A megistenülés

A húsvéti misztérium döntő változást eredményezett az ember egzisztenciális helyzetében. A bukott ember előtt megnyílt a bűntől való szabadulás és az Istennel való egyesülés lehetősége.

Az ember sokkal tartozott nekem a létért, melyet neki ad­tam, amikor a saját képemre és hasonlatosságomra megteremtettem őt. Köteles volt dicsőíteni engem; ő azon­ban elvette tőlem a dicsőséget és önmagának akarta adni: így áthágta a parancsot és ellenségemmé lett: Én azonban alázatosságommal szétromboltam büszkeségét: megaláztam magam és magamra vettem emberi természeteteket, erővel kiragadtalak az ördög rabszolgaságából, és szabaddá tette­lek benneteket. És nemcsak szabaddá, hanem, ha jól meggondolod, az isteni és az emberi természet Krisztusban létrejött egysége által az ember most Istenné és az Isten emberré lett. (Sienai Szent Katalin, XIV. sz.)

Ez radikális fordulat, új szövetség, amelynek az ószövetség csak elő­képe és árnyéka volt. A húsvéti misztérium megszüntette a különbséget az ószövetség választott népe és a “népek” (gojim) kö­zött.

Kívül álltatok Izrael életformáján, a szövetségekből s ígé­reteiből idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül éltetek a világban. Most azonban ti, akik “távol” voltatok, Krisztus Jézusban “közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő, a mi békességünk, a kettőt eggyé forrasztotta, és a kö­zéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette. Mint békeszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel keresztha­lála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (Ef 2,1218).

Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézus­ban (Gal 3,28).

Azok a zsidók, akik nem fogadják el Jézust Messiásnak, továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy kizárólag ők alkotják Isten népét. Ál­láspontjuk szerint Jézus nem lehet Messiás, mert a megváltás még nem történt meg, a világ nem ment keresztül döntő változáson. Egyre kevésbé nevezik azonban Jézust csalónak vagy hamis prófé­tának. Vannak zsidók, akik caddikot, karizmatikus tanítót látnak benne, a zsidó nép nagy fiát, bár nem a megtestesült Istent. Meg­jelent azonban a történelem színpadán a messiási zsidóság is: olyan zsidó közösségek, amelyek tagjai hisznek a megtestesülésben és a megváltásban, ezért meg is keresztelkednek, anélkül, hogy a zsidó vallási gyakorlatot emiatt föladnák. A keresztényzsidó pár­beszéd a holokauszt után fájdalmasan nehéz feladat, de a katolikus Egyház komolyan törekszik rá.

A keresztény hit szerint a megváltás megtörtént, mert a megfeszített és föltámadt Jézus hívő befogadása alapvető változást, új teremtést hoz. A hit által Krisztus lakik szívünkben (Ef 3,17), a hívő engedel­messég révén belénk költözik az Atya, a Fiú, és a Szentlélek (Jn 14,1517.23), Isten templomai leszünk.

Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az (1Kor 3,17).

Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek (Jn 15,5).

Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem (Gal 2,20).

“Már nem én, hanem Krisztus”: ez a változás jellemzi a húsvéti misztériumban újjászületett embert. A változás annyira gyökeres, hogy bibliai szóval “az isteni természetben való részesedésnek”, az egyházatyák szavával “megistenülésnek” nevezzük. Jézus Krisztus­ban az isteni és emberi természet szétválaszthatatlan egysége jött létre, amelybe hitünk révén mi is bekapcsolódhatunk.

Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége, s benne lettetek ennek a teljességnek részesei (Kol 2,9).

Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek (2Pt 1,4).

Isten ember fiává lett, hogy az ember Isten fiává váljon. (Szent Iréneusz, II. sz.)

Az emberek istenek lesznek és Isten fiai, a por a dicsőség­nek olyan magas fokáig magasztaltatott fel, hogy már dicsőségben és istenségben egyenlő lett az isteni termé­szettel. (Nikolasz Kabaszilasz, XIV. sz.)

A Krisztusban megújult emberi egzisztencia
a teljes Szentháromság bennünk lakását,
az embernek
az isteni természetben való részesedését, megistenülését jelenti.

Ezt a megistenülést nem szabad úgy érteni, hogy az Isten és ember közötti végtelen különbség megszűnik vagy elmosódik. Korunkban a New Age mozgalom azt hirdeti, hogy “a Vízöntő korában” az em­ber mindinkább tudatára ébred a benne rejlő isteni adottságoknak és az istenséggel való egységének. Megfelelő módszerekkel ezt ér­vényesítve, korlátlan lehetőségeket valósít meg. Ez a panteizmus valójában démoni hazugság és kísértés: “Olyanok lesztek, mint az istenek” (Ter 3,5). A teremtmény nem azonos a Teremtővel, és saját erejéből nem is emelkedhet fel hozzá. Alázattal el kell ismer­nie: “Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).

A megistenülés nem tesz egyenlőségjelet Isten és az ember közé, ha­nem azt jelenti, hogy Isten saját lényét és életét közli az emberrel, miközben az ember ember marad. Ez a Szentlélek műve, aki – mint az Atya és a Fiú személyes szeretete, ölelése, egyesülése – egységet hoz létre a különbözők között.

Amikor napnyugtakor egy ház ablaküvegei egészen ragyo­góvá és vörössé válnak, mert visszaverik a Nap sugarait, attól még nincs több Nap. Csak egy Nap van, de mindegyik ablaküveg, ha jól van elhelyezve, visszaverheti a fényét, és olyanná válhat, mint egy kis Nap. Az a fény, amelytől mindegyik ablaküveg ragyog, nem az üvegtől ered és nem is az övé. Az egyetlen Napból származó egyetlen fény teszi mindegyik ablaküveget a Nap képévé. Éppígy mindegyik ember úgy helyezkedik el a hit által, hogy ott megkapja Is­ten Fényét, a Szentlelket, akit Krisztus küld neki. Ettől az isteni Fénytől ragyog tehát, az egyetlen Isten “isteníti át” vagy “teszi istenivé”, aki neki adja magát, megvilágítja, átjárja, átitatja fényével, átalakítja Szentlelke jelenlétével. Ez az Újszövetség, vagyis az Isten és az ember egyesülése. Az emberré lett Isten Istent adja a benne hívő embernek. (Krisztus közöttünk 145. o.)

Hitvalló Szent Maximosz (580662) erre alkalmazza azt a hasonlatot, hogy amikor a tűz átjárja a vasat, az tűzzé válik, de ugyanakkor természete szerint vas marad. Ezzel a pél­dával szokták a görög atyák érzékeltetni az átistenült természet állapotát. (U. o. 101. o.)

A megistenülés állapota az istengyermekséggel vagy kegyelmi álla­pottal azonos, és mindig együtt jár a (legalább csírájukban meglévő) természetfölötti cselekvési képességekkel (belénk öntött erények, a Szentlélek hét ajándéka). Nem szükségképpen jár együtt azonban a hit, remény és szeretet hősies fokával, az életszentséggel. Miközben az újjászületett ember lelkében hordozza a megistenülés csíráját, ta­pasztalja a “régi ember” rossz hajlamait és lázongását az új, isteni élet ellen. Ezért számolnia kell a bűn valóságával és az ismételt bűn­bánat szükségességével is.

Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezet­jük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor (Isten), mivel jó és igazságos, megbo­csátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket (1Jn 1,89).

A megkeresztelt ember, ha halálos bűnnel elveszítette a kegyelmi ál­lapotot, nem keresztelkedhet meg még egyszer, mert a keresztség eltörölhetetlen jegyét egyszer s mindenkorra megkapta. Őt az apos­tolok utódai, a püspökök vagy presbiterek (áldozópapok) ősi gyakorlat szerint egyszerűen visszafogadják az Egyház kegyelmi kin­cseinek közösségébe. Ennek természetesen előfeltétele a bűnbánat és a jövőre vonatkozó jó elhatározás, valamint a kiszabott elégtétel el­végzésének szándéka. Ilyenkor a püspök vagy presbiter a Jézus Krisztustól kapott apostoli hatalommal él.

Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s aki­nek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23).

Mai egyházfegyelmünk szerint a bűnvallomás és a bűntől való föl­oldozás négyszemközti gyónás keretében, a legszigorúbb titoktartás pecsétje alatt történik. A biztosan elkövetett és még föloldozásban nem részesült halálos bűnöket fajta és szám szerint meg kell ne­vezni a gyónásban. Ha a bűnt elfelejtettük, a föloldozás érvényes, de a bűnvallomást a következő gyónásban pótolni kell. A bocsá­natos bűnöket is nagyon hasznos meggyónni, bár nem okvetlenül szükséges. A gyakorlatban a hívőnek körülbelül háromhetenként érdemes gyónnia, hogy a hitetlen társadalomban a kísértésekkel szemben helyt tudjon állni, és Isten boldogító közelsége el ne hal­ványodjék benne.

A megkeresztelt ember bűneinek
a püspök vagy presbiter által
Isten nevében történő
elengedése a bűnbocsánat szentsége.

Ha valakinek nincs módjában gyónni, de Isten iránti szeretetből komoly elhatározással megbánja bűneit, és eldönti, hogy adandó alkalommal meg is gyónja azokat, megkapja bűnei bocsánatát, és visszanyeri az elveszített kegyelmi állapotot (tökéletes bánat, contritio). A bánatot nem érezni, hanem akarni kell: “Bocsáss meg, Uram. Ezentúl mindenek fölött akarlak szeretni.” Hasonló módon szerez bűnbocsánatot az őszinte bánat a protestáns kereszténynek, aki jóhiszeműen nem tud a gyónás szükségességéről.

A megistenülés tehát nem kész tökéletességet jelent, hanem az élet­szentség útját, amelyen fokrólfokra alakulunk át Isten tökéletes, tündöklő képmásává.

Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek (1Tessz 4,3).

Mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által (2Kor 3,18).

A bukott emberi egzisztenciát bizonytalanság, félelem, elhagyottság, gőg, versengés, agresszió, fegyelmezetlenség, kapzsiság, kéjvágy, öncélúság, tehetetlenség, hamisság jellemzi. Az újjáteremtett egzisz­tenciában ezek helyébe hit, remény, szeretet, alázat, testvériség, békesség, önuralom, nagyvonalúság, tisztaság, kreativitás, kompeten­cia és hűség lép. Ezeket a megújult vonásokat azonban nem kifejlődött állapotban kapjuk meg a Szentlélektől, hanem kibontako­zásra váró csíraként. Fokozatosan át kell tehát alakulnunk, “levetve a régi embert” és “felöltve az újat”.

Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig (Kol 3,910).

Az alábbi táblázat tizenkét egzisztenciális alapterületen mutatja be az ember újjáteremtését.

Emberi egzisztencia	Bukott egzisztencia	Újjáteremtett egzisztencia
Gondolkodás	Bizonytalanság	Hit
Szabadság	Félelem	Remény
Szív	Elhagyottság	Szeretet
Alapbeállítottság	Gőg	Alázat
Kapcsolatok	Versengés	Testvériség
Hatalom	Agresszió	Békesség
Test	Fegyelmezetlenség	Önuralom
Birtoklás	Kapzsiság	Nagyvonalúság
Intimitás	Kéjvágy	Tisztaság
Kultúra	Öncélúság	Kreativitás
Idő	Tehetetlenség	Kompetencia
Beszéd	Hamisság	Hűség

Gondolkodásunk megújulása: a hit

A hitben kiszolgáltatjuk magunkat Isten szavának. A Szentlélek ke­gyelmének hatására szabad elhatározással befogadjuk azt az isteni önközlést, amelynek teljessége Jézus Krisztus. A hit mindig alázatot foglal magában, mert engedelmességet jelent egy teljesen át nem lá­tott, maradéktalanul nem kontrollálható szólításnak. Ugyanakkor a hit megszabadít a bizonytalanságtól, abszolút bizonyosságot hoz létre gondolkodásunkban, mert szilárdsága nem a mi véges értelmünkön, hanem az Igazság Lelkének tévedhetetlenségén alapul. Ez a Lélek az Egyházban működik hozzáférhetően, ezért a hit szükségképpen enge­delmességet jelent az Egyháznak is. Találkozásunk az Igével – azaz Jézussal – elvileg nem történhet légüres térben, hanem csakis abban a természetfölötti szociális térben, amelyet Egyháznak nevezünk.

A krisztusi hit
önmagunk kiszolgáltatása
Isten történelmi önközlésének,
amely Jézus Krisztusban lett teljessé,
és az Egyházban jut el hozzánk.

“Tévedhetetlenségnek”, “csalatkozhatatlanságnak” nevezzük az Egyház hitének abszolút bizonyosságát, amely a Szentlélektől és nem emberi forrásból származik. Ez a sajátság megvan a hívők összességének hitében (amennyiben közösségben vannak a püspö­kökkel és a pápával), a püspökök végérvényes jellegű közös hitbeli tanításában (amennyiben közösségben vannak a pápával), és ma­gának a pápának végérvényes jellegű (“ex cathedra”) tanításában. Másképp nem lehetne biztosan tudni, hogyan értsük helyesen az isteni szót, és a hazugság lelke erősebbnek bizonyulna az Igazság Lelkénél.

A csalatkozhatatlanságnak a hitre és erkölcsre vonat­kozó tételek meghatározásában az isteni Megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő Egyházában. A csalatkozhatatlanság addig terjed, ameddig az isteni ki­nyilatkoztatás tartalma (depositum); ezt pedig szentül meg kell őrizni és hűségesen ki kell fejteni. (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 25.)

A hívők összessége a Szentlélek kenetét kapta (vö. 1Jn 2,20.27), és így nem tévedhet meg hitében. Ezt a kiváltsá­gos tulajdonságát akkor nyilvánítja ki, az egész népben meglévő természetfeletti hitérzék birtokában, amikor – “kezdve a püspöktől a legjelentéktelenebb világi hívőkig” (Szent Ágoston) – kifejezi általános egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban. (Lumen Gentium 12.)

Az egyháznak ígért csalatkozhatatlanság megvan a püspö­kök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja legfőbb tanítói tisztét. (Lumen Gentium 25.)

A püspökök különkülön nincsenek ugyan felruházva a csalhatatlanság előjogával; mivel azonban a földkerekségre szétoszolva is megőrzik egymás között és Péter utódával a közösségi kapcsolatot, azért, ha a hit és erkölcs dolgairól hivatalos tanításukban ugyanazt a tételt tekintik végérvé­nyesen kötelezőnek, akkor csalatkozhatatlanul hirdetik Krisztus tanítását. Még nyilvánvalóbban így van ez, úgyhogy hívő engedelmességgel kell ragaszkodni annak döntéseihez. (Lumen Gentium 25.) ami­kor egyetemes zsinatra egybegyűlve az egész Egyház számára tanítják és bírálják el a hit és erkölcs kérdéseit,

A csalatkozhatatlanság megvan a római pápában, a püs­pöki kollégium fejében tisztsége folytán, valahányszor végérvényesen meghatároz és kihirdet egy hittani vagy er­kölcstani igazságot, mint az összes keresztények legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32). Döntéseiről tehát méltán mondhatjuk, hogy megmásíthatatlanok, mégpedig önmagukban véve, nem az Egyház hozzájárulása következtében. E döntéseit ugyanis a Szentlélek támogatásával terjeszti elő, melyet Szent Péter személyében megígért neki az úr. Döntései emiatt nem szorulnak mások jóváhagyására és nem tűrnek fellebbezést bármi más ítélőszékhez. Ilyenkor ugyanis a római pápa nem mint magánszemély nyilvánít véleményt, hanem mint az egyetemes Egyház legfőbb tanítója fejt ki vagy véd meg valamely katolikus hitigazságot: benne egyedülálló módon van meg az Egyházat magát megillető csalatkozhatatlanság karizmája. (Lumen Gentium 25.)

Mindeme döntésekre válaszul sohasem maradhat el az Egyház hozzájárulása ugyanennek a Szentléleknek műkö­dése következtében. (Lumen Gentium 25.)

A tévedhetetlen tanítás a hit abszolút bizonyosságával rendelkezik. Lehetséges azonban nem tévedhetetlen, ám kötelező egyházi taní­tás is, amelyhez a hívőnek vallásos hozzájárulással kell ragaszkodnia (belsőleg is, nem csupán külső engedelmességgel). Ez a hozzájárulás gyakorlati bizonyossággal történik, ami az élet legtöbb területén elég. Nem zárja ki a tévedés elméleti lehetőségét, de kizárja a tévedés indokolt félelmét.

Amikor a püspökök a római pápával közösségben taníta­nak, mindenkinek úgy kell tisztelnie őket, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érte­niük azzal a nyilatkozattal, amelyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és vallásos, oda­adó lelkülettel kell ragaszkodniuk ahhoz. Ezt az akarati és értelmi engedelmességet különösképp meg kell adni a ró­mai püspök hivatalos tanítói tisztének, még akkor is, ha nem “ex cathedra” beszél. (Lumen Gentium 25.)

Voltak kötelező, bár nem tévedhetetlen döntések hit dolgában az Egyház történetében, amelyek utólag ténylegesen tévesnek bizo­nyultak (pl. Galilei elítélése a föld forgásának tana miatt, vagy a Pápai Biblikus Bizottság döntései bizonyos szentírási könyvek ke­letkezésével kapcsolatban). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hívő tetszése szerint felülbírálhatja a nem tévedhetetlen egyházi tanítást. Saját gyakorlati bizonyosságú, noha nem tévedhetetlen meggyőződésünkhöz is ragaszkodnunk kell lelkiismeretünk szerint, pl. műszaki kérdésekben. Hit dolgában a Tanítóhivatal az Egyház Szentlélektől áthatott struktúrájában elfoglalt vezető helyénél fogva “felülírja” egyéni vélekedéseinket, és ezzel biztosítja a hit egysé­gét.

Megtörténhet, hogy valakinek valóságos krisztusi hite van, de an­nak egyházi dimenzióját nem látja helyesen. A jóhiszemű tévedés azt eredményezi, hogy amit kifejezetten vall, az ellentétben van hitének bennfoglalt, burkolt tartalmával. Nincs szó tehát arról, hogy a kevésbé jelentős hitigazságok elfogadása nem szükséges az üdvösségre, hanem arról, hogy akik valóban megkapták az üdvö­zítő hit kegyelmét, burkoltan minden hitigazságot elfogadnak, még ha kifejezetten nem ismerik is mindegyiket. Ezért lehetséges a dogmafejlődés is, ami nem a dogmák megváltoztatását jelenti, ha­nem a hit gazdag tartalmának fokozatos kibontását a történelemben.

Az egyetemes zsinatok az Egyház fontos tanító szervei. Egyetemes­ségüket nem a világ valamennyi püspökének tényleges jelenléte, hanem összehívásuk vagy utólagos elfogadásuk egyetemes jellege révén nyerték. Ennek mindig döntő eleme a pápa jóváhagyása.

Az eddigi egyetemes zsinatok:
I. egyetemes vagy 1. nikaiai zsinat (325);
II. egyetemes vagy 1. konstantinápolyi zsinat (381);
III. egyetemes vagy efezusi zsinat (431);
IV. egyetemes vagy khalkédóni zsinat (451);
V. egyetemes vagy 2. konstantinápolyi zsinat (553);
VI. egyetemes vagy 3. konstantinápolyi zsinat (680681);
VII. egyetemes vagy 2. nikaiai zsinat (787);
VIII. egyetemes vagy 4. konstantinápolyi zsinat (869870);
IX. egyetemes vagy 1. lateráni zsinat (1123);
XI. egyetemes vagy 3. lateráni zsinat (1179);
XII. egyetemes vagy 4. lateráni zsinat (1215);
XIII. egyetemes vagy 1. lyoni zsinat (1245);
XIV. egyetemes vagy 2. lyoni zsinat (1274);
XV. egyetemes vagy viennei zsinat (13111312);
XVI. egyetemes vagy konstanzi zsinat (14141418);
XVII. egyetemes vagy firenzei zsinat (14381445);
XVIII. egyetemes vagy 5. lateráni zsinat (15121517);
XIX. egyetemes vagy trentói zsinat (15451563);
XX. egyetemes vagy 1. vatikáni zsinat (18691870);
XXI. egyetemes vagy 2. vatikáni zsinat (19621965).

Nem minden egyetemes zsinat egyforma fontosságú. A trentói és a két vatikáni zsinatnak az újkori egyháztörténelemben kiemelkedő jelentősége van. Ugyanakkor az is fontos tény, hogy az első nyolc egyetemes zsinatot mind keleten, mind nyugaton elismerik. A ké­sőbbieket az elszakadt keleti keresztények nem tartják egyetemesnek, hanem csak a nyugati egyház zsinatának. A katoli­kus Egyház is fájlalja a tényleges egyetemesség hiányát, de az egyetemesség elvi meghatározásánál abból indul ki, hogy az Egy­ház egységében döntő szerepet játszik Péter szolgálata. Ezért az “összkatolikus” zsinat, amely a római pápával egységben lévő püs­pököket hívja egybe, jogilag egyetemesnek tekintendő.

Az összes egyház teljes és látható közösségben van, mert az összes pásztor közösségben van Péterrel, s így Krisztus egységében van. A hatalommal és tekintéllyel, melyek nél­kül egy ilyen feladat illúzióvá válna, kell biztosítania Róma püspökének az összes egyház közösségét. Ezen a címen ő az első az egység szolgái között. (II. János Pál: Ut unum sint, 1995.)

Azok a krisztushívők, akik Rómától a 11., illetve a 16. században elszakadtak – ortodox és protestáns testvéreink – az egységnek ezt a biztosítékát jelenleg nem fogadják el.

A keleti és nyugati Egyház történelmileg más fejlődése és külön­féle vitái 1054ben a konstantinápolyi pátriárka és a pápai követ közötti nyílt szakításig, kölcsönös kiközösítésig vezettek. Innen számítjuk a keleti egyházszakadást, amely azt jelenti, hogy az or­todox és a katolikus egyházak jelenleg nincsenek a hit és az egyházfegyelem teljes egységében. Mindazonáltal az ortodoxok ér­vényesen szolgáltatják ki a szentségeket, püspökeik és papjaik valódi apostolutódok. Az ortodox egyház csak az első nyolc egye­temes zsinatot fogadja el, mert azokon még a római egyház és a keleti egyházak egyaránt résztvettek. Azóta tartott pánortodox zsi­nataikat nem tekintik egyetemesnek. Számos katolikus tanítást nem fogadnak el, bár a közösen vallott hittételek száma lényegesen nagyobb. Ma már közeledni igyekszünk egymáshoz. Az 1054es kikö­zösítést VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1965ben ünnepélyesen visszavonta. Azok az ortodoxok, akik ké­sőbb Rómához csatlakoztak hit dolgában, de sajátos liturgiájukat és egyházfegyelmüket megtartották, alkotják ma a katolikus Egy­ház keleti rítusait. Ők a latin rítusúakkal teljesen egyenrangú és jogú katolikusok.

A XVI. században – kezdve 1517. október 31–től, Martin Luther első fellépésétől – nyugaton is egyházszakadás jött létre, amely hit dolgában sokkal radikálisabb különbségeket teremtett. Ezt nevez­zük, egyházait protestáns egyházaknak. Fő ágai a lutheri és a kálvini reformáció, melyek követőit Magyarországon evangélikusoknak és reformátusoknak hívjuk. (Vigyázzunk az an­gol evangelical jelzőre: ez nem evangélikust, hanem evangéliumi keresztyént jelent, ami irányzat, nem egyház. Az evangélikusok ottani neve Lutheran.) A reformáció alaptanítása, hogy a hit tar­talmának egyetlen forrása a Szentírás. (Önellentmondó tan, mert a Szenthagyomány nélkül azt se tudhatnánk, mely könyvek alkotják a Szentírást.) A protestáns testvérektől sokkal nagyobb távolság választ el bennünket tanítás dolgában, mint az ortodoxoktól. A di­alógus azonban megkezdődött velük, és máris vannak eredményei. reformációnak

A szakadás sajnálatos tény, amely nem Isten akaratából, hanem a mindkét oldalon fönnálló emberi gyarlóság miatt következett be. Fontos tanítása a katolikus Egyháznak, hogy a Szentlélek különvált testvéreinkben is működik, és van mit tanulnunk tőlük.

A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít. (2. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio 4.)

A keleti keresztény hagyomány magával hozza az Úr Jé­zusban való hit befogadásának, megértésének és megélésének sajátos módját. Ilyen értelemben az egészen közel áll a Nyugat keresztény hagyományához, amely ugyanabból a hitből él és táplálkozik. Mégis különbözik attól, jogosan és csodálatraméltóan, mert a keleti keresz­tény a maga módján érzi és érti, és ezért eredeti módon éli meg a Megváltóhoz való viszonyát. (II. János Pál: Orientale Lumen, 1995.)

(A protestáns hívők) a Bibliában szemlélik Krisztus életét, különösen halálának és feltámadásának szent titkait, és mindazt, amit az isteni Mester tanított és cselekedett az emberek üdvösségére. Erősen hangsúlyozzák a szent köny­vek isteni tekintélyét, de a miénktől eltérő módon – és egymástól is különbözve – vélekednek a Szentírás és az Egyház viszonyáról. Mindezek ellenére a Szentírás az egy­házközi dialógusban rendkívül jelentős eszköz a mindenható Isten kezében. (2. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio 21.)

Az Egyház nem akarja kizárni a Szentlélek működésének lehetősé­gét azokban az emberekben sem, akik nem vallják a Jézus Krisztusba vetett hitet, sőt esetleg magát Istent is tagadják (Lumen Gentium 16). A súlyos tévedések ellenére, amelyeknek ezek az embertársaink rabjai, a Lélek ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Nem tud­hatjuk, mi játszódik le a lelkiismeret végső mélységeiben. Az üdvösség rendes útja azonban a Jézusba vetett kifejezett hit. Az Egyháznak ezért hirdetnie kell Jézus Krisztust minden népnek.

Isten dicsőségére és mindnyájuk üdvösségének előmozdítá­sára, az Egyház odaadóan karolja fel a missziókat, megemlékezve az Úr parancsáról: Hirdessétek az evangéli­umot minden teremtménynek (Mk 16,15). (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 16.)

A hit mindig a teljes isteni önközlés feltétel nélküli elfogadása, bár nem vagyunk képesek azt maradéktalanul megfogalmazni, sőt előfordulhat, hogy jóhiszeműen félreértjük.

Akinek hitelre méltóan hirdették az evangéliumot, az köteles hinni:

“Aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,16).

Vétkezünk, ha

• elutasítjuk vagy szándékosan kétségbe vonjuk a megismert isteni igazságot;

• a tanítóhivatallal szemben saját fejünk szerint magyarázzuk a hit forrásait;

• engedetlenséggel elszakadunk az Egyház egységétől;

• hitünket könnyelműen veszélynek tesszük ki.

Akinek megvan az alázatos bátorsága, hogy feltétlen hitben valóban kiszolgáltassa magát Istennek, az előtt végtelen távlat nyílik meg. A hitben a valóság megragadásának isteni szintjére lépünk. A hívő is­teni közegben mozog.

Minden lehetséges annak, aki hisz (Mk 9,23).

A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bi­zonyítéka. Őseink ebből merítettek bizonyosságot. A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett. Ábrahám hitből engedelmes­kedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel telepedett le az ígéret földjére, idegen országban, és sátorban lakott Izsákkal és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték. Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten ter­vez és épít. Sára is a hitében kapta az erőt, hogy előrehaladott kora ellenére anya lehessen, mert hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Ezért ettől az egytől, noha már nem volt fiatal, annyian származnak, mint az égen a csillag vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye. Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttét, ő, aki ígéretképpen kapta, és hallotta: “Izsák által lesznek utó­daid.” Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani. Ezért vissza is kapta mintegy előképül. Hi­tükben rejtegették az újszülött Mózest szülei három hónapig, látva, hogy a gyermek szép, és nem féltek a király parancsától. Mózes a hitében tagadta felnőtt korában, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább vállalta, hogy az Isten né­pével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze. A Messiás gyalázatát nagyobb érték­nek tartotta az egyiptomiak kincseinél, mert a jutalommal is számolt. Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától, hanem állhatatosan kitartott, mintha már a láthatatlant látta volna. Hittel keltek át a Vöröstengeren, úgy, mint a szárazföldön, de amikor az egyiptomiak kísé­relték ezt meg, elmerültek. A hit erejéből omlottak le Jerikó falai, azután, hogy hét napon át körüljárták. A bűnös életű Rácháb is a hite folytán nem veszett oda a hitetlenek­kel együtt, mert jó szívvel befogadta a hírszerzőket. Minek folytassam tovább? Kifogynék az időből, ha felsorolnám Gedeont, Bárákot, Sámsont, Jeftét, Dávidot, Sámuelt és a prófétákat, akik a hit erejével országokat győztek le, igaz­ságot osztottak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok torkát tömték be, lángoló tüzet oltottak el, megmenekültek a kard élétől, gyengeségükben erőre kaptak, hősök voltak a hábo­rúban, és megfutamították az ellenség sorait. Asszonyok feltámasztás útján visszakapták halottaikat. Bár ezek a hi­tükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten nekünk valami jobbat tervezett, nél­külünk nem juthatnak hát el az üdvösségre. Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz min­ket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére: Jé­zusra (Zsid 11,13.812.1719.2327.2935.3940 12,12).

A hitvallások rövid formulák az Egyház hitének összefoglalására. Nevezetes a nikaiakonstantinápolyi hitvallás (a Filioque betoldá­sától eltekintve az ortodox egyházzal való közösségünk alapja), valamint a keresztségi hitvallásból nyugaton kifejlődött ú.n. apostoli hitvallás (ezt keleten nem ismerik, a protestáns testvérek viszont imádkozzák).

Az Apostoli Hitvallás szövege:
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában,
mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban,
az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban;
aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra,
harmadnapon feltámadt a halottak közül;
fölment a mennybe,
ott ül a mindenható Atyaisten jobbján;
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;
a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
a test feltámadását és az örök életet. Amen.

Szabadságunk megújulása: a remény

A teremtés célja Isten dicsősége. Isten akkor dicsőül meg bennünk legtökéletesebb módon, ha boldoggá tesz bennünket. Szándéka az, hogy – amennyiben nem állunk ellen tervének – színrőlszínre látásá­nak közösségébe vezessen minket.

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre (1Kor 13,12).

Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha meg­jelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is (1Jn 3,23).

Nincs is más lehetőségünk, mint vagy a megszentelődés és Isten szín­rőlszínre való látása, vagy a halálos bűn és az örök kárhozat.

Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre (Mt 25,46).

A sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra (Jn 5,2829).

A Szentírás “életnek”, “örök életnek”, “mennynek”, “üdvösségnek” nevezi azt a boldog közösséget Istennel, ami az igazak jutalma lesz. Nem hagy kétséget afelől, hogy kimondhatatlanul nagy örömről, az emberi boldogságvágy minden képzeletet meghaladó beteljesüléséről van szó.

Ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét (1Pt 1,9).

Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor éb­ren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket (Lk 12,37).

Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (1Kor 2,9).

Örüljünk és ujjongjunk és dicsőítsük, mert eljött a Bárány menyegzőjének napja. Menyasszonya felkészült. Megada­tott neki, hogy ragyogó fehér patyolatba öltözzék. Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomá­jára! (Jel 19,79)

Jézus az Üdvözítő, aki megnyitotta nekünk az utat a tökéletes boldog­sághoz: az ő révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (Ef 2,18). A Jézus halálában és föltámadásában újjáteremtett ember ké­pes Isten közvetlen, örökké tartó birtoklásának választására. Ennek a választásnak tárgya nem valamilyen teremtett jó, amelynek hátteré­ben ott áll a Teremtő, hanem maga a Teremtő Isten, mint az ember legfőbb java.

Az a szabadság, amellyel Isten közvetlen birtoklását választjuk végső célunknak, a keresztény remény.

Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét (Tit 2,13).

Testvérek, Krisztus véréért megvan a reményünk, hogy beléphetünk a szentélybe (Zsid 10,19).

Csak ezzel a reménnyel tehetünk olyan jót, amely a természetfölötti boldogságra vezet. Szabad cselekedeteink erkölcsi üdvösségszerző értékéhez szükséges, hogy

[1] a kérdéses cselekedet tárgya, körülményei és szándéka szerint értékvalósító, azaz jó legyen;

[2] a cselekedet indítéka, megvalósítása és irányulása természetfö­lötti, a Szentlélektől származó legyen.

A tárgyilag bűnös cselekedetet sem a körülmények (“Parancsra tettem!”), sem a szándék (“Kíméletből hazudtam”) nem teheti er­kölcsileg jóvá. A cél nem szentesíti az eszközt.

Miért ne tennék rosszat, hogy jó származzék belőle? – mint némelyek rágalmaznak bennünket, hangoztatva, hogy effélét állítunk. Ezeknek jogos az elmarasztalásuk (Róm 3,8).

A tárgyilag jó cselekedetet még mindig rosszá tehetik a körülmé­nyek (rózsafüzért imádkozni mise közben), vagy a szándék (jótékonykodni hiúságból). Tehát a jó cselekedetnek mind tárgyá­ban, mind körülményeihez képest, mind pedig szándékában helyesnek kell lennie, míg a tárgy, körülmények és szándék közül bármelyik önmagában is megronthatja a cselekedet erkölcsi minő­ségét. Innen az erkölcsi elv: a jóhoz teljes megalapozás kell, bármilyen hiány rosszat szül.

Ha egy cselekedetnek mind jó, mind rossz következménye van, a következő esetben lesz erkölcsileg helyessé: a) maga a cselekedet önmagában jó; b) a belőle származó jó arányos a rosszal (“megéri” megtenni); c) a jó következmény nem a rosszból származik (a cél nem szentesíti az eszközt!), hanem vagy a rossz a jóból, vagy a kettő egymástól függetlenül; d) a cselekvő a rosszat nem szándé­kolja, bár bekövetkezését előre látja. A négy feltételnek együtt kell meglennie. Ez a kettős következmény (duplex effectus) szabálya.

Hogy cselekedeteink megvalósítása természetfölötti legyen, ahhoz mindenekelőtt az istengyermekség állapotában kell lennünk. A természetfölötti jó szándékot nem kell minden esetben tudatosan fölindítanunk, de könnyen elveszíthetjük, ha a teremtett értékek lépnek érdeklődésünk előterébe: ilyenkor előbbutóbb természetes motívumaink szerint kezdünk élni. A napi imádságban tett elhatá­rozás és egyegy fohász (“Jézusom, érted!”) sokat segít abban, hogy a Szentlélek befolyása alatt tevékenykedjünk.

A cselekedetek erkölcsi értékéről alkotott általános ítélet a törvény. Az új szövetség törvénye lényege szerint nem betűkbe foglalt szabály, hanem a Szentlélek kegyelme, amely megkülönbözteti a jót a rossztól, és indít a jóra. (Pünkösd a törvényadás ünnepe.) Mivel azonban a kegyelem emberi képességeinket hatja át, jogos az értelemnek az az igénye, hogy a Szentlélek indításait elvekben, megfogalmazott sza­bályokban általánosítsa. Az ilyen erkölcsi törvények lehetnek

[1] lényegtörvények, amelyek a dolog belső lényegéből, természetéből következnek (más néven: természettörvények, de nem tévesztendők össze a fizikai kémiai biológiai törvényekkel); ezek szükségszerűek és megváltoztathatatlanok;

[2] tételes törvények, amelyek a törvényhozó akaratából állnak fenn; ezek indokolt esetben kivételt tűrnek és megváltoztathatóak. A tör­vényhozó szempontjából felosztjuk őket

a) isteni,

b) egyházi,

c) polgári törvényekre.

Tartalmi szempontból a törvényeket

[1] előíró,

[2] tiltó

törvényekre osztjuk föl.

Ha két törvény ütközik, a magasabb szintűt kell megtartani (sorrendben: lényegtörvény, tételes isteni törvény, egyházi törvény, polgári törvény). Ha két azonos szintű törvény ütközik, a tiltó tör­vényt kell megtartani. Tételes törvény alól kellően súlyos nehézség fölmentést jelent.

Életutunkat csak részben szabályozzák a törvények. Konkrét dönté­seinkben ugyanolyan fontos szerepet játszanak a Szentlélek személyes indításai, amelyek két jó közötti helyes választásra késztet­nek. Ezek követésére jelent természetfölötti készséget a Szentlélek hét ajándéka, amelyeket (Iz 11,23 görög fordítása alapján) így sorolunk föl: bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, is­tenfélelem.

Mindenható Isten, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, te szolgáidnak vízből és Szentlélekből új életet adtál, és meg­szabadítottad őket a bűntől. Urunk, küldd le reájuk a Vigasztaló Szentlelket, és add meg nekik a bölcsesség és az értelem lelkét, a jó tanács és az erősség lelkét, az isteni tudomány és a jámborság lelkét, és töltsd el őket az isten­félelem lelkével, Krisztus, a mi Urunk által! (Bérmáló ima a latin liturgiából)

Azt az erkölcsi értékítéletet, amely az örök üdvösség elérésének esz­közeként mérlegeli cselekedeteinket, keresztény lelkiismeretnek nevezzük. Ennek természetes alapja az ember erkölcsi ítélőképessége, amelyet aztán a Szentlélek természetfölötti szintre emel, és a hit új szempontokkal gazdagít.

A helyes lelkiismeret az igazságon alapul. Kialakítására szükséges a hitben való tájékozottság.

A lelkiismeret nem csupán a cselekedetek önmagukban álló erköl­csi minőségét méri fel, hanem azok jó vagy rossz hatását is. A közeli bűnalkalom (amelyben bűn várható) kerülendő; ha nem ke­rülhető el, imádsággal és óvatossággal távoli bűnalkalommá kell átalakítani (amelyben a kísértésnek való ellenállás várható).

A jóhiszeműen téves lelkiismeret az önmagában vétkes cselekede­tet is alanyilag jóvá és Isten előtt érdemszerzővé minősítheti. Ilyenről azonban csak akkor beszélhetünk, ha valaki komolyan tö­rekszik megismerni a helyes utat, és ennek ellenére, akaratlanul téved. Aki saját “lelkiismeretét” (valójában: gőgjét) önkényesen a Tanítóhivatal fölé helyezi, nem mentes a bűntől.

Az aggályos “lelkiismeret” valójában betegség (kényszerneurózis), amelyben a beteg hamis bűntudattól vezérelve fölösleges bűnval­lomásokkal gyötri önmagát és lelkiatyját, és visszariad az Eucharisztia vételétől. Az aggályosnak tudomásul kell vennie, hogy nem lelkiismerete, hanem egy pszichikai kór kínozza, amelyből csak akkor fog kigyógyulni, ha saját ítéletét alárendeli egy határo­zott lelkivezető utasításainak.

A remény Isten ajándéka számunkra, de egyúttal kötelesség is: ha Isten önmagát ajánlja föl nekünk, nincs jogunk őt visszautasítani. Vétkezünk, ha

• kétségbeesünk üdvösségünk felől;

• nem bízunk abban, hogy Isten a szükséges eszkö­zökről is gondoskodik számunkra;

• Isten kegyelme nélkül, saját erőnkből akarunk célba érni;

• vakmerően bizakodunk Isten irgalmában.

A vakmerő bizakodás bűnét követi el az, aki bűnbánat nélkül él, mert úgy tekint Isten irgalmára, mintha az “járna neki”. Nem vak­merő bizakodás, hogy Istentől gyöngeségünkre megértést, bűneinkre túláradó irgalmasságot remélünk. A tékozló fiú példabe­széde éppenséggel erre bátorít (Lk 15,1132).

A lelki depresszió önmagában betegség, nem bűn. A kétségbeesés veszélyének teszi ki magát azonban az, aki nem száll szembe ezzel a betegségével, mind természetes, mind természetfölötti eszközök­kel.

Szívünk megújulása: a szeretet

A Szentírás azzal fejezi ki az ember újjáteremtését, hogy Isten új szí­vet ad neki.

Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak ben­neteket. Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én Lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek, és szemetek előtt tartsátok tör­vényeimet (Ez 33,2527).

A szív a Biblia nyelvén nem az érzelmi világot jelenti, mint gyak­ran a mai nyelvhasználatban. A szív az ember mélye, értékvilágának legbenső magva. Ha az emberi szívről beszélünk, minden elemzésen túli egységben és mélységben ragadjuk meg az ember titkát.

Az újszövetség törvénye nem kőtáblára, hanem az eleven szívbe van írva.

Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Is­tenük leszek, ők meg az én népem lesznek (Jer 31,33).

Az újjáteremtés lényegéhez tartozik, hogy a Szentlélek maga veszi birtokba az emberi szívet. Az emberi személy legalapvetőbb igénye, hogy másik személlyel való kapcsolatban, egymás kölcsönös igenlé­sében bontakozzék ki és teljesedjék be. De a bukott világban ez az igényünk meghiúsul. Csalódnunk kell embertársainkban, akik szeret­nek: a szülői, gyermeki, rokoni, baráti, szerelmi, házastársi kapcsolatok, ha nyújtanak is hiteles szeretetélményt, tökéletlenek, korlátozottak, csalódásokat hagynak bennünk. Ugyanakkor Istent távolinak éljük meg. Ezért a bűn hatalmának kiszolgáltatott ember szíve elhagyatott. A megváltás ezen a téren gyökeres átalakulást eredményez: az ember – bűnös volta ellenére – feltétlen elfogadást kap Istentől, és ezt hittel befogadva magának a Szentháromságnak életébe lép be, az Atya és a Fiú egymás iránti szeretetének részese lesz a Szentlélekben.

Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismerte­tem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen (Jn 17,26).

A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (Róm 5,5).

“Isten szeretete” elsősorban Isten ránk irányuló szeretetét jelenti.

A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért en­gesztelésül (1Jn 4,10).

Isten ingyenes, feltétel nélküli szeretetének hitben történő megta­pasztalása váltja ki az emberi szívből válaszként azt a szeretetet, amelyet Jézus a Tóra összefoglalásaként, főparancsként meghatároz.

Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! (Mk 12,31; vö. MTörv 6,5 és Lev 19,18)

A szeretet nem érzés, hanem cselekvési készség.

Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat (Jn 14,15).

A szeretet természetfölötti ajándék. Együtt kapjuk a kegyelmi álla­pottal. Elsősorban Istenre irányul, de Isten kedvéért teremtményeire is. A hitet és reményt a szeretet feltételezi, de meg is haladja.

Megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de kö­zülük a legnagyobb a szeretet (1Kor 13,13).

A szeretet feltétlen létigenlés: Istennek mint végtelen jónak önmagáért való akarása, ami egyúttal baráti viszony a teremtéssel.

A szeretet adja meg minden más erény értékét (a skolasztikából származó szóval: a szeretet az erények “formája”, azaz meghatá­rozó eleme). Szeretet nélkül a hit is halott. Amikor a Szentírás a hit üdvözítő erejéről beszél, mindig élő, azaz szeretettől átjárt hitre gondol.

Hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek (1Kor 13,2).

A szeretet a krisztusi élet vérkeringése. A reményben Istent mint saját javunkat akarjuk, a szeretetben viszont önmagáért választjuk őt. A hit és a remény nem marad meg az örök életben: a hitből színrőlszínre látás lesz, a reményből célba érés és birtoklás. A sze­retet azonban ugyanaz marad: Isten önmagáért való igenlése. Tehát már itt a földön is ugyanazzal a szeretettel szerethetjük Istent, mint a mennyben. A szeretet nem eszköz, hanem önérték. A szeretettel megkezdtük mennyei életünket.

A szeretet önmagában elegendő, önmagában és önmagáért kívánatos. Önmagában érdem és jutalom is. A szeretet nem keresi sem okát, sem gyümölcsét önmagán kívül: maga a szeretet gyakorlása a gyümölcs. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek. (Clairveauxi Szent Bernát, XII. sz.)

meghaltatok, és éltetek Krisztussal el van rejtve az Isten­ben (Kol 3,3).

Az a tény, hogy Istent a Szentlélek kegyelméből szeretni tudjuk, nem jelenti az imádás megszűnését: őrá irányuló szeretetünk mindig imá­dást foglal magában. Az isteni természetben való részesedéssel ugyanis nem szűntünk meg teremtmények lenni.

Nem elég Istent csak közvetve, felebarátainkon keresztül szeretni és szolgálni. Ő személyes szeretetünkre és imádásunk szolgálatára vár. Imádókat keres, akik Lélekben és Igazságban hódolnak neki (vö. Jn 4,23).

Szükséges az imádság (belső ima, szóbeli ima, közös ima, liturgikus ima), az ünnepek tartása, a böjtölés, az áldozatbemutatás (Eucharisztia), valamint egész hétköznapi életünk Istenre irányítása: Mindent Teérted!

Az Eucharisztia különösen fontos módja Isten szerető imádásának: benne a részünkről ajándékozott kenyér és bor Jézus Krisztus ren­deléséből a miséző pap szavára valósággal átlényegül a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé, s ezzel jelenva­lóvá válik közöttünk az Atyának kedves egyetlen golgotai áldozat és vele az új teremtés húsvéti misztériuma (Mt 26,2628; Mk 14,2224; Lk 22,1920; 1Kor 11,2326). A szentmisénszentáldozás). Az átváltozott ke­nyeret (vagy bort, de ez nincs gyakorlatban) imádva a köztünk lévő Istennek hódolunk (szentségimádás, szentségi körmenet). Az Eucharisztia a szeretet szentsége, Isten szüntelen szerető odaadása az ember iránt, és az ember lehetősége, hogy minden képzeletet meghaladó bensőségben egyesüljön Istennel. ebbe kap­csolódunk bele odaadó imádásunkkal. Az átváltozott kenyeret és/vagy bort – Jézus valóságos testét és vérét – titokzatos lelki táplálékként magunkhoz véve, magával Jézussal s benne a teljes Szentháromsággal egyesülünk (

Az Eucharisztia a megfeszített és föltámadt Jézus testének és vérének szentsége a kenyér és bor alakjában.

Szükséges, hogy szívünk osztatlanul az egyetlen Istené legyen.

Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj! (Mt 4,10)

Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten (MTörv 4,24).

Ne legyenek más isteneid! (MTörv 5,7)

Vétkezünk, ha

• megosztott szívet adunk Istennek;

• bármely teremtményt Isten fölébe helyezünk;

• hanyagok vagyunk Isten imádásában;

• kellő tisztelet nélkül mondjuk ki Isten nevét;

• gyalázzuk Istent (káromkodás);

• szent dolgot méltatlanul kezelünk (szentségtörés);

• pogány vallásokat követünk (bálványimádás);

• mágiával, jövendöléssel, titkos tanokkal foglalko­zunk (okkultizmus);

• a gonosz lelkekkel keresünk kapcsolatot (sátánizmus).

Az Ószövetség minden mágikus gyakorlatot következetesen eluta­sít.

Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át, aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát, aki bű­bájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez, aki halottat idéz. Mert aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr szemében; az Úr, a te Istened e miatt az utálat miatt űzi el ezeket a népe­ket előled. Légy egészen hű az Úrhoz, a te Istenedhez (MTörv 18,1013).

Az Újszövetség ezt a tilalmat változatlanul fönntartja (ApCsel 19,1819). Az újszövetségi hit lényegesen különbözik a mágiától: a keresztény alázattal fordul a szuverén módon cselekvő Istenhez, míg a mágus kényszeríteni akarja praktikáival az istenséget. A ke­resztény szentségek és szentelmények babonás fölfogása is bűn!

A keleti meditációs módszereket többnyire azzal a megtévesztő jel­szóval terjesztik, hogy alkalmazójuk megtarthatja keresztény meggyőződését. Ténylegesen azonban a meditációs technika a Jé­zustól hitben ajándékozott üdvösség helyébe lép. A jóga és a zen módszerei nemcsak alkalmi kapcsolatban állnak a hinduizmussal és buddhizmussal, hanem belsőleg egybeszövődtek azokkal. A mo­dern tudományos kifejezésekkel élő agykontroll voltaképpen tibeti jóga, halott idézés és mágia. A spiritizmus (szellemidézés) nem egyszer közönséges csalásnak bizonyult, máskor viszont démoni lényekkel teremt kapcsolatot. Az asztrológia és mindenfajta jóslás is szigorúan tilos, mert a titkos tudás kulcsát keresve valójában a Gonoszhoz fordul (Lev 19,26; vö. ApCsel 16,1619). A természet­gyógyászat neve súlyosan megtévesztő: a természetes gyógymódokon kívül mágikus manipulációkat alkalmaz. Az ufológia ismeretlen lények felé fordul, akik, ha valósak, aligha más bolygóról valók, inkább az alvilágból. A reiki okkult keleti ta­nokon alapuló gyógyító módszer, megtévesztően hivatkozik Jézusra.

A New Age mozgalom azt hirdeti, hogy a Halak korszakából a Víz­öntő korába lépve az emberiség új korra virrad, amelyre nem lesz jellemző a “kizáró” vallásosság és az “egyoldalúan racionális” megközelítés. Az ember ráébred a benne rejlő isteni adottságokra, és megtanulja hasznosítani rejtett potenciálját. A New Age a teo­zófiából (szinkretistaokkult mozgalom a múlt századtól) nőtt ki, és egy olyan terv megvalósítása, amit Alice Bailey automatikus írással (!) kapott egy “lelki mestertől” (ténylegesen: gonosz szel­lemtől). Jellemzője a panteizmus és a reinkarnáció tana, egy minden vallást ötvöző szinkretizmus, a történelemben előfordult legkülönbözőbb okkult tanok egyidejű felidézése (a zsidó Kabba­lától a kínai JinJang teóriáig), a “belső mesterekkel” (démonok!) való kapcsolatteremtés és az önüdvözítés. A New Age ugyanazt te­szi napjainkban, mint az ókorban a gnoszticizmus: keresztény szavakat használ és a Bibliát idézi, de alapvetően keresztényelle­nes tartalommal. Célja egy antikrisztusi világuralom. A “New Age” ma az okkultezoterikusmágikus tanok átfogó gyűjtőnevéül szolgál.

A szabadkőművesség titkos társaság, mely különböző páholyokat képez és sok beavatási fokozattal rendelkezik. Angliában a XVII. században a kőművesek régi testvérületét használták föl szervez­kedési formaként, innen a nevük. A vallási megoszlás fölé emelkedő humanizmust hirdetik. (Tipikus szabadkőműves kifeje­zések: “az emberiség temploma”, “minden kirekesztés elutasítása”, “a másság tisztelete”.) Nemesen hangzó célkitűzéseik hátterében elkeseredett egyházgyűlölet, sőt Luciferkultusz húzódik meg. Az alacsonyabb szinten beavatott szabadkőművesek nem szükségkép­pen vannak tisztában saját háttérszervezeteik igazi arculatával.

A hívő keresztény Isten szeretetének tiszta közegében mozog, ahol minden a végtelen szeretet erőterében történik. Nincs szüksége arra, hogy technikák és praktikák segítségével irányítani próbálja Istent. Szívből jövő, alázatos imán kívül nem szorul más természet­fölötti befolyásra. Feltétlenül megnyugszik Isten szuverén akaratában, de ismeri a gyermeki kérlelés bizalmas hangját is. Mindez világosan megkülönböztethető az okkult tudás és mágikus hatalom hajszolásától. A szentekhez és a jó angyalokhoz szólva a hívő az élő Isten élő teremtményeihez fordul, nem pedig halottat vagy ismeretlen lényeket idéz. A szentképek és szobrok nem bálványok és nem talizmánok: miután Isten a megtestesülésben örökérvényű képmást nyújtott önmagáról, nem kifogásolható a képmások alkalmazása, még ha az Ószövetség kezdetben – valláspedagógiai okokból, Isten láthatat­lan voltának védelmében – tilalmazta is azt. Isten teremtett bennünket esztétikai, művészethasználó lényekké. A gyógyításban a természettu­domány eredményeit fölhasználjuk, az ellenőrizhetetlen sejtéseket nem. Az emberi értelem is Isten ajándéka, kontrollját nem vethetjük el büntetlenül. Ilyenformán a keresztény tudatban világos határ húz­ható egy mágikusokkult világkép és egy a teljes valóságra nyitott, de a féltékeny Istenhez való hűséget szigorúan őrző egyetemes, katolikus valóságszemlélet között. E határ elvi megvonására azért van szükségünk, mert nem lehetséges kimerítően fölsorolni a tév­tanokat és okkult gyakorlatokat, amelyek forgalomban vannak. Meg kell szereznünk a képességet, hogy sajátos jellegükben fölis­merjük és a hangzatos jelszavak mögött leleplezzük őket.

Alapbeállítottságunk megújulása: az alázat

Jézus öntudatos emberként járt a földön, tekintéllyel lépett föl, nyugodt magabiztossággal tanított és cselekedett. Biztonságát az Atya folytonosan megtapasztalt szeretetéből merítette. Ugyanakkor így szól hozzánk: “Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és aláza­tos szívű” (Mt 11,29). Alázata három dologban nyilvánul meg:

[1] Totális függés az Atyától:

Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki kül­dött (Jn 4,34).
Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig (Fil 2,8).

[2] A szolgálat vállalása az emberekkel szemben:

Én, az Úr és Mester megmostam lábatokat (Jn 13,14).
Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Mt 20,28).

[3] A bántalmak nagylelkű elviselése:

A főpapok és az írástudók kezére adják az Emberfiát (Mt 20,18).
Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját (Iz 53,7).

A bukott emberi egzisztenciát kényszeres önállítás, gőg jellemzi. Az újjáteremtett egzisztencia mindenestül tudatosan Istentől függ, ezért alapbeállítottsága az alázat.

A keresztény alázat nem negatív énkép. Önmagunk gyalázásával a Teremtőt bántanánk meg, aki saját képére alkotott bennünket. A megváltott ember Isten kedves gyermekének öntudatával járkel a világban. Örvendező biztonsággal tartozik Istenhez. A depresszió a negatív énképen alapuló kedélybetegség, amiből a kereszténynek az Atya szeretetének elfogadása segítségével ki kell gyógyulnia. A keresztény alázat a függés vállalása. Mint teremtmények, minde­nestül relatív, Istentől függő lények vagyunk; mint bűnösök, Isten ingyenes irgalmából kaptunk bocsánatot; mint társas lények, füg­günk egymástól; mint Jézus követői, szolgálatra vagyunk hivatva; mint a Megfeszített sorstársainak, bántalmazás, kereszt a részünk, s nekünk jóval kell viszonoznunk a rosszat.

Az alázat relativitásunk vállalása, Istentől és embertársainktól való függésünk elfogadása.

Az alázat a krisztusi egzisztencia nélkülözhetetlen alapvonása, nem pedig valamilyen kifinomult csúcsteljesítmény. Imádás lehetetlen alázat nélkül, márpedig a keresztény szeretetben foglalt feltétlen odaadás Istennel szemben csak az imádással indokolható. Tehát a szeretet, az erények “formája”, az alázatban gyökerezik. Ugyanúgy a hit és a remény is mindenestül Istenre alapoz, vagyis függést vállal.

Az alázatnak ritkán vannak külön cselekedetei. Alapbeállítottságról, egzisztenciánk átfogó attitüdjéről van szó. Vajon önmagunktól vagy mástól vagyunk azok, amik vagyunk? A keresztény úgy döntött: – Mástól! – , és boldogan pihen ennek a Másnak kimondhatatlan jelenlétében, amitől senki meg nem foszthatja. Ebben az alapállásban hisz, imádkozik, dolgozik, szeret.

Az alázatnak az Úr félelme a gyümölcse, a gazdagság, a di­csőség és az élet (Péld 22,4).

A krisztusi alázatnak meg kell nyilvánulnia Istennek való teljes alá­vetettségünkben, az Egyház és a polgári társadalom elöljáróinak való engedelmességünkben, a családban, iskolában, munkahelyünkön, kö­zösségünkben tanúsított szolgálatkészségünkben, bírálatok elviselésében, hibáink beismerésében, elgondolásaink feladására való készségünkben, bántalmak és igazságtalanságok nagylelkű elszenvedésében.

vétkezünk, ha

• azt hangoztatjuk, hogy ki vagyunk zárva Isten sze­retetéből;

• lázadunk Isten döntései ellen;

• önkényesen felülbíráljuk elöljáróink intézkedéseit;

• mindenáron saját kiválóságunkat igyekszünk iga­zolni;

• túlzottan ragaszkodunk saját akaratunkhoz;

• azt akarjuk, hogy mindenki velünk foglalkozzék;

• lenézünk, lekezelünk másokat;

• húzódozunk a szolgálattól;

• nem viseljük el a bírálatot;

• nem akarunk tanulni másoktól;

• hibáinkat nem vagyunk hajlandók beismerni;

• fölöslegesen kritizálunk;

• kudarcot, megbántást, igazságtalanságot nem va­gyunk készek elfogadni.

Az élet egyik leglényegesebb vetületéről van szó. Szinte minden nap ér bennünket valamilyen megaláztatás. A keresztény attitüd egészséges és reális. “Ha éppen ezt a bűnt nem is követtem el – szokta mondani Avilai Szent Teréz, amikor rágalmazták – , más bűneimmel éppen eléggé rászolgáltam, hogy így vélekedjenek ró­lam.” Egyszer olyan pap miséjén vett részt, aki éppen az ő új alapítása ellen prédikált. Nővére, aki vele volt, majd elsüllyedt a szégyentől, és félve pillantott Terézre. Nem akart hinni a szemé­nek: Teréz mulatott az egészen, alig tudta visszafojtani a nevetést... Ez Isten alázatos gyermekeinek szabadsága. Ugyanez a Teréz meg­ható alázattal tudott bocsánatot kérni, ha egy fiatalabb nővére megbántódott valamelyik figyelmeztetésétől. Ha pedig ő kapott szemrehányást, habozás nélkül így szólt: “Ebből is láthatja, milyen hitvány teremtés vagyok!”

Kapcsolataink megújulása: a testvériség

A bukott ember önző, önmagát tekinti mércének. A másik embert magához méri: az lehet számára kedves, hasznos, közömbös, terhes, ellenszenves, vagy akár gyűlölet tárgya, ellenség. A kölcsönös önzés a versengés viszonyába hozza az embereket egymással: a másik nye­resége az én veszteségem. A megújult szív számára viszont Isten a mérce. Ő pedig, aki maga a Szeretet, minden embert szeret: “Fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). A “társ”, a “másik”, akit Isten saját képmására teremtett és Fia vére árán megváltott, a megújult szívből szeretetet vált ki.

Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 13,34).

Miután lelketeket az igazságnak engedelmeskedve már megtisztítottátok az őszinte testvéri szeretetre, figyelmesen szeressétek egymást, szívből (1Pt 1,22).

Ha valaki azt állítja, hogy: “Szeretem az Istent”, de test­vérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a paran­csot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is (1Jn 4,2021).

Testvér szoros értelemben az, aki Isten gyermekévé újjászületett. A kereszténynek azonban a nemhívőben, sőt az üldözőben is potenciális testvért kell látnia, hiszen Isten azt is hívja az üdvösségre. A keresz­tény testvéri szeretet tehát kiterjed hittestvérekre, másvallásúakra, nemhívőkre, minden embertársunkra; kiterjed az angyalokra, az üd­vözültekre, a tisztítótűzben szenvedőkre is.

A gonosz lelkekre és a kárhozottakra nézve azonban “új szívünk” sem jelentheti az üdvösség akarását, mert új szívünk igent mond szabadságukra, még annak ellenére is, hogy azt végérvényes dön­téssel Isten ellen fordították, és vele saját üdvösségüket folyamatosan megakadályozzák. (Őket ilyen értelemben szeretjük.) Isten is igent mond teremtményei szabadságára, még ha ellene for­dulnak is, mert a szeretet nem kényszeríthető ki (ebben rejlik az örök kárhozat lehetősége).

Jézus azonosult az emberekkel, a bűnösökkel is. Amikor embertár­sunkra Jézust követve feltétel nélkül igent mondunk, őrá mondunk igent.

Az Atya ... azt akarja, hogy minden emberben felis­merjük és igazán szeressük Krisztust, a mi testvérünket, nemcsak szóval, hanem tettel is, így téve tanúságot az igazságról. (2. vatikáni zsinat: Gaudium et Spes 93.)

A keresztény testvéri szeretet nem érzelem, hanem a másik személy javának komoly akarása. Ezért az ösztönös ellenszenv vagy a másik részéről elszenvedett megbántás nem teszi lehetetlenné. A szeretet nem is humanizmus, nem egy kívülálló jóindulata. Egész lényünket kell nyújtanunk benne, ajándékká kell válnunk a másik számára.

Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért (Jn 15,1213).

Ez az odaadás Istenből táplálkozik, a Szentlélek gyümölcse (Gal 5,22).

A testvéri szeretet önmagunk Istenből táplálkozó odaajándékozása a másik személynek.

A szeretet természetes formáit – általános emberiesség, családi köte­lék, barátság, hazafiság – az evangélium nem számolja föl, hanem egyrészt relativizálja (vö. Mk 3,33: “Ki az én anyám és rokonom?”), másrészt a megistenülés szférájába emeli, megtölti természetfölötti tartalommal. Hozzájuk tesz azonban még két fontos szeretetformát: a keresztény közösségben megélt testvéri szeretetet, amelynek különö­sen intenzívnek kell lennie, és az ellenségszeretetet.

A testvéri szeretetről nem szükséges írnom, hiszen Istentől tanultátok, hogy egymást szeressétek (1Tessz 4,9).

Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel (Lk 6,27).

A keresztény szeretet feltétel nélküli, mint Isten szeretete. Konfliktus esetén nem teszi föl a kérdést: “Melyikünk a hibás?”, hanem aktívan keresi a kiengesztelődés útját.

• Ha a másiknak problémája van velem:

Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat (Mt 5,2324).

• Ha nekem van problémám a másikkal:

Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négy­szemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet (Mt 18,15).

A kiengesztelődés nem érzelmek dolga, hanem elhatározásé és a Szentléleké. Ha készek vagyunk megbocsátani, és ezt a készséget Jézus nevében naponta megújítjuk, érzelmeink – bár eleinte lázon­ganak – Isten kegyelmével előbbutóbb követik akaratunkat. A keresztre feszítőiért imádkozó Jézus képessé tesz bennünket arra, hogy szeressük bántalmazóinkat.

A szeretet szolgál. Jézus követése szolgálat. Fő területei: a hivatási munka, a család, a társadalom, az egyházi közösség, a kívülállók evangelizációja és a karitatív tevékenység.

A szeretet értékeli a másikat. Nem ítélkezik a személyről, mert nem ismeri rejtett mentségeit. Hajlamos a jót föltételezni.

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! (Mt 7,1)

Vétkezünk a testvéri szeretet ellen, ha

• lenézünk, megvetünk, megítélünk, gyűlölünk, bán­talmazunk másokat;

• teljes közönyt tanúsítunk mások iránt;

• haragot tartunk, neheztelést tűrünk meg szívünk­ben, vonakodunk egy elkövetett megbántást jóvátenni;

• elmulasztunk segíteni mások szükségében, ha mó­dunkban áll;

• mások bűnében részt veszünk: tanáccsal, rábeszé­léssel, csábítással, paranccsal, kényszerítéssel, egyetértéssel, segítséggel, cinkossággal, köteles följelentés elmulasztásával (ezek az ú.n. idegen bűnök – a bűn fajtáját is meg kell neveznünk a gyónásban, de a bűntársat nem).

Hatalmunk megújulása: a békesség

Az emberek egymásra vannak utalva, szándékaik viszont gyakran összeütköznek. A társadalom egységes rendjét a bukott egzisztencia állapotában pusztán meggyőzéssel nem lehet elérni. Innen a hatalom erőszakos eszközei: gumibot, sortűz, bilincs, akasztófa – sztrájk, pol­gári engedetlenség, fegyveres fölkelés. Az emberi történelem az erőszak története. Jézus ugyanakkor másfajta hatalmat hirdet és tanú­sít: “Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5). Jézusból szelíd, isteni erő árad, amely képes visszafordítani a letartóztatására kiküldött templomőrséget: “Még sohasem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél!” (Jn 7,46). Amikor pedig úgy tetszik az Atyának, Jézus kész kiszolgáltatottá válni és elszenvedni az erőszakot. Péter kardhoz nyúl (emberileg nagyon logikusan), de Jézus rámutat, hogy az erő­szak belső logikával újabb erőszakhoz vezet: “Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). Tanítványait az üldözés és igazságta­lanság elviselésére buzdítja: “Ne álljatok ellent a gonosznak” (Mt 5,39). Győzelmét a kereszten aratja, a tehetetlenség állapotában, s föltámadása után Szentlelkét adja tanítványainak, hogy ők is a sze­retet békés hatalmával hódítsanak.

Szélsőséges álláspont szerint a kereszténység minden erőszakot száműz, a keresztény nem lehet rendőr vagy katona (pacifizmus). Másik szélsőség szerint a keresztények nyugodtan hadat viselhetnek egymás ellen, föltéve, hogy gyűlölet nélkül ölik egymást; egyesek evangéliumi kötelességnek tartják a társadalmi igazságosság forra­dalmi megvalósítását. A szélsőségek helyett a keresztény realizmusnak képviselnie kell az evangéliumi békesség és szelídség elvét, de összhangban az evilági helyzet által ránk rótt emberi felelős­ségekkel, amilyen például a gyöngék, a kiszolgáltatottak megvédésének kötelessége.

Pacifisták többek között Jehova tanúi, a nazarénusok és a katoli­kus eredetű Bokormozgalom követői.

A nazarénusok közössége a svájci Samuel Heinrich Fröhlich, volt református lelkész működésével vette kezdetét a XIX. század 30as éveinek elején. Intenzív megtérésélmény párosul benne a Szent­írás betű szerinti értelmezésével és szigorú erkölcsi felfogással. Két magyar ácslegény 1839ben Svájcból hazatérve ismertette meg a nazarénus tanokkal az eredetileg katolikus Hencsei Lajos laka­toslegényt, aki a magyar nazarénus közösség alapítójának tekinthető. A nazarénusok csak a felnőttkeresztséget fogadják el, elutasítják az esküt és a fegyveres szolgálatot. Vezetőiket egyházi szolgáknak nevezik. Hagyományaikat elkötelezetten őrzik, csak egymás között házasodnak.

A Bokormozgalom Bulányi György piarista atya működése nyo­mán a magyarországi kommunista diktatúra évtizedeiben kifejlődött, lényegét tekintve racionalista irányzat. “Jézus nem ismerte kultúrkörünknek az ismeretanyagra vonatkozó hármas differenciálását. Azt, hogy bizonyos dolgokat csak hinni lehet, de tapasztalni és kikövetkeztetni nem!” Bulányi atya tanítását mind a magyar Püspöki Kar, mind a Hittani Kongregáció kifogásolta, a Bokormozgalom azonban a szubjektív lelkiismeretet a Tanítóhivatal fölé helyezi.

A “Ne ölj” törvénye az Ószövetségben a gyilkosság tilalmát jelenti, nem a halálbüntetés vagy a hadviselés elutasítását. Az Újszövetség nem új tilalmat tesz ehhez, hanem új szempontot: az irgalom szem­pontját. Amikor Jézus a házasságtörő asszony megkövezését megakadályozza, nem kérdőjelezi meg elvben a mózesi törvény által kiszabott halálbüntetés jogosultságát (Jn 8,111). Jézus másfajta ereje relativizálja az erőszakot.

Maga a Szentírás tanúskodik arról, hogy aktív katonákat minden to­vábbi nélkül fölvettek az ősegyházba (ApCsel 10,2448; 16,2534). Szent Pál nyíltan elismeri a római birodalom pallosjogát (Róm 13,35). Az ősegyháznak inkább azért voltak aggályai a keresztények katonai szolgálatával kapcsolatban, mert a katonaság pogány kultu­szokat gyakorolt (Tertullianus: A koszorúról).

Alapelvek az erőszakkal kapcsolatban:

• Minden embernek joga van életéhez, testi épségé­hez és személyes szabadságához; ez az emberi személy méltóságából következik.

• Az élethez, testi épséghez, személyes szabadsághoz való jog nem abszolút; másképp Isten maga sem rendelkezhetne életünk fölött. Indokolt esetben ez a jog föláldozható vagy korlátozható.

• A társadalomra súlyosan veszélyes bűncselek­ménnyel az ember eljátszhatja jogát a személyes szabadsághoz, testi épséghez, vagy éppen az élet­hez. (Az előzőből következik.)

• A fentiekből belátható, hogy jogtalan támadóval szemben a szükséges mértékben erőszakkal is sza­bad védekezni. Elvben elképzelhető jogos háború.

• Az ártatlan élet szándékos kioltása önmagában rossz. Semmiféle körülmény nem teheti megenge­detté. (Az “ártatlan” szó itt nem bűntelent jelent, hanem olyan személy életét, aki nem játszotta el jogtalan támadással vagy rendkívül súlyos bűn­cselekménnyel az élethez való jogát.) Az abortusz, eutanázia és öngyilkosság önmagában bűnös és elvetendő, a körülmények nem igazolhatják.

Az ártatlan élet szándékos kioltása minden körülmények között megengedhetetlen bűncselekmény.

• A jogos önvédelem és igazságos háború feltétele:

• a) valóban nagyon súlyos rossz elkerülésére szol­gáljon;

• b) csak végső szükségben nyúljunk hozzá, amikor már nincs más eszköz;

• c) kizárólag az okvetlenül szükséges mértékben al­kalmazzuk;

• d) gyűlölet nélkül hajtsuk végre;

• e) ne okozzon nagyobb rosszat, mint amit elkerül.

• A totális háború, amely válogatás nélkül pusztít, önmagában rossz és minden körülmények között tilos. (Pl. polgári lakosság bombázása.)

• Az erőszakról való lemondás jogos és dicséretes lehet, de csak ha nem sérti mások jogait. (A gyön­gék és védtelenek megoltalmazása kötelesség. A kormányok kötelesek fenntartani a közrend és a társadalom biztosítására szükséges fegyveres erő­ket, másképp kiszolgáltatnák a védtelen polgárokat a bűnözőknek vagy erőszakos hódítóknak.)

• A katonai szolgálat megtagadását indokoló lelki­ismereti tényező a hívő katolikusnál nem lehet a katonáskodás elvi elutasítása, hanem csak konkrét erkölcsi körülményekben gyökerezhet. Az állam vi­szont tartozik méltányosan bánni azokkal a polgáraival, akik erkölcsi meggondolásból nem hajlandók fegyvert fogni.

• A békére törekedni kötelesség. Ez nem pusztán az erőszakos konfliktusok kerülésében áll, hanem olyan emberi kapcsolatok megteremtésében, ame­lyek egymás jogainak tiszteletéhez és közös értékek kialakításához vezetnek.

Az Egyház támogatja egy olyan nemzetközi rend fölépítését, amely érvényesíti az emberi jogokat az egész földön, és kiküszöböli a hábo­rús konfliktusokat. Ugyanakkor illúziók nélkül szemléli az emberi szívet, amely a maga megosztottságával és egyensúlyzavaraival a történelem végéig feszültségek forrása lesz.

Amilyen mértékben bűnösek az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljö­veteléig. Amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, és így legyőzik a bűnt, olyan mértékben kudar­cot vall az erőszak is. (2. vatikáni zsinat: Gaudium et Spes 78.)

Jézus tanítványai a békesség emberei,
akik tisztelik az emberi személy jogát az élethez,
a személyi szabadsághoz és a testi épséghez.

Az emberi személy élethez való jogának semmibevételét az abor­tusz gyakorlata fejezi ki leginkább. A magzati élet szándékos kioltása önmagában súlyos bűn, semmivel nem igazolható. A kö­rülmények – még ha saját egészségének, vagy akár életének megmentése forog is kockán – nem jogosíthatják föl az anyát arra, hogy az Istentől rábízott életet halálba taszítsa. Az abortusz elkö­vetőit az Egyház kiközösítéssel bünteti, amely alól csak a püspök vagy az arra meghatalmazott pap adhat feloldozást. (A kiközösítés nem az Egyházból zár ki, hanem az egyháztagsággal járó jogok gyakorlásából.) Ennek célja az, hogy felhívja a figyelmet a magzat­gyilkosság bűnének súlyosságára és az elkövetők felelősségére. Az anyaméhben halálra adott magzatok vére Istenhez kiált, vádolva képmutatóan “humánus” kultúránkat, amely irtóháborút visel a védtelen életek sokasága ellen. A keresztények részéről az abortusz puszta kerülése nem elegendő. Egyik legfontosabb felelősségünk, hogy fölébresszük az emberek lelkiismeretét ebben a tragikus kér­désben. Lényeges itt, hogy az embert abban a távlatban szemléljük, amelybe Isten helyezte: az örök élet távlatában. Az anya, aki élete árán hozza világra gyermekét, örökké él a vértanúk társaságában, Isten dicsőségében. A gyermek, aki talán vakon vagy nyomorékon születik, csak a múló életben lesz fogyatékos: a föltámadásban a megdicsőült test tökéletes épségét fogja élvezni.

Olyan orvosi beavatkozás, amely lényegénél fogva gyógyító jellegű és az anya megmentésére szükséges, akkor is indokolt lehet, ha in­direkt módon a magzat halálát okozza. Ilyenkor a kettős következmény (duplex effectus) erkölcsi elve érvényesül. Pl. méhen kívüli terhesség esetében az amúgy is életképtelen – talán már nem is élő – magzatot a petevezeték egy részével együtt eltávolítják (vasectomia). Ennek következménye kettős: a súlyos belső vérzés­től fenyegetett anya megmenekül, a magzat – ha még életben volt – meghal. A vasectomia nem abortusz.

Ugyanígy, miközben az eutanázia erkölcsileg mindig elfogadha­tatlan, szélsőséges esetben (pl. gyógyíthatatlan rák nagy fájdalmakkal) a kettős következmény elvének megfelelhet olyan fájdalomcsillapító adagolása, amely egyúttal indirekte az életet is megrövidíti.

Vétkezünk, ha

• mások életében, egészségében, testi épségében sa­ját hibánkból kárt teszünk;

• erőszakos megoldást keresünk ott, ahol békés meg­oldás lehetséges;

• fegyvert használunk (akár parancsra is) olyan hadjáratban, amelynek jogtalanságáról meg va­gyunk győződve;

• túszok kivégzésében, polgári lakosság elleni fegy­veres akcióban (akár parancsra is) részt veszünk;

• kínzásban közreműködünk;

• művi abortuszt végzünk, végeztetünk, okozunk, támogatunk, helyeslünk, elfogadunk;

• eutanáziához folyamodunk, azzal egyetértünk;

• öngyilkosságot kísérlünk meg;

• nem törekszünk békességre környezetünkben és a társadalomban.

Testünk megújulása: az önuralom

Testünk: jelenlétünk az univerzumban, lényünk érzékelhető oldala. A keresztény nem tartja a testet a lélek börtönének, vagy éppenséggel a Gonosz művének. A test – éppúgy, mint a közvetlenül teremtett lélek – Isten alkotása. A kettő együtt alkotja az embert.

Az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé (Ter 2,7).

A paradicsomi állapot a test és lélek tökéletes harmóniáját jelentette. A bukással ez megbomlott. A Krisztusban újjáteremtett ember a Szentlelket hordja testében, hogy az önuralom természetfölötti aján­dékával (Gal 5,23) helyreállítsa ezt a harmóniát.

Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? (1Kor 6,19)

A test és a lélek harmóniája majd a föltámadásban válik teljessé.

Aki Krisztus Jézust feltámasztotta a halottak közül, ha­landó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által (Róm 8,11).

Dicstelenül vetik el dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el erőben támad föl (1Kor 15,43).

A fegyelmezetlenség a test vágyainak öncélú kielégítése. Az öncélú­ság megfékezése csak akkor lehetséges, ha keményen, de okosan bánunk a testtel.

Ne dédelgessétek testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen (Róm 13,14).

Megzabolázom és rabságba vetem testemet (1Kor 9,26).

Kötelességünk a mértéktartás ételbenitalban, időnként a böjtölés is, ami Istenre való éhezésünk testi átélése, “a test imája”.

A latin rítusú katolikusok betöltött 14. évüktől tartoznak bűnbánati napot tartani pénteken, kivéve a kötelező vagy tanácsolt ünnepe­ket. Nagyböjtben ez hústilalommal jár, egyéb időben (vagy ha a hústilalom nem tartható meg) szabadon választott jócselekedettel (jámborsági gyakorlat, jótékonyság). Hústilalmat és – a betöltött 18. évtől a megkezdett 60. évig – szorosan vett (“szigorú”) böjtöt tartozunk tartani hamvazószerdán és nagypénteken. Ilyenkor csak ebédnél (vagy, helyette, vacsoránál) lakhatunk jól, további két ki­sebb kiegészítő étkezés mellett. Komoly ok fölment a böjt alól (nehéz testi munka, betegség). A bizánci rítusú katolikusok böjti szabályai valamivel szigorúbbak. A nagyböjt számukra a hamvazó­szerda előtti hétfőn kezdődik, attól kedve minden szerda és péntek böjti nap húsvétig.

Az alvásban is van helyes mérték. Túl sokat aludni a test dédelgetését jelenti, az éjszakázás viszont bűn lehet egészségünk ellen. Időnként imádságban virrasztanunk kell, hogy átéljük: Jézus eljövetelére vá­runk.

Az egészségi előírásokat általában meg kell tartanunk, mert testünk Istené, nem rongálhatjuk önkényesen. Helytelen azonban az egész­ségből vagy a helyes táplálkozásból bálványt csinálni. (Reformétrend.) A vegetarianizmusnak nincs hitbeli alapja, a keresztény bármely ételt fogyaszthat.

Némelyek elpártolnak a hittől, megtévesztő szellemekre és sátáni tanításra hallgatnak. Ezek képmutató hazudozók, akiknek meg van a lelkiismeretük bélyegezve. Tiltják a há­zasságkötést és bizonyos ételek fogyasztását, jóllehet ezeket azért teremtette az Isten, hogy a hívő és igazságot ismerő ember hálaadással fogyassza. Hiszen Istennek min­den teremtménye jó, és semmi sem megvetendő, amit hálaadással veszünk magunkhoz, mert az Isten tanítása és az imádság megszenteli (1Tim 4,15).

A vegetarianizmust több vallás is hirdeti, többek között a Krisnahívők. A KrisnaTudatú Hívek Közösségét a hindu Swami Prabhupada Bhaktivedanta alapította New Yorkban, századunk hatvanas éveiben. Tanítása szerint az “istenség legfelsőbb szemé­lyisége” Krisna (a hinduizmusban Visnu főisten egyik megtestesülése), akinek odaadó szolgálata a legmagasabb vallás. Amikor a krisnások vegetariánus ételkóstolót kínálnak, valójában Krisnának szentelt ételt ajánlanak föl, amire érvényes Pál szava: “Ha valaki azt mondja: «ez áldozati hús», ne egyetek belőle” (1Kor 10,28). “Az istenség legfelsőbb személyisége” képtelenség, mert az Abszolútumban nincs alsóbb és felsőbb, ezek relatív fogalmak. Abszurdum az általuk hirdetett reinkarnációszerves egysége, amelynek felbomlása halál. A test azonosságát a személy azonossága adja, nem az anyagi részecskék azonossága, lehetetlen tehát, hogy ugyanaz az ember másik testben jelenjék meg. tana is, amely szerint más testben újra világra jövünk. Az ember a test és lélek

A sport mint játék és a test okos edzése helyes, de nem szabad bál­vánnyá, öncélú siker és teljesítményhajhászássá válnia.

A betegség elviselése életáldozatunk része. Ugyanakkor kötelessé­günk gyógyulásra törekedni mind a természetes eszközök, mind az imádság útján.

Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz (Sir 38,1).

Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hat­hatós az igaz ember buzgó könyörgése (Jak 5,16).

A betegek szentsége
olajjal való megkenés és imádság a presbiter részéről, amely megerősíti
és – ha lelkének javára válik –
meg is gyógyíthatja a beteget.

A természetgyógyászat félrevezető elnevezés, mert nemcsak termé­szetes, hanem okkult eszközöket is használ, ezért őrizkednünk kell tőle.

A test legmagasabb hivatása, hogy áldozatul ajánljuk föl Istennek.

Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (Róm 12,1).

A Krisztusban megújult ember teste
a Szentlélek temploma,
amelyet felelősséggel kell gondoznia,
és Isten dicsőségére áldozati ajándékul adnia.

A test hétköznapi feláldozása az önuralom gyakorlása és a napi ne­hézségek (fáradtság, álmosság, éhség, szomjúság, zaj, tömeg, hideg, meleg, fizikai fájdalom, rosszullét) nagylelkű elviselése. A test felál­dozásának rendkívüli módja a vértanúság, amit bizonyos helyzetekben vállalnunk kell. (Pl. ha csak a hit megtagadásával kerülhetjük el.) Isten ad elegendő erőt hozzá.

Vétkezünk, ha

• lustaságból egészségtelenül élünk;

• fizikumunkat vagy idegzetünket saját ambíciónk­ból túlzottan megterheljük;

• fegyelmezetlenül eszünk és iszunk;

• mértéktelenül dohányzunk (aki még nem kezdte el, annak a nulla a mérték!);

• túl sok alkoholt fogyasztunk;

• kábítószert használunk;

• könnyelműségből ártunk egészségünknek;

• bálványt csinálunk egészségünkből, táplálkozá­sunkból, sportolásunkból;

• elhanyagoljuk a böjt, a virrasztás és az önfegyelem gyakorlását.

Birtoklásunk megújulása: a nagyvonalúság

Az univerzumban való jelenlétünk meghosszabbítását jelentik a ren­delkezésünkre álló anyagi eszközök. Isten akarata, hogy a föld az emberiségé legyen (Ter 1,2830). A magántulajdon ehhez képest másodlagos, de következik az emberi személy méltóságából: minden­kinek hozzá kell jutnia az élete és családja fenntartásához szükséges eszközökhöz, továbbá mindahhoz, ami személyiségének kibontakozá­sához szükséges. Ebben benne foglaltatik a tisztességes vagyonszerzés joga, amit csak a közjó korlátozhat.

Az államnak nincs joga a személyt teljesen megfosztani a termelő­eszközök magántulajdonától, mint a kommunizmus állítja. De a magántulajdon nem lehet abszolút jog sem, mint a kapitalizmus szeretné. Az állam korlátozhatja, sőt korlátozni köteles a magán­tulajdont és annak használatát, amennyiben és amilyen mértékben azt a közjó, a társadalom érdeke megkívánja; jobban azonban nem, mert ezzel a személy jogait sértené, gátat vetne az Isten képére te­remtett ember jogos szabadságának.

Mások tulajdonának tisztelete alapvető erkölcsi elv. Minden jogtalan vagyonszerzés bűn. Jézus tanítványainak mértékletesnek kell lenniük az anyagi javak jogos igénylésében is. A pénz vagy egyéb tulajdon öncélú halmozása bálványimádás, mert célt csinál az eszközből. (Ezért hívta Jézus “hamis Mammonnak” a pénzt.) Testvéri szeretet­ből való kötelességünk az adakozás, a rászorulók megsegítése. Egyesek arra kapnak meghívást, hogy minden vagyonukat szétosztva önkéntes szegénységben éljenek.

Aki lopott, ne lopjon többé, hanem dolgozzék, és keressen kenyeret keze munkájával, hogy legyen miből adnia a szű­kölködőknek is (Ef 4,28).

Nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt (MTörv 15,11).

Semmit sem hoztunk erre a világra, s nem is vihetünk el semmit. Ha van ennivalónk és ruhánk, elégedjünk meg vele. Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás (1Tim 6,10).

Öljétek meg tagjaitokban azt, ami földies: az erkölcstelen­séget, a tisztátalanságot, az érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot, ami nem más, mint bál­ványimádás (Kol 3,5).

Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Ké­szítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tol­vaj, és nem rágja szét a moly (Lk 12,33).

A rászorulókról való gondoskodás nemcsak az egyéni jótékonykodás szintjén kötelező. Az állam feladata a szociális igazságosság bizto­sítása. A családokról, a gyermekekről, az idősekről, a betegekről és a fogyatékosokról a társadalomnak megfelelően kell gondoskodnia. A munkaadók kötelessége méltányos és a családot is tekintetbe vevő munkabér és munkakörülmények biztosítása. Az állampolgár és a munkavállaló viszont köteles tőle telhetően hozzájárulni a szociális igazságosság feltételeinek megteremtéséhez.

Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot (Róm 13,7).

Ha az adók és járulékok kivetése eleve föltételezi az adócsalást, nem vétkezik (bár jogilag büntethetővé válik), aki ennek mértéké­ben kompenzálja a fizetendő összeget a bevalláskor a jövedelem egy részének elhallgatásával. A keresztény lelkiismeret azonban soha nem követheti az “aki bírja, marja” elvet, és nem folyamodhat hamis állításokhoz vagy számlákhoz.

Keresztény erény az evangéliumi nagyvonalúság, amely a pazarlás­nak és a fukarságnak egyaránt fölötte áll. Lényege az, hogy az anyagi javakat mindig csak eszközként kezeli, a szív nem tapad hozzájuk.

Ha javaitok gyarapodnak, a szívetek ne tapadjon hozzá! (Zsolt 62,11)

Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete (Lk 12,15).

Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig min­denhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem (Fil 4,12).

Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa (Mt 5,3).

A keresztény nagyvonalúság
belső szabadság,
amellyel a birtokolt javakat
az Isten és emberszeretet eszközeként kezeljük, fogadjuk el és adjuk tovább.

Szabade pénzt, anyagi sikert kérni Istentől? Célként nem, de esz­közként szabad. Nem igaz, hogy az anyagiakban való bővelkedés Isten áldásának kizárólagos jele, mint az ú.n. “prosperity gospel” állítja. Jézus példát adott nekünk a szegénységre. Ugyanakkor az isteni gondviselés kiterjed anyagi szükségleteinkre is, ezért ha elő­ször Isten országát és igazságát keressük (Mt 6,33), bízhatunk a mennyei Atya jóságában anyagi helyzetünket illetően is. Ez a bi­zalom lényeges eleme az evangéliumi nagyvonalúságnak.

Ismeritek Urunk. Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gaz­dag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok (2Kor 8,9).

Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben bő­ven ellátva készen legyetek minden jótettre (2Kor 9,8).

A “prosperity gospel” legfőbb hirdetője Magyarországon a Hit Gyülekezete. Ezt a felekezetet olyan karizmatikus keresztények alapították, akik kizárólag a Bibliát ismerik el Isten szavának, ugyanakkor radikálisan szakítottak nemcsak a katolikus, hanem a protestáns egyházi közösséggel is. A Hit Gyülekezete hivatalosan 1989ben alakult meg Németh Sándor vezetése alatt. Terjedését el­sősorban a megtérés és a Szentlélekkiáradás intenzív megtapasztalása biztosítja, amit minden fenntartásunk ellenére is hitelesnek kell elismernünk. Ugyanez a tapasztalat van jelen a pünkösdi felekezetekben és a történelmi keresztény közösségek karizmatikus megújulásában is. A Hit Gyülekezetének jellegzetes vonása azonban az élmények túlzott hangsúlyozása, a szuggesztív pszichológiai elemekkel való manipuláció (rockzene), a Biblia önkényes és primitíven szószerinti magyarázása, a szentek és a szentképek tiszteletének teljes elutasítása, az objektív elemek (szentségek) háttérbe szorítása, a heves katolikusellenesség és a liberális irányzattal kötött nyílt politikai szövetség is.

Az Egyházban mindig voltak nagyszerű példái a karitatív tevékeny­ségnek, a szegényekkel vállalt szolidaritásnak és a vagyonról való önkéntes lemondásnak. Ugyanakkor előfordult, hogy egyházi szemé­lyek vagy intézmények túlzottan meggazdagodtak, és nem gyakorolták az evangéliumi nagyvonalúságot. Jézus szüntelenül hív bennünket, hogy formáljuk át értékrendünket Isten országának törvé­nye szerint.

Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolva­jok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is (Mt 6,1921).

Vétkezünk, ha

• lopunk, csalunk, kárt teszünk;

• az okozott kár jóvátételét saját hibánkból elmu­lasztjuk;

• anyagi kötelezettségeinknek nem teszünk eleget;

• alkalmazottainkat nem díjazzuk kielégítően;

• pazarlunk (akár a magunkéból is);

• nem segítünk a rászorulókon, amikor megtehet­nénk;

• túlzottan ragaszkodunk a birtokolt javakhoz;

• öncélúan óhajtjuk a vagyonszerzést;

• mások vagyonára irigykedünk;

• nem bízunk Isten gondviselésében.

Intimitásunk megújulása: a tisztaság

A Krisztusban újjászületett ember szíve megújult a szeretetben, em­beri kapcsolatai megújultak a testvériségben, teste megújult a keresztény önuralomban. Mindez megújítja az emberi egzisztencia legintimebb területét, a szexualitást is.

A nemiség Isten akarata és műve. Nem bűn és nem büntetés, hanem az önmagát a teremtésben kifejező Isten gyönyörű gondolata, az em­ber istenképségének része.

Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: “Legyetek ter­mékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet.” (Ter 1,2728)

A bűnbeesés a szexualitást is eltorzította és meghamisította. Szé­gyenkezés, mohó kéjvágy, testi roncsolás és a párkapcsolat megmérgezése jelent meg a nemek életadó egyesülésének szépséges valóságában.

Felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek ... “Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” (Ter 3,7.16)

Az emberi egzisztencia újjáteremtése nem a paradicsom visszatérését jelenti (a nudisták tévedése, hogy paradicsomi állapotot tételeznek föl), hanem azt, hogy Jézus keresztjének és föltámadásának jegyében újra harmónia születhet a testi vágy és az emberi szellem, a férfi és a nő igényei, az intim kapcsolat személyes megélése és az új élet fa­kasztása között. Ez az új harmónia önuralmat, áldozatos szeretetet és a Szentlélek erejére való ráhagyatkozást tételez föl.

A keresztény tisztaság a szexualitás harmóniája
a Krisztusban megújult személyiség egészével.

A szexualitás lényege az a képesség, hogy a férfi és nő életadó ön­ajándékozásban egyesüljön. A nemi aktus a két személy fenntartás nélküli önajándékozásának kifejezése a test nyelvén. A teljes önaján­dékozásnak két formája van:

a) szűzi élet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság minden nemi te­vékenység kizárásával; ez lehet átmeneti (előkészület a házasságra) vagy végleges;

b) házasélet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság egy férfi és egy nő közötti intim életközösségben, akiket Isten jelölt ki egymás társául.

Az udvarlás, együttjárás, jegyesség nem hatalmazza föl a feleket semmiféle testi bizalmasságra. Kerülni kell a bűnalkalmakat, mert ezen a téren az ember nagyon hajlamos az önáltatásra.

A keresztények házasélete Krisztus és az Egyház szeretetközösségé­nek kifejezése és megvalósulása, a Szentlélek kegyelme működik benne.

Az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom (Ef 5,3132).

A házasság szentsége a férfi és nő közötti életszövetség természetfölötti megvalósulása Jézus Egyházában.

A keresztény házasságban a férfi és nő kapcsolata

a) kizárólagos (monogám és szigorú hűségre kötelez):

Az asszony testével nem maga rendelkezik, hanem a férje, éppígy a férfi testével sem ő rendelkezik, hanem a felesége (1Kor 7,14).

Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasság­törést követett el vele (Mt 5,28).

Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesz­nek (1Kor 6,16).

Többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egy­bekötött, azt ember ne válassza szét (Mt 19,6).

b) felbonthatatlan (a valóban érvényes házasságnak csak valamelyik fél halála vet véget):

Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör (Mk 10,1112).

Az Úr a tanú közötted és ifjúkori feleséged között, akihez hűtlen lettél, noha ő volt a társad, a szövetséggel elkötele­zett feleséged. Nemde egy élete van annak, aki testből és lélekből áll? És mi a vágya ennek az egynek? Az, hogy utó­dai legyenek az Isten által. Tartsátok hát tiszteletben életeteket, és ne légy hűtlen ifjúkori feleségedhez. Mert gyűlölöm a válást – mondja az Úr, Izrael Istene (Mal 2,1416).

A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét (1Kor 7,1011).

c) termékeny (minden egyes házastársi aktus nyitott a gyermekáldás előtt):

Az asszony ... gyermekek szülése által fog üdvözülni (1Tim 2,1415).

Onan ... magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon ... Istennek nem tetszett, amit művelt, azért ő is meghalt (Ter 38,910).

A fogamzásgátlásnak a III. században történt legelső vilá­gos említése óta mindmáig egyöntetűen fönnáll annak egyházi elítélése: azok a cselekedetek, amelyek közvetlenül a fogamzás meggátlására irányulnak, önmagukban rosz­szak, és lényegüket tekintve tárgyilag (magából a dologból következően) súlyosan bűnösek. (J. T. Noonan: Contreception, 1965.)

A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermek­nemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. (XI. Piusz: Casti connubii, 1930.)

Elítélendő minden olyan cselekedet, mely akár a nemi ak­tus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye. (VI. Pál: Humanae vitae, 1968.)

Valahányszor a házastársak fogamzásgátló módszerrel él­nek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a Teremtő Isten a férfi és nő természetébe és nemi egyesülésük aktu­sába oltott, s úgy viselkednek, mint akik “felülbírálják” az isteni tervet és “kifinomítják”, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és házastár­sukét is, hiszen a “totális” önátadás nem történik meg. Így a természet szavával, mely a házastársak kölcsönös és tel­jes odaadását mondja, a fogamzás meggátolása által szembehelyezik az ellentmondás igéjét, tudniillik a teljes odaadás megtagadását. (II. János Pál: Familiaris consortio, 1981.)

Az ószövetségi többnejűség a kor erkölcsi felfogását tükrözi, amely bizonyos fejlődési fokon elkerülhetetlen volt. Jézus azonban viszszavezeti a házassági erkölcsöt a “kezdet” törvényéhez: “Kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8). A kezdet törvénye, amit a Teremtő maga helyezett a házastársi kapcsolat természetébe, ebben a kérdésben így hangzik: “A kettő egy test lesz.” (Ter 2,24). Csak egyetlen férfi és egyetlen nő házassága fogadható el. A teljes önát­adás nem osztható meg.

Az a kivétel, amit a Mátéevangélium a “paráznaság” esetére tesz a házasság fölbonthatatlansága alól (5,32;19,9), nem a házasságtö­rés, hanem az érvénytelen házasság esete; ezt nevezték a rabbik “paráznaság”nak, vagyis törvénytelen kapcsolatnak. Ha a házasság érvénytelen, az együttélést természetesen föl lehet, sőt kell szá­molni. A katolikus egyházi törvényszékek ezt az elvet követik, amikor egy házasságot kezdettől fogva érvénytelennek nyilváníta­nak (nem pedig “fölbontanak”).

Egyházi törvény írja elő katolikusok számára a házasságkötés érvé­nyes formáját: a plébános vagy meghatalmazottja és két tanú előtt kell a házassági szándékot kölcsönösen kijelenteni. A katolikusok pusztán polgári házassága ezért érvénytelen. Két protestáns pusztán polgári házassága viszont érvényes (sőt szentségi, bár ők ez másképp gondolják). Megkereszteltek érvényes házassága egyúttal mindig szentség is.

A vegyesházasság (katolikus és nemkatolikus keresztények házas­sága) általában nem szerencsés, mert hitbeli közömbösséghez vezet. Bizonyos feltételek mellett az Egyház engedélyezi.

A fogamzásgátlás elutasítása nem jelenti azt, hogy nincs szükség fe­lelős családtervezésre. Eszközül azonban csak a teljes vagy időszakos (a termékeny periódusokra vonatkozó) önmegtartóztatást szabad használni. Ennek módja ma már könnyen megtanulható. Igaz, mindig áldozatot jelent, de ebből az áldozatból, mint Jézus keresztjé­ből, élet fakad.

Amikor jegyesek voltunk, első kérdésünk a testi kapcso­latra vonatkozott: Hol van a határ? Sok semmitmondó tanács után egy paptestvérünktől végre kaptunk konkrét választ: “Úgy viselkedj a menyasszonyoddal, mint a leg­jobb barátod feleségével!” Szerencsére voltunk annyira lelkesek, hogy komolyan vegyük. Persze eleinte nem volt könnyű, de kis idő múlva fantasztikus tapasztalat vette kezdetét. Feltűnt, hogy bár fizikailag nem közeledtünk egymáshoz, mégis mélyült a kapcsolatunk. Nem fejeztük ki szeretetünket nagy gesztusokkal, de talán éppen ezért a másik legkisebb mozdulatából is tudtuk, hogy éppen mire gondol, mit érez, mennyire szeret. Ennek a házasságban is hasznát vesszük. Nagy szabadságot éltünk meg ebben az időszakban. Megtapasztaltuk, hogy az Egyház parancsait nemcsak hogy meg lehet tartani, de ez nagy örömmel is jár. Lemondunk valamiről, ami emberileg örömet okozna, és Isten sokkal többet ad helyette. Ezt kezdtük el élni a házas­életünkben is a fogamzásgátlás elutasításával, a felelős családtervezéssel. (Ezidáig két kislányunk született.) Kez­detben nem azért vállaltuk, mert olyan jónak látszottak ezek a törvények, hanem azért, mert az Úr rendelte így, és Ő már csak jobban tudja! Később azt is beláttuk, hogy ezek a követelmények a dolog természetéből adódnak, ezért nem spekulálhatunk arra, hogy lentebb kerül a mérce. Ugyanis a szeretet lényege, hogy a másik javát akarom szolgálni, megtagadva saját vágyaimat, és a másikat úgy fogadom el, ahogy van. A házastársi együttlétre különösen áll ez, mivel a teljes önátadást szimbolizálja és valósítja meg. Önző énem így gondolkodik: felébredt bennem a vágy, és azt ki is elégíthetem, hiszen házas vagyok. De ez csak önkielégí­tés, még akkor is, ha párosan tesszük. Ami bűn a házasság előtt vagy a cölibátusban, az ugyanúgy bűn a házasságban is! Ha viszont mindketten meghalunk önmagunknak és egészen a másikért vagyunk ott, akkor megvalósul egy új egység, egy új teremtmény, az “egy test”, amely valóban bekapcsol a Szentháromság életébe, hiszen azt mintázza. A házastársi együttlét nem csupán valami földitesti dolog, hanem egyben misztikus találkozás Istennel, ami a házas­ság szentségének kegyelmét éleszti fel újra és újra. Természetesen embernek ez lehetetlen! De Isten ingyenes szeretetéből megadja ezt a tapasztalatot mindenkinek. Isten Téged is radikális önátadásra hív, függetlenül attól, hogy melyik életállapotban élsz, hiszen mindegyikben a szere­tetre akar tanítani minket. (Egy katolikus házaspár vallomásából)

A szemérmesség az öltözködés és viselkedés mértéktartó módja, amelynek követelményei korok és kultúrák szerint változnak ugyan, de alapelve egy: a tisztaság nem határt jelent, ahol meg kell állni, hanem életformát, amelynek egész lényünkre rá kell nyomnia bélyegét.

A homoszexuális hajlam nem bűn, hanem kísértés. A homoszexuá­lis cselekvés minden körülmények között bűn, mert alapvetően nem valósul meg benne a Teremtőnek a szexualitásra vonatkozó elgondolása.

Az egyesülés és az életadás a nemi aktus két olyan eleme, amely szer­ves egységet alkot. Nem választhatjuk szét őket anélkül, hogy Isten teremtő tervét meg ne sértenénk. Bűn, ha a házastársi egyesülés a fo­gamzás aktív kizárásával történik, de bűn az is, ha az életadás nem a hitvesi ölelés szeretetaktusán belül megy végbe (mesterséges megter­mékenyítés). A meddőség nem abszolút rossz. szolgálattal, örökbefogadással a gyermektelen szülők is az életadás örömére tehet­nek szert. Ugyanígy elfogadhatatlan minden génmanipuláció, mert a magzat személyének sérthetetlensége ellen vét.

Az Isten országáért önként vállalt teljes szexuális önmegtartóztatás (szüzesség, szerzetesség, celibátus) olyan állapot, amelyre Isten túl­áradó szeretetének szuverén szabadságában hív meg egyeseket, hogy már itt a földön a föltámadás utáni állapotot elővételezzék, amikor majd Isten arcának ragyogásában “olyanok lesznek, mint az angyalok az égben” (Mk 12,5). A kölcsönös önátadás intimitását ebben az ál­lapotban közvetlenül az istenkapcsolatban kell megélni. Ennek vállalása meredekebb út, nagyobb kockázat, de ugyanakkor nagyobb közelség a beteljesedéshez. Akit Isten erre hív, annak ebben kell bol­doggá lennie. A latin rítus presbitereit, a bizánci rítus püspökeit azok közül választja, akik ezt az ajándékot megkapták.

A szűzi tisztaságban fölkészült jegyesek tisztaságban megélt házas­sága a Szentháromság képmását, a Szentlélek sajátos működési terét hozza létre a keresztény családban, az Egyház alapsejtjében. Önát­adásuk gyümölcsének, a gyermekeknek világra hozásával és gyöngéd, gondos, hívő nevelésével a hívők nagy ajándékot adnak a társadalom­nak és az Egyháznak, de nagy ajándékot kapnak maguk is. Életük termékenységét kézzelfoghatóan tapasztalják idős korukban gyerme­keik kibontakozásában és róluk való szerető gondoskodásában.

A keresztény család a Szentlélek mindent megújító működésének elemi élettere, amelyet a Krisztusban újjászületett személyek termékeny szeretetközössége alkot.

A válás általában bűn. Kivételes esetekben a házastársak különélését az Egyház megengedi. Ilyenkor az elváltak szentségekhez is járulhat­nak, de amíg házastársuk él, újabb házasságra nem gondolhatnak (kivéve, ha az egyházi bíróság jogerősen kimondja az első házasság érvénytelenségét). Akik érvénytelen házasságban élnek, nem kaphat­nak érvényes feloldozást, amíg ehhez a bűnös állapothoz ragaszkodnak. Ha házasságuk nem rendezhető és szétválni csak gyermekeik kárára tudnának, Isten előtt úgy tisztázhatják helyzetüket, hogy vállalják a testi kapcsolat nélküli, testvéri együttélést. Ilyenkor a botránkoztatás kizárásával szentségekhez is járulhatnak.

Vétkezünk, ha

• házasságon kívül élünk nemi életet;

• önkielégítést végzünk;

• házaséleten kívül nemi izgalmat keltünk magunk­ban (fantázia, nézés, érintés);

• házasságon kívül szándékosan nemi izgalmat kel­tünk egymásban (kerülni kell az alkalmakat);

• a házasságban mesterségesen kiküszöböljük a gyermekáldást;

• mesterséges megtermékenyítést végzünk, végezte­tünk, helyeslünk;

• házastársunkhoz hűtlenek vagyunk (házasságtörés);

• más házastársával lépünk nemi kapcsolatra (házasságtörés);

• házastársunkat hűtlenül elhagyjuk;

• érvénytelen házasságban élünk;

• a házasságban öncélúan keressük a nemi élvezetet;

• homoszexuális tevékenységet folytatunk;

• pornográfiát űzünk, támogatunk;

• prostitúciót űzünk, támogatunk;

• hitvesünket vagy gyermekeinket elhanyagoljuk;

• hitvesünket vagy gyermekeinket nem szeretjük áldozatosan;

• családunk életét nem a hit és az imádság szellemében alakítjuk;

• nem gondoskodunk idős vagy beteg szüleinkről.

Kultúránk megújulása: a kreativitás

A kreativitás divatos szó, általában eredetiséget, új dolgok létrehozá­sára való képességet értenek rajta. Szó szerint teremtő jelleget jelent. Itt szószerinti értelmében használjuk: az emberi tevékenység, amellyel a valóságot alakítjuk, a Krisztusban megújult ember életében Isten újjáteremtő szeretetének aktusává lesz. Vele új kultúra épül, a sze­retet civilizációja.

A munka nem büntetés, hanem az emberi személy méltóságához tar­tozik. Csak a munka keserves volta a bűn következménye. Jézus személyes példájával megszentelte a munkát. A keresztény ember munkája szent és megszentelő tevékenység, ha jól végzi Istenért. A megistenült ember testének templomában lakó Szentlélek újjáteremtő erővel működik minden emberi tevékenységben, a kenyérkereső mun­kában is. Dolgozni minden ember kötelessége, még azé is, aki életének vagy övéinek fönntartása kedvéért nem szorulna rá.

Töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá (Ter 1,28).

Hat napig dolgozz és végezd a munkád (MTörv 5,13).

Aki nem akar dolgozni, ne is egyék (2Tessz 3,10).

Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom (Jn 5,17).

A munkaadók, de minden keresztény kötelessége is azzal törődni, hogy a dolgozók kellő bért és emberhez méltó munkakörülményeket kapjanak, a munkaképtelenek pedig olyan gondoskodást, amely meg­felel az emberi személy páratlan értékének. Ez az érték nem a produktivitásban áll, hanem magában a személyben: az ember többet ér, mint teljesítménye.

A hívő számára a jól, szeretettel és a keresztény elvek szellemében végzett munka az evangélium megvalósításának része, a megszentelődés eszköze, tanúságtétel, Isten országának építése.

Nem a fizikai eredmény, hanem a benne megtestesült személyes sze­retet adja munkánk igazi értékét, és ez építi az ember és az univerzum beteljesedését, az abszolút jövőt, amely Jézus eljövetelekor valósul meg. A keresztény az örökkévalóságnak dolgozik.

A sajátosan egyházi munka speciális területe a krisztusi kreativitás­nak. Az egyházi rend szentsége erre szentel föl. Az egyházi szolgálatok (lektor, akolitus) erre adnak szentelményi kegyelmet. Az egyházi fölhatalmazással rendelkező világiak (áldoztatók, hitoktatók, temetést végzők) erre kapnak megbízást.

Az egyházi rend szentsége
Jézus személyének képviseletére és a hívők szolgálatára jelent szent hatalmat
három fokozatban
(püspök, presbiter, diakónus).

A bűnbocsánat, a bérmálás, az Eucharisztia és a betegek szentségé­nek érvényes létrejöttéhez legalább presbiteri, az egyházi rend szentségének létrejöttéhez püspöki fokozat szükséges.

Vétkezünk, ha

• munkát kerülünk;

• munkánkat rosszul végezzük;

• munkánk öncélúvá válik (“munkaholizmus”);

• az egyházi szolgálatra kapott hivatást nem követ­jük.

Időnk megújulása: a kompetencia

Tevékenységünk folyamatának viszonya más folyamatokhoz a mi saját időnk. A hívő számára mindennek Istentől kijelölt ideje van. Akkor cselekszik hitelesen és illetékesen (kompetencia), ha az Isten által megszabott időhöz alkalmazkodik.

Amíg az alkalmas idő el nem jön, a bölcs ember hallgat, de a félkegyelmű nem ad az időre (Sir 20,7).

Nekem még nem érkezett el az időm, de nektek mindig megfelelő az idő (Jn 7,6).

Isten minden óránkkal tervez valamit, amit a sátán viszont meg akar hiúsítani.

Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak (Ef 5,16).

Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja! (2Kor 6,2)

Vannak általános elvek az idő fölhasználására vonatkozóan, amelyek megszabják a prioritásokat (elsőbbségeket) a különböző teendők kö­zött.

• A személyes imádságra mindennap jusson huza­mos idő. Mennyisége körülményeink szerint változhat.

Egyfolytában egy vagy két órát átelmélkedni nagyon kis idő, mert jól tudjuk, hogy nem egyszer csaknem egész óra telik bele, mikorra szívünk hárfájának húrjait kellően han­golni tudjuk. Ha pedig valakit annyira lefoglalnak a dolgai és annyira lekötnek a teendői, hogy nem szentelhet órákat az elmélkedésre, legalább kövesse az evangéliumi szegény asszony példáját, legalább egy garast, egyegy óranegyedet nyújtson az Úrnak, mert ha nem a hanyagság az oka annak, hogy csak ilyen keveset adunk neki, az, aki minden te­remtmény szükségletéről különkülön gondoskodik, reánk is a legkegyelmesebben tekint. (Alkantarai Szent Péter, XVI. sz.)

• Vasárnap és kötelező ünnepeken mindig jusson időnk a szentmisére, éspedig úgy, hogy megkez­dése előtt imádsággal készüljünk, a mise cselekményében aktív részt vállaljunk, befejezése után pedig végezzünk hálaadást.

Magyarországon a latin rítusú katolikusok nem vasárnaphoz kötött kötelező ünnepei: karácsony (december 25.), újév (január 1.) és Nagyboldogasszony (augusztus 15.). A bizánci rítusú katolikusok kötelező ünnepei a vasárnapokon kívül: Szűz Mária születése (szeptember 8.), Szűz Mária bevezetése a templomba (november 21.), Szent Miklós püspök (december 6.), Jézus születése (december 25.), Szűz Mária istenanyasága (december 26.), Urunk körülmetélése – Nagy Szent Bazil (január 1.), Urunk megkeresz­telése – Vízkereszt (január 6.), Jézus találkozása Simeonnal (február 2.), Szűz Mária örömhírvétele (március 25.), nagypéntek (Jézus kereszthalála), húsvét másnapja, áldozócsütörtök (Jézus mennybemenetele), pünkösd másnapja (Szentháromság), Szent Péter és Szent Pál főapostolok (június 29.), Szűz Mária elhunyta és mennybevitele (augusztus 15.), Szent István király (augusztus 20.).

• Nagyon hasznos a misén való részvétel a kisebb ünnepeken, sőt hétköznap is, ha lehetséges. A szentmise minden keresztény tevékenység kiiinduló pontja és betetőzése.

• Családunkra mindig időt kell szánnunk. Legyen mindennap olyan idő, amikor lehetőleg az egész család (a gyerekeket is beleértve) együtt van. He­tente egyszer a szülőknek is legyen olyan közös estéjük, amit kettesben töltenek. Fontos a külön, személyes, négyszemközti kapcsolat a szülő és gyermeke között, különösen serdülő korban.

• Munkahelyünkön élő evangéliummá kell lennünk. Szorgalmasan és jól dolgozzunk, ápoljuk a kap­csolatot munkatársainkkal, és segítsük őket.

• Egyházközségünk életében magától értődően részt kell vennünk, bár természetesen a körülményektől függ, mennyit tudunk vállalni.

• Jó lelkiismerettel mehetünk kikapcsolódni, sétálni, kirándulni, sportolni, játszani. Túl sok időt és költ­séget igénylő hobbyk azonban nem kereszténynek valók. A televízió és videó csak kis mennyiségben hasznos, nagyban méreg. Vasárnap és kötelező ün­nepeken nemcsak misén kell részt vennünk, hanem a munkától is tartózkodnunk, hogy nyugodt időnk jusson Istenre. Kivételt képeznek azok a munkák, amelyek vasárnap is szükségesek (pl. főzés, közle­kedés, gyerekvigyázás), vagy amelyek kikapcsolódást jelentenek (pl. kertjében teszvesz az, aki egész héten íróasztal előtt ült). Vasárnap a családi és baráti kapcsolatok ápolásának, a betegek, rászorulók látogatásának, az evangélium hirdetésének is alkalmas ideje.

Az általános elveken túl föl kell ismernünk azokat a pillanatokat, amikor Isten konkrét teendőt ad elénk. Az imádságos, odaadott szív fogékony a Szentlélek indításaira (“hét ajándék”), amelyekben Isten feladatokat bíz ránk.

Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai (Róm 8.14).

A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni? (Lk 12,56)

Életünk teljes ideje Istené, tetteinket Isten akaratának fölismerése teszi hitelessé.

A Krisztusban újjászületett ember Jézus második eljövetelére várva él. Ez a tudat relativizálja a jelent, függetlenül az időponttól, amit nem tudhatunk (Mk 13,32; ApCsel 1,7).

Már csak rövid, nagyon rövid idő, aztán eljön az eljövendő és nem késik (Zsid 10,37).

Az idő rövid (1Kor 7,29).

Az idő közel van (Jel 1,3; 22,10).

Elhibázott dolog a szentírási kijelentések alapján Jézus második eljövetelének időpontját számítgatni. Az ilyen spekulációk már na­gyon sokszor vezették félre azokat, akik Bibliával kezükben matematikai értéket kezdtek tulajdonítani az ott található jöven­döléseknek. Ilyenek az adventisták, akiknek története akkor vette kezdetét, amikor William Miller 1818ban “kiszámította”, hogy Jé­zus második eljövetele 1843. március 21. és április 21. között bekövetkezik. Miután ez nem történt meg, ő és hívei úgy módosí­tották álláspontjukat, hogy a helyes határidő 1844. április 21. Amikor ez is meghiúsult, Miller helyébe Snow lépett, aki 1844. október 21re módosította a számítást. Sokan hívei közül abba­hagyták a munkát, túladtak vagyonukon, annyira biztosak voltak várakozásukban, de újból felsültek. Ellen Gould White asszony lá­tomásai alapján ekkor a mozgalom új fázisba lépett, és 1863ban fölvette a Hetedik Nap Adventistái nevet. Vasárnap helyett szom­batot ünnepelnek, tagadják a lélek halhatatlanságát és az örök kárhozatot, és nagy szerepet tulajdonítanak az étrendnek. Antial­koholisták, a “szent lakomát” bor helyett szőlőlével végzik. Ma már nem próbálják meghatározni az Úr eljövetelének pontos idejét.

Szeretteim, főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket, az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretét telje­síteni, ahogy némelyek késedelmeskedésnek tartják, hogy türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy va­laki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson (2Pt 3,89).

Vétkezünk, ha

• lustálkodunk, teendőinket halogatjuk;

• elhanyagoljuk az imádságot;

• elmulasztjuk a kötelező szentmisét;

• elhanyagoljuk családunkat;

• komoly ok nélkül dolgozunk vasárnap vagy a kö­telező ünnepeken;

• hobbyt, TVnézést, szórakozást túlzásba viszünk;

• egészségtelenül túlhajtjuk magunkat munkával, ta­nulással;

• elmulasztunk esténként fölkészülni az Úrral való találkozásra, ami bármikor bekövetkezhet.

Beszédünk megújulása: a hűség

A beszéd az emberi egzisztencia döntő fontosságú területe.

A száj ugyanis a szív bőségéből szól. A jó ember jó kincsé­ből jót hoz elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat hoz elő. Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon. Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet (Mt 12,3437).

Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi, az ké­pes egész testét is megfékezni. Ha ugyanis a lovak szájába zablát teszünk, hogy engedelmeskedjenek, akkor egész testüket irányíthatjuk. Lám, a hajókat is, bármilyen nagyok, bármilyen erős szelek hajtják is őket, a kis kormány oda irányítja, ahova a kormányos akarja. Ugyanígy parányi test­rész a nyelv is, mégis nagy dolgokat vallhat magáénak (Jak 3,25).

Beszédünknek hűségesnek kell lennie a valósághoz, tetteinknek hűsé­gesnek kell lenniük szavainkhoz. A sátán “hazug, és a hazugság atyja” (Jn 8,44). Jézus viszont maga az igazság (Jn 14,6), és az igaz­ság tesz szabaddá minket (Jn 8,32).

Ne hazudjatok egymásnak (Kol 3,9).

Hagyjátok el a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával (Ef 4,22).

Jó célból sem szabad hazudni (“kegyes hazugság”). Az önmagában rossz eszközt a körülmények nem teszik jóvá. Ha azonban komoly okunk van arra, hogy az igazság egy részét elhallgassuk, megte­hetjük akkor is, ha előre látjuk, hogy így félreérthetőek leszünk. Pl. “Menjetek hát föl az ünnepre, én azonban nem megyek föl erre az ünnepre” (Jn 7,8) – Jézus itt elhallgatja, hogy kijelentése csak a nyilvános fölmenetelre vonatkozik, s később titokban fölmegy. Az ilyen elhallgatást belső megszorításnak nevezzük. Ilyenkor nem a megtévesztés, hanem a titok megőrzése a cél. A gyóntató köteles ilyen módon mellébeszélni, ha a gyónási titokra kérdeznek rá.

A feltétlen igazmondás, amit Jézus elvár tanítványaitól, fölösle­gessé teszi az esküt (Mt 5,34). Mivel azonban ez a feltélen igazmondás sajnos ritkán van jelen a világban, komoly okból sza­bad esküdni, vagyis Istent tanúul hívni; Pál apostol is ezt teszi (Róm 1,9; Fil 1,8). Esküvel ígéretet is meg lehet erősíteni: ez tör­ténik a magyar házasságkötési szertartásban. A fogadalom olyan ígéret, amelyet Istennek bűn terhe alatt teszünk. A puszta jó elha­tározás nem fogadalom.

A Krisztusban megújult ember beszéde az igazság és a szeretet szavaiból áll, amelyeket a Szentlélek ihlet.

Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, ja­vára váljék hallgatóitoknak. Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megvál­tás napjára. Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz (Ef 4,2931).

A hívő ember szóval is tanúságot tud tenni Jézusról.

Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt (Mt 10,32).

Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hi­szed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál (Róm 10,910).

Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek (1Pt 3,15).

Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hoz­záértéssel (2Tim 4,2).

Vétkezünk, ha

• hazudunk;

• hamisan esküszünk;

• fölöslegesen esküdözünk;

• adott szavunkat nem tartjuk meg;

• az ígéretesküt vagy a fogadalmat megszegjük;

• a ránk bízott titkot kibeszéljük;

• mást leszólunk, gyalázunk, kigúnyolunk, bosszan­tunk;

• más hibáit indokolatlanul kibeszéljük;

• másra rosszat ráfogunk;

• másnak a róla mondott rosszat kellő ok nélkül visszamondjuk;

• trágárul, illetlenül beszélünk;

• Istent, szenteket, szent dolgokat gyalázunk (káromkodás);

• szent neveket kiszólásként használunk (“Jesszusom!”);

• ingerülten, szeretetlenül beszélünk;

• komoly vagy éppen szent dolgokból tréfát űzünk;

• fölöslegesen fecsegünk;

• a megértés, biztatás, bátorítás, vigasztalás, figyel­meztetés, oktatás szavait elmulasztjuk;

• a tanúságtétel szavait kellő pillanatban nem mondjuk ki.