódott Messiás-értelmezésében.

Lehet-e a hit politikától független?

Amikor az Egyház történetéről olvasunk, mindig szemünkbe tűnik az események erős politikai motiváltsága. Ez korántsem csak a római, hitleri, sztálini vagy Mao-Ce-tung-i üldözésekre áll. A középkorban is állandóan ott szerepelnek a pápaságra érdekeiknek megfelelően nyomást gyakorló világi uralkodók (még Szent Lászlónak is akadt konfliktusa a pápával a horvát trón elfoglalása miatt). Gondoljunk Szent Gellértre, aki békés, visszavonult szerzetesként indult a Szentföldre, s egyszercsak abban a helyzetben találta magát, hogy a magyar király fiát kell oktatnia, majd Aba Sámuel királyt kell dorgálnia magyar nemesek lemészárlása miatt (amit félelem nélkül meg is tett), még később királyválasztásra indulva, pogány lázadók fogták körül a kocsiját... Ott látjuk a történelemben Sienai Szent Katalint, aki háborúban álló városállamokat békít ki egymással, majd szinte a hajánál fogva rángatja vissza a pápát Avignonból Rómába... Kapisztrán Szent János nemcsak kereszteseket toborzott a török hódítók ellen, hanem bátor helyzetfelismerésével ténylegesen a nándorfehérvári csata eldöntője lett... (Talán az 1956-os nemzeti felkeléshez is van némi köze, mert október 23-a az ő emléknapja, és ez a mennyben is jelent valamit.) Brindisi Szent Lőrinc, ez a ragyogó teológus és meggyőződéses békeszerző, feszülettel a kezében ott volt Székesfehérvár visszafoglalásánál, és a keresztény katonák esküdtek rá, hogy nem fogja a fegyver... Még az 1. vatikáni zsinat is, amely pedig időben a pápai állam megsemmisülésével esett egybe, gondot okozott a politikai hatalmaknak a pápai tévedhetetlenség dogmájának meghirdetésével; a „katolikus” Ausztria pl. e dogmára hivatkozva mondta föl a Szentszékkel kötött konkordátumot. Ha valaki keresztény lelkiismerettel akart élni a kommunizmus éveiben, nyomban tapasztalhatta, hogy nem maradhat apolitikus, mihelyt munkahelyén közölték vele, hogy ilyen kiváló embernek ott a helye az MSzMP soraiban. Ma pedig azt látjuk, politikai kérdéssé lett, sérti-e az emberi jogokat, ha a Krisna-tudatú hívek nem kapnak ugyanolyan támogatást az államtól, mint az államalapító Szent István egyháza.

Mari néni, aki azt gondolja, nagyobb nyugdíjat fog kapni, ha Kádár pártjának jogutódjára szavaz, és amellett minden litánián buzgón kántál, talán nem is sejti, hogy politizált, de attól még azt tette. Isten nem rezervátumban él, az egek egei nem tudják befogadni őt; a szavazóhelyiség is az ő területe, nemcsak a templom.

A hit politikai értelmezése

Elhatároltuk magunkat attól a felfogástól, hogy a keresztény hit teljességgel apolitikus. Ugyanakkor el kell határolnunk magunkat attól a felfogástól is, hogy a hit maradéktalanul értelmezhető a politika síkján. Láttuk, hogy Jézus nem tette magáévá a zsidó nacionalisták Messiás-képét. Ezért kellett sokáig titkolnia, hogy ő a Messiás, majd pedig a Szanhedrin előtt ezzel a formulával felelnie: „Te mondtad.” (Mt 26,64). Ez olyasmit jelent: „Nem mondom, hogy nem úgy van, de azt se én mondtam, hogy úgy van.”

Egyesek szerint ez tagadás: „Te mondtad, de én nem mondom.” Ez azonban könnyen cáfolható egy párhuzammal. Mikor Jézus bejelenti, hogy valaki elárulja őt, Júdás megkérdezi: „Csak nem én vagyok az?” Jézus válasza: „Te mondtad.” (Mt 26,25). Vagyis az állítást elfogadja, csak azt hangsúlyozza, hogy nem ő mondta ki elsőnek.

Jézus azért beszél ilyen két irányba mutató formulával, mert maga a Messiás kifejezés is két irányba mutat. Az egyik irány vízszintes: ez a nacionalista értelmezés. A másik irány a transzcendenciába mutat, s Jézus ezt az irányt félreérthetetlenül meg is határozza: „De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin” (Mt 26,64). A Főtanács előtt tett messiási önkinyilvánítása így egyenértékű azzal, amelyet a János-evangéliumban Pilátus előtt tesz, a nem e világból való országról.

Ha a transzcendenciába vezető értelmezés helyébe evilági értelmezést csúsztatunk, a keresztény hit hamis interpretációja jön létre. Jézus, a magyar Messiás (e felfogás igazán nagyon mulatságos volna, ha nem volna tragikus); Jézus, a világszabadság hirdetője (magam hallottam Tőkés László prédikációjában a Petőfitől megénekelt világszabadság egybemosását Isten gyermekeinek szabadságával); Jézus, a szociális próféta (Upton Sinclair: Az ács fiának hívnak). A nacionalizmus, liberalizmus és szocializmus egyaránt megtette kísérleteit, hogy magáénak követelje Jézust, ő pedig egyiküké sem. Egyetemes országot hirdet, nem akar felkelést a zsarnokok ellen, és kijelenti, hogy nincs mit aggódnunk a kenyérgondok miatt.

A keresztény hit politikai értelmezése mindig hamis, mert a hitvalóság elvileg és lényegileg fölülmúlja azt, amit politikai kategóriákban ki lehet fejezni. Az az igehirdetés, amely a politikát egyáltalán nem érinti, hiányos igehirdetés, álomvilágban jár; de az az igehirdetés, amely nem haladja meg a politikai szintet, árulás az evangélium ellen.

A teremtett értékek ambivalenciája

A hit Istenre irányul. A teremtett értékek csak úgy szerepelnek benne, mint Isten felé mutató, relatív értékek. Ezért beszélhetünk a nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus démonairól. Hogy mire képesek ezek a démonok, az szemlélhető a hitleri nemzeti szocializmus, a franciaországi jakobinus diktatúra és a nemzetközi bolsevizmus irracionális rémtetteiben. Ezek az értékek ambivalensek: amíg Istenre irányítjuk őket (vagyis relatív értelmezést adunk nekik), pozitívak, mihelyt azonban önmagukért keressük őket (vagyis abszolút értelmezést nyernek), negatívak. Sem a nemzetet, sem az emberi jogokat, sem a gazdasági jólétet nem szabad bálvánnyá emelni. Ha bálványokká válnak, a bálványimádás démonizál.

A politikai értékek teremtett, relatív értékek. Ezért nem gondolható el kortól és néptől független, abszolút érvényű politikai irányzat sem. A körülmények számítanak a politikában. Innen az Egyház történetében megfigyelhető egészséges opportunizmus a politika kérdéseiben. Hogy a legfeltűnőbbet említsük, a középkorban az Egyház az „Isten kegyelméből való királyságot” támogatta, mióta azonban az euro-amerikai kultúrában eluralkodott a liberális demokrácia, az Egyház annak kétségtelen értékeit is kész elismerni. Éppen ezért könnyű elképzelni azt is, hogy két azonos hitű személy más és más felfogást vall a politika egyes kérdéseiben, mint ahogy más nézeteket vallhat a Húsvét-szigeti benszülöttek eredetéről vagy a rákbetegség okairól is, hitének minden sérelme nélkül. Ez a rugalmasság azonban nem korlátlan; nem terjedhet olyan párt támogatásáig, amelynek jogelődje évtizedeken keresztül tűzzel-vassal irtotta a hitet. Nem minden politikai kérdés elvi kérdés, de vannak a politikában elvi kérdések is.

Prófétai nép vagyunk, prófétai kötelességünk, hogy Isten igazságára mutassunk akkor is, amikor a politikai érdek mást diktál. A teremtett értékek ambivalenciája fölött az isteni igazság egyértelműségének kell kiáltania. Olvassuk el 1Kir 22,1-38 tragikus történetét. Mikeás prófétát felpofozzák, tömlöcbe vetik, nyomorúságos kenyéren és szűk vízen tartják, mert kimondta Isten igazságát. Négyszáz próféta hirdeti ugyanakkor a nemzeti hiúságot legyezgető hazug ígéreteket. És kutyák nyalják fel Izrael királyának vérét, aki a hazug léleknek hitt... Hasonló „hazafiatlan” módon viselkedett Jeremiás próféta is a salamoni templom pusztulása előtt, és a názáreti Próféta is a második templom pusztulása előtt. Nekik lett igazuk. Semmilyen pártérdek, politikai érdek, nemzeti érdek nem tarthat vissza bennünket Isten igazságának kimondásától, amikor szólnunk kell. Ez minden nemzet igazi érdeke, nacionalizmus nélkül; ez hozza az igazi szabadságot, liberalizmus nélkül; ez emel igazán szót a szegényekért, szocializmus nélkül. A keresztény politikusok csak politizáljanak, de a szabadító igazság nem politikai program, hanem Jézus.