Önéletrajz 01

Önéletrajz

Szent Anyánknak, Jézusról nevezett Teréziának életrajza s néhány szó azokról a kegyelmekről, melyeket Istentől kapott.

Írta ő maga, gyóntatója parancsára, akihez intézi és küldi mondván:

[Előszó]

I. H. S. 

1. Azt szerettem volna, ha már egyszer megparancsolták s oly nagy szabadságot adtak nekem arra, hogy leírjam az én imádkozásom módszerét és azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr részesített: akkor legalább engedték volna meg azt is, hogy részletesen és világosan beszámoljak az én nagy bűneimről és gonosz életemről. Ez nagy megnyugvásomra szolgált volna. Azonban hallani sem akartak róla, sőt e tekintetben nagyon is megszorították a szabadságomat. Az Úr szerelmére kérem ennek az életrajznak olvasóját, tartsa állandóan szem előtt azt, hogy az én életem igen rossz volt; olyannyira, hogy az Istenhez tért nagy bűnösök között egyet sem találtam, akinek példája vigasztalásomra szolgálhatna. Azt kell ugyanis látnom, hogy azok, miután az Úr hívására megtértek, többé nem bántották meg újra: én ellenben nemcsak, hogy mindig újra meg újra visszaestem bűneimbe és rosszabb lettem, hanem szinte úgy tűnik föl, mintha külön tanulmány tárgyává tettem volna azt, hogy miképpen lehet legjobban ellenállni azoknak a kegyelmeknek, amelyeket Ő Szent Felsége reám árasztott. Pedig hát beláttam, hogy hűségesebb szolgálatra vagyok iránta kötelezve, mint bárki más, s hogy adósságomnak még csak kis részét sem tudom nála letörleszteni.

2. Áldott legyen Az, aki annyi ideig türelmes volt velem szemben. Szívem mélyéből esedezem Hozzá, adja meg nekem kegyelmét, hogy egészen világosan és őszintén írjam meg ezt az emlékiratot. Gyóntatóim kívánják tőlem, de nemcsak ők, hanem, tudom, maga az Úr is már régóta akarja. Mindeddig azonban nem mertem rá vállalkozni. Adja Isten, hogy ez az irat az Ő dicsőségére szolgáljon, nemkülönben, hogy belőle gyóntatóim is jobban megismerjenek. Mert hiszen, tekintve gyönge erőmet, csak ők segíthetnek nekem arra, hogy legalább annyira-amennyire tudjak szolgálni az Úrnak, kinek oly sokkal tartozom. Dicsérjék Őt mindörökké összes teremtményei. Ámen.

1. fejezet

Elmondja, miképpen kezdte az Úr már gyermekkorában fölkelteni lelkében az erényekre való hajlandóságot, s hogy mekkora kincs az, ha valakit az Isten erényes szülőkkel áldott meg.

1. Ha nem lettem volna olyan rossz, már azért is jónak kellett volna lennem, mert eltekintve egyéb nagy kegyelmeitől, az Úr erényes és istenfélő szülőkkel áldott meg.

Édesatyám nagyon szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven írottak is. Édesanyámnak pedig főleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szűz Anya s néhány kedves szentje iránt. Ily üdvös hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre ébredni.

2. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt.

Édesatyám nagyon szerette a szegényeket; jószívű volt a betegekkel szemben; gyöngéd még cselédjei iránt is. Sohasem tudta magát rászánni arra, hogy rabszolgákat tartson, s mikor egy alkalommal egyik testvérének rabszolgája nálunk volt, úgy bánt vele, mint saját gyermekével. Azt mondogatta: nem tudja nézni, hogy a szegény nyomorultnak nincs szabadsága. Ekkora volt benne az emberszeretet. Őszinte, egyenes ember volt. Soha senki sem hallott tőle káromkodást, vagy megszólást. Becsületessége minden fogalmat meghaladt.

3. Édesanyám szintén igen erényes nő volt. Sokat szenvedett és folyton betegeskedett egész életében. Végletekig menő becsületesség és tisztesség jellemezte. Annak ellenére, hogy nagyon szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törődik szépségével; s bár csak harminchárom éves volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idős asszonyok szoktak. Igen szelídlelkű volt és rendkívül eleveneszű. Rövid élete folyamán sok szenvedésben volt része s igazán keresztényi módon halt meg.

4. Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. Isten kegyelméből mindannyian szüleikre ütöttek abban, hogy jók voltak, kivéve magamat. Tény azonban, hogy édesanyám éppen engem szeretett a legjobban. S talán volt is oka akkor, amikor még nem kezdtem el vétkezni Isten ellen. Mert igazán fáj a szívem, ha elgondolom, mennyi jó természetes hajlandóságot adott nekem az Úr, s hogy mily rosszul használtam föl. Hiszen testvéreim semmi olyast nem tettek, ami engem visszatarthatott volna Isten szolgálatától. Sőt ellenkezőleg. Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős, akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki, én rendesen úgy láttam, hogy azért mégis csak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.

6. Mikor beláttuk, hogy nem tudunk olyan helyre jutni, ahol Istenért vértanúságot szenvedhetnénk, abban állapodtunk meg, hogy remeték leszünk. Mindjárt hozzá is fogtunk; a házunk melletti kertben elkezdtünk remetelakást építeni, úgy, ahogy tudtunk. Raktuk a köveket egyiket a másikra, de hát bizony a falak egy-kettőre összeomlottak, s így ez is meddő törekvésnek bizonyult. Szóval semmiképpen sem tudtuk megvalósítani vágyainkat. Igazán megilletődve gondolok arra, mily korán adta meg nekem Isten azt, amit azután saját hibámból elvesztettem.

Alamizsnát is osztogattam, amennyire tőlem telt; ez természetesen édes-kevés volt. Kerestem a magányt, hogy ott elvégezzem magamra vállalt imáimat, mert azok voltak bőven; főleg a szentolvasót mondtam el sokszor, mert édesanyám nagyon szerette s megszerettette velünk is. Mikor más leánykákkal voltam együtt, szerettem velük apácásdit játszani; úgy tettünk-vettünk, mintha valami zárdában élnénk együtt. Ha jól emlékszem, abban az időben élt bennem némi vágyódás a szerzetesi élet után, de távolról sem olyan fokú, mint amilyenek voltak előbb említett óhajaim.

7. Emlékszem, hogy amikor édesanyám meghalt, én tizenkét esztendős voltam, vagy valamivel kevesebb s mivel már meglehetősen fel tudtam fogni veszteségemet, elmentem a Miasszonyunk egyik szobrához s ott sírva-zokogva könyörögtem hozzá, hogy legyen ezentúl ő az édesanyám. Azt hiszem, bármennyire együgyű volt is ez a kérés, meghallgatta, mert azóta mindig szembeszökő módon találtam védelmet a fenséges Szűzanyánál, valahányszor hozzá folyamodtam, végül pedig teljesen fölvett az övéi közé. Végtelenül fáj most, ha nézem és elgondolom, mi volt annak oka, hogy nem voltam állhatatos azokban a jó szándékokban, amelyekkel elkezdtem az életet!

8.Ó, én jó Uram, hiszen, ha csak a jelek nem csalnak, kezdet óta az volt a feltett szándékod, hogy engem egyszer bejuttatsz a mennyországba, aminthogy adja Szent Felséged, hogy úgy legyen! Öröktől fogva elhatároztad, hogy elhalmozol engem mindazokkal a kegyelmekkel, amelyekben tényleg részesítettél! De hát akkor ... nem lett volna mégis illőbb ... nem az én érdekemre, de a Te isteni méltóságodra való tekintettel, ha megakadályozod, hogy annyira beszennyeződjék az a hajlék, mely hivatva volt Neked egykor állandó lakásul szolgálni?. Fáj a szívem, Uram, ha csak beszélek is erről, mert tudom, hogy ebben kizárólag én vagyok a hibás. Hiszen te a magad részéről semmit sem mulasztottál el; sőt megtettél mindent, hogy már kora ifjúságomtól kezdve mindig a tied legyek. Ha szüleimre akarnék panaszkodni, abban sem volna igazam, mert bennük csakis a jót láttam, s ők szívükön hordták az én javamat. Én ellenben, alig léptem ki ebből a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentől kapott természetes előnyeimnek – amelyek, mint mondják, szép számmal voltak – s ahelyett, hogy hálás lettem volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.

Önéletrajz 02

2. fejezet

Elmondja, miképpen vesztette el egymásután ezeket az erényeket, s hogy mennyire fontos a gyermekkorban a jó emberek társasága

1. Azt hiszem, nagy káromra volt az, amit most fogok elmondani. Sokszor elgondolom, mekkora hibát követnek el a szülők, ha nem gondoskodnak arról, hogy gyermekeik kizárólag és mindig csak teljesen jó és erényes dolgokat lássanak. Mert akármennyire erényes volt is, amint említettem, az édesanyám, abból a jóból, amit rajta láttam, mire eszemmel kezdtem élni, nem sok, sőt majdnem semmi sem ragadt reám, ellenben ami hibát eltanultam tőle, az igen káros befolyást gyakorolt lelkemre.

Ugyanis szerette a lovagregényeket, s az időtöltés távolról sem volt neki olyan ártalmas, mint nekem. Ő azért nem mulasztotta el megtenni a dolgát; míg ellenben mi, gyerekek, siettünk úgy ahogy lerázni a munkát, hogy minél többet olvashassunk. Ő, szegényke, talán azért olvasott regényt, hogy felejtse sok búját-baját, minket talán azért szabadított rá, hogy el legyünk foglalva s ne keveredjünk más, rosszabb dolgokba. Édesatyámnak annyira nem tetszett az egész, hogy nagyon kellett vigyáznunk, hogy észre ne vegye. Így azután nekem hamarjában megrögzött szokásom lett a regényolvasás. Édesanyámnak e kis gyarlósága folytán a nemes szándékok lassankint kialudtak bennem s elkezdtem más tekintetben is hibákat elkövetni. Nem tartottam bűnnek azt, hogy a napnak, sőt még az éjjelnek is számos óráját vesztegetem erre a haszontalan időtöltésre, s hozzá titkolom édesatyám előtt. Annyira belebolondultam ebbe a regényolvasásba, hogy ha nem tudtam újabb és újabb könyvet szerezni, nem voltam képes megnyugodni. 

2. Ugyanekkor elkezdtem szeretni a szép ruhákat s igyekeztem minél csinosabban öltözködni; nagy gondot fordítottam külsőmre, kezeimre, hajamra; illatszereket használtam és sok egyéb haszontalanságot, amit csak e téren ki tudtam eszelni; ez pedig nem volt kevés, mert nagy volt bennem a hiúság és a piperére való hajlam. Szándékom nem volt rossz, mert hiszen sohasem akartam volna bárkinek is alkalmul szolgálni Isten megbántására. Később is, évek hosszú során át megmaradt bennem a túlzott tisztasággal való hivalkodás és más egyéb dolgok, amelyeket nem tartottam bűnnek most azonban látom, hogy bizonyára ezek is mind nagy hibák voltak. 

Volt néhány unokafivérem. Édesatyám házába nem jártak idegenek, annyira visszavonult életű volt, és bár adta volna Isten, hogy unokafivéreimet se eresztette volna be. Most értem csak, mennyire veszedelmes ebben a korban, amidőn az erények éppen csak sarjadoznak a lélekben, olyanokkal érintkezni, akik nemcsak maguk nem látják be a világ hiúságát, hanem még másokat is arra biztatnak, hogy merüljenek belé. Körülbelül az én koromban voltak; valamivel idősebbek; mindig együtt voltunk, s ők nagyon szerettek engem. Én meg igyekeztem mindenben a kedvükre járni; társalogtam velük, s ők bizalmaskodva elmondták nekem szívük vonzalmait, e téren aratott sikereiket s más ilyen gyerekséget, ami éppenséggel nem volt jó. A legrosszabb a dologban pedig az volt, hogy a lelkem lassankint hozzászokott mindehhez, s ez volt azután az oka egész szerencsétlenségemnek.

3. Ha éntőlem kérnének tanácsot, azt mondanám a szülőknek, hogy nagyon vigyázzanak arra, kivel érintkeznek gyermekeik ebben a korban. Abban rejlik tudniillik a legnagyobb veszedelem, hogy természetünk mindig sokkal inkább hajlik a rosszra, mint a jóra. Én is így jártam. Volt egy nővérem, – nálamnál sokkal idősebb – akinek illemtudásából és nagy jóságából semmi sem ragadt reám, ellenben annál többet tanultam egy nőrokonomtól, aki sokat járt hozzánk. Annyira könnyűvérű teremtés volt, hogy édesanyám mintha csak sejtette volna, milyen hatással lesz reám, minden áron szerette volna tőlünk távol tartani. Azonban annak annyi jogcíme volt a látogatásokra, hogy semmiképpen sem tudott tőle megszabadulni.

Ennek társaságát, mondom, nagyon megkedveltem, folyton vele érintkeztem és bizalmaskodtam, mert kezemre járt az én kedvenc időtöltéseimben, sőt ő maga is gondoskodott számomra szórakozásról s mesélt nekem barátságairól és hivalkodásairól. Egészen addig, amíg vele barátságot kötöttem, ami, ha jól emlékszem tizennégy éves koromban történt, vagy valamivel ezután – úgy értve, hogy ekkor kezdett velem bizalmasan beszélni saját dolgairól – azt hiszem, nem követtem el Isten ellen halálos bűnt, s nem is veszett ki belőlem az istenfélelem, habár becsületemet még ennél is jobban féltettem. Ez adott nekem erőt arra, hogy azt ne veszítsem el egészen. Hiszem, hogy ebben a pontban, a női becsület tekintetében, semmi a világon nem lett volna képes felfogásomat megváltoztatni, s nem volt ember, akinek szerelme engedékenységre tudott volna bírni. Bárcsak éppúgy lett volna erőm ahhoz is, hogy tartózkodjam mindentől, ami az Úristen becsülete ellen van, mint ahogy a természetemben gyökeredzett az elszántság, mindenáron megóvni azt, amit a világ tart becsületnek! E közben természetesen nem vettem észre, hogy ezen a becsületen sok más úton-módon ejtek csorbát. Mert hiszen bár a végletekig menő hiú ragaszkodással viseltettem iránta: semmit sem tettem meg abból, ami szükséges lett volna megőrzésére. Csak arra vigyáztam nagyon, hogy ne találjak egészen elbukni.

4. Édesatyám és nővérem igen rossz szemmel nézték ezt a barátságot és sok szemrehányással illettek miatta. Mivel azonban nem tudták megakadályozni, hogy ez a leány eljárjon hozzánk, gondosságuk nem sok eredménnyel járt. Hiába vigyáztak reám: az én ravaszságom a rosszaságok terén minden fogalmat meghaladott. Elszörnyűködöm, még most is, ha arra gondolok, mekkora kárt tud okozni egyetlen egy rossz barátság, különösen a gyermekkorban, s azt szeretném, bárcsak okulnának a szülők az én esetemen s lennének igen óvatosak ebben a pontban. Engem ugyanis ez az ismeretség annyira kiforgatott, hogy természetes jólelkűségemnek még csak nyoma sem maradt. Ellenben annál inkább reám ragadtak barátnőmnek jellemvonásai, s elkezdtem éppúgy élni napjaimat, mint ő.

5. Látom ebből azt is, hogy mekkora haszon a jó barátság. Bizonyosra veszem ugyanis, hogy ha abban a koromban erényes emberekkel barátkozom, én is teljesen megmaradtam volna az erények útján; mert akkor lett volna bizalmasom, aki engem istenfélelemre oktat, s lelkem annyira megerősödött volna, hogy nem bukott volna el. Később az istenfélelem teljesen kiveszett belőlem, s nem maradt meg más, mint a becsületemért való aggódás; ez azután jól meg is kínzott mindenben, amit elkövettem. De azért arra számítottam, hogy úgy sem tudja meg senki, s nem egy olyan dolgot tettem, amely sem a becsülettel, sem pedig Isten akaratával nem volt összeegyeztethető.

6. Én úgy látom, hogy kezdetben az említett körülmények voltak reám olyan káros hatással, de azért az egész nem is annyira ennek az én barátnőmnek volt a hibája, mint inkább az enyém. Mert hiszen volt gonoszság egymagamban is elegendő minden rosszra, ezen kívül az ilyesmiben még a cselédek is a kezemre jártak. Pedig ha lett volna köztük csak egy is, aki jó tanáccsal szolgált volna nekem, talán mindent elkerülhettem volna. Csakhogy persze őket elvakította az anyagi érdek, engem pedig a vonzalom. Hát hiszen végre az is igaz, hogy valami igen nagy rosszra én sem voltam kapható, mert a tisztességtelen dolgoktól természetemnél fogva mindig undorodtam; tulajdonképpen csakis a szellemes társalgás és a kellemes szórakozás gyakorolt reám vonzó erőt. Csakhogy mindazonáltal nem kerültem az alkalmat s így veszedelemnek tettem ki úgy magam, mint atyám és testvéreim becsületét.

Mindebből az Úristen mentett ki, mégpedig olyan sajátságos módon, hogy abból világosan kitűnik, mennyire akaratom ellenére akadályozta meg Ő Szent Felsége tönkrejutásomat. Az egész dolog azonban nem maradt annyira titokban, hogy jó hírnevemen csorba ne esett volna, sőt maga édesatyám is gyanított belőle valamit. Azt hiszem alig volt három hónapja annak, hogy én ezekbe a könnyelműségekbe kezdtem, amikor beadtak egy itteni zárdába, amelyben hozzám hasonló leányok nevelkedtek; csakhogy természetesen egy sem volt köztük olyan rossz, mint én. A dolog nagy titokban történt, úgyhogy előzetesen kívülem csak egy-két család tudott róla. A terv végrehajtására pedig hamarosan igen kedvező alkalom nyílt, úgyhogy mindenki egészen természetesnek találta, hogy engem zárdába küldenek. Testvérnéném ugyanis ekkor ment férjhez, s így, anyám nem lévén, felügyelet nélkül amúgy sem maradhattam volna otthon. 

7. Édesatyám oly végtelenül szeretett engem, de meg én is olyan ártatlannak tettettem magamat, hogy aligha gondolt rólam valami nagy rosszat s így nem bocsátott el magától kegyvesztetten. Különben is rövid ideig tartott az egész s ha ki is szivárgott belőle valami, valószínűleg senki sem merte a dolgot mint bizonyosat állítani; annál kevésbé, mert hiszen én annyira féltettem a becsületemet és mindent elkövettem, hogy titokban maradjon az egész. Azt természetesen nem gondoltam meg, hogy nem maradhat titokban Isten előtt, aki mindent lát. Ó, én jó Uram, mekkora szerencsétlenség az, hogy a világban ez a szempont oly keveset számít, s titkolni akarnak olyan dolgokat, amelyek ellened irányulnak! Biztosra veszem, hogy nagy csapásokat kerülhetnénk el, ha belátnók, hogy nem az emberektől kell őrizkednünk, hanem csakis a Te megbántásodtól.

8. Az első nyolc napon nem találtam helyemet, de inkább az a gondolat bántott, hogy talán mégis kitudódott az én haszontalanságom, mintsem az, hogy távol vagyok hazulról. Mert hiszen én már úgyis ráuntam az egész dologra, s lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, valahányszor vétettem Isten ellen. Siettem tehát meggyónni, s ez annyira kigyógyított, hogy egy hét, sőt talán még rövidebb idő múlva jobban éreztem magam ott, mint édesatyám házában. Velem is meg voltak elégedve mindnyájan, mert ezt a kegyelmet megadta nekem az Úr, hogy akárhol voltam, mindenkinek kedvében tudtam járni, s így azután mindenki szeretett. S bár én akkor még hallani sem akartam arról, hogy szerzetesnő legyek: mindamellett nagyon jól esett olyan jó nővérek között lennem. Mert nagyon jók voltak ám abban a zárdában; igen tisztességesek, jámborak és szerették a magányt. Az ördög azért még ezen a szent helyen hagyott nekem békét: azok az illetők mindent megpróbáltak, hogy leveleket csempésszenek be hozzám s megzavarják lelki nyugalmamat. Mivel azonban nem értek célt, végre is abbahagyták; az én lelkem pedig lassan-lassan visszaalakult olyanná, amilyen volt gyermekkoromban. Beláttam, mekkora Isten-kegyelme, ha az ember jó lelkek társaságában lehet. Igazán úgy látszott, mintha Ő Szent Felsége minden követ megmozgatott volna, míg végre sikerült engem magához térítenie. Áldott légy, ó Istenem, hogy oly türelmes voltál velem szemben! Ámen.

9. Egyetlenegy körülmény szolgálhatna némi mentségemül, - ha egyébként nem lett volna annyi a bűnöm – s ez az, hogy az a bizonyos ismeretség, nézetem szerint, házasságra vezethetett és így jól végződhetett volna. Gyóntatóm és mások azt mondták róla, hogy sok tekintetben nem volt Istennek megsértése.

10. A zárdában egy nővér aludt velünk, világiakkal, egy teremben, s az Úr ennek révén kezdett engem fölvilágosítani. Elmondom, hogy miképpen.

 

Önéletrajz 03

3. fejezet

Elmondja, hogy ez a jó társaság miképpen ébresztette fel újra az ő lelkében régi, jó szándékait, s hogyan kezdte az Úr felvilágosítani eddigi tévelygéseinek veszedelmes voltáról.

1. Nagyban kezdtem élvezni ennek a nővérnek a jó és szent társaságát; örömmel hallgattam, milyen szépen beszél Istenről; mert igen okos volt és szent életű. Azt hiszem, hogy az ilyen beszélgetést mindig nagyon szívesen hallgattam egész életemben, s e tekintetben ízlésem soh’se változott.

Elmesélte nekem szerzetesi hivatásának történetét. Egyszer az evangéliumnak e szavait olvasta: „Sokan vannak hivatalosak, de kevesen a választottak”, s ezek annyira megrendítették, hogy belépett a kolostorba. Beszélt nekem arról, hogy miképpen jutalmazza az Úr azokat, akik érte mindenüket elhagyják.

Ez a jó társaság lassankint kiirtotta belőlem azokat a hibákat, amelyeket a rossz ültetett a lelkembe; gondolataimat újra az örökkévalóságra irányította s annyira-amennyire csökkentette bennem az idegenkedést a szerzetesi életpályától, pedig az eladdig ugyancsak nagy volt. Ha azt láttam, hogy egyik-másik nővér imádság közben könnyezik, nagyon irigykedtem reá; mert ekkor még az én szívem annyira kemény volt, hogy száraz szemmel végig tudtam volna olvasni az egész passiót, Krisztus Urunk egész kínszenvedését. Pedig ez az érzéketlenség nagyon fájt nekem.

2. Másfél esztendeig voltam ebben a zárdában s nagyot javultam. Elkezdtem sok szóbeli imát mondani s mindenkit arra kértem, ajánljon engem Istennek, hogy ezt az életpályát jelölje ki számomra, amelyen majd legjobban szolgálok majd neki. Szívem mélyén azonban reméltem, hogy ez mégsem a zárda lesz, s hogy az Úristen nem fogja majd kívánni tőlem ezt az áldozatot. Másrészt féltem a házasélettől is.

A másfél esztendő vége felé már jobban megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy kolostorba lépek, de nem abba, ahol voltam. Akkor ugyanis túlzást láttam, éppen a legerényesebb dolgokban, amelyeknek jelentőségét csak később tudtam megérteni; de meg azután egy pár fiatalabb nővér is így nyilatkozott előttem, ami megerősítette ezt a véleményemet. Ha valamennyien egyenlően gondolkoznak, ez nagy hasznomra lett volna.

Hozzájárult ehhez az a körülmény, hogy volt nekem egy nagyon jó barátnőm egy másik kolostorban, s így azt gondoltam, hogyha már csakugyan szerzetesnővérnek kell lennem, akkor nem itt leszek az, hanem ott, ahol a barátnőm van. Szóval többet számított előttem az érzelemnek és a könnyelműségnek a szava, mint az a kérdés, hogy mi válik inkább lelkemnek javára.

3. Bár ebben az időben jómagam is törődtem jövőm biztosításával, az Úr még sokkal nagyobb gonddal igyekezett engem előkészíteni a reám nézve legüdvösebb életpályára.

Nagy betegséget bocsátott reám, úgyhogy vissza kellett térnem édesatyám házába. Mikor azután föllábadtam, elvittek egyik nőtestvéremhez, aki falun lakott, s aki engem oly végtelenül szeretett, hogyha rajta múlik, sohasem hagytam volna el többé a házát. Férje szintén igen jó volt irányomban és mindent megtett, hogy jól érezzem magam náluk. Mert ezt a kegyelmet is megadta nekem az Úr, hogy annak ellenére, ami vagyok, mindenütt ilyen fogadtatásban volt részem.

4. Utunk mentén lakott édesatyámnak egyik testvére; özvegy ember volt; igen komoly felfogású és nagyon erényes. Az Úr őt is maga számára nevelgette. Késő öregségében lemondott mindenéről, szerzetbe lépett s oly szép halállal múlt ki a világból, hogy nézetem szerint már élvezi Isten látását. Az ott tartott engem magánál néhány napig. Idejét azzal töltötte, hogy jó könyveket olvasott, spanyol nyelven; beszélni pedig alig is tudott másról, mint Istenről és a világ hiúságáról. Kívánságára fölolvastam neki, s bár könyvei éppen nem voltak az én számíze szerint valók, úgy tettem, mintha érdekelnének; ugyanis az megvolt bennem, hogy minden áron igyekeztem másoknak kedvére tenni, ha még akkora áldozatomba került is. Másokban ez erényszámba ment volna, nálam azonban nagy hiba volt, mert igen sokszor nagy meggondolatlanságokba sodort.

Ó, Uram, segíts! – milyen különös úton-módon készítgetett engem elő Ő Szent Felsége arra az életpályára, amelyen eszközül akart használni, s hogyan kényszerített, hogy akaratom ellenére is erőt vegyek magamon! Áldott legyen mindörökké! Ámen.

5. Bár tehát csak néhány napig maradtam ott, azok az Istenre vonatkozó igazságok, amelyeket azalatt folyton hallottam és olvastam, aztán meg a jó társaság, újra fölidézték gyermekkori meggyőződésemet, hogy hiúság minden a világon és egy-kettőre mindennek vége. Üdvös félelem szállt meg, s beláttam, hogy ha időközben meghaltam volna, a pokolba jutottam volna. Mindez még nem volt képes engem arra a végleges elhatározásra bírni, hogy kolostorba lépjek, de azért megértettem, hogy mégis csak az a legbiztosabb út, s így lassan-lassan kifejlődött bennem az elhatározás, hogy rászánom magamat.

6. Ez a lelki küzdelem eltartott három hónapig. Úgy érveltem önmagamban, hogy a szerzetesi életnek nehézségei és szenvedései a legrosszabb esetben sem lehetnek súlyosabbak a tisztítótűznél; márpedig én nem ezt, hanem a poklot érdemeltem meg. Méltányos dolog tehát, hogy ebben a tisztítótűzben éljem le életemet, annál inkább, mert utána majd egyenesen a mennyországba jutok. Ez volt ugyanis vágyaimnak netovábbja. Ebben a pályaválasztásban engem, azt hiszem, nem annyira az Isten iránti szeretet vezetett, mint inkább a Tőle való szolgai félelem.

Az ördög azt sugdosta a fülembe, hogy nem bírom majd ki a szerzetesi élet nehézségeit, mert annyira el vagyok kényeztetve. Ezzel szemben azzal a gondolattal védtem magamat, hogy ha Krisztus Urunk annyit tudott érettem szenvedni, már csak méltányos dolog, hogy én is elviseljek valamit az Ő kedvéért: Ő majd megadja az erőt hozzá! Nem merem biztosan állítani, de alighanem ezt gondoltam, mert erre már nem emlékszem határozottan. Szóval, nehéz kísértések ellen kellett küzdenem azokban a napokban.

7. Belebetegedtem: nagy lázam lett s egyik ájulásból a másikba estem. Egészségem különben is mindig gyönge lábon állott. Ki sem mondhatom, mekkora áldás volt reám nézve az, hogy ekkorra már megszerettem a jó könyveket. Elolvastam többek között Szent Jeromos leveleit s ezekből akkora bátorságot merítettem, hogy elhatároztam, szólok tervemről édesatyámnak. Ez reám nézve úgyszólván egyértelmű volt a zárdába lépéssel, mert annyira kényes voltam a becsületemre, hogy egyszer kimondott szavamat, azt hiszem, semmi áron sem vontam volna vissza. Édesatyám azonban annyira szeretett, hogy semmire sem tudtam vele menni. Hiába beszéltek neki érdekemben mások is, akiket megkértem erre a közvetítésre. Mindössze azt a kijelentést tudtuk tőle kicsikarni, hogy az ő halála után – nem bánja – tehetek, amit akarok. Ebbe meg viszont én nem tudtam belenyugodni, mert ismerve gyöngeségemet, attól féltem, hogy elhatározásom mégis meg talál inogni. Azért egy más módot eszeltem ki; hogy milyent, azt mindjárt elmondom.

 

Önéletrajz 04

4. fejezet

Elmondja, miképp segítette az Úr arra, hogy erőt véve önmagán, kolostorba lépjen s hogy Ő Szent Felsége mily nagy betegséget küldött rá.

1. Ezeknek a napoknak a folyamán, mikor tervem végrehajtásán törtem fejemet, sokat beszéltem egyik fivéremnek a világ hiúságáról s rávettem, hogy lépjen ő is szerzetbe. Abban egyeztünk meg tehát, hogy az egyik nap kora reggelén elkísér engem abba a zárdába, amelyben az a barátnőm élt, akit én annyira szerettem. Megjegyzem azonban, ekkor már el voltam szánva, hogy akármely más zárdába is belépek, ha úgy látom, hogy abban jobban szolgálhatok Istennek, vagy pedig, ha édesatyám úgy kívánja. Most már ugyanis csak örök üdvösségem érdekeit tartottam szem előtt s a kényelem többé egyáltalában nem nyomott előttem a latban.

Úgy emlékszem reá, s egészen őszintén mondhatom, hogy mikor kiléptem édesatyám házából, olyan érzés fogott el, amelynél, azt hiszem, még a haldoklás sem lehet rettenetesebb: mintha csontjaimnak ízületeit szaggatták volna széjjel. Ekkor ugyanis az Isten iránt való szeretet még nem szorította háttérbe szívemben az édesatyámhoz és rokonaimhoz való ragaszkodást, s így akkora erőt kellett vennem magamon, hogy ha az Úr meg nem segít, szép okoskodásaim ellenére is visszafordultam volna. Ő azonban erőt adott nekem önmagam ellen és így sikerült a tervet végrehajtanom.

2. Mihelyt beöltöztettek, az Úr azonnal megmutatta nekem, mily bőkezűen áldja meg azokat, akik áldozatok árán készek neki szolgálni. A lelki küzdelmet nem is vette rajtam észre senki, hanem csak azt, hogy tele vagyok lelkesedéssel. Olyan rendkívüli megelégedéssel töltött el, hogy ezt a pályát választottam! S ez az érzelem azóta sem hagyott el soha, a mai napig. Lelki szárazságomat pedig Isten a leggyöngédebb áhítat érzelmeire változtatta át.

Örömöm telt a kolostori élet minden egyes részletében s szó szerint igaz, hogy mikor néha söpörtem, éppen azokban az órákban, amelyeket azelőtt kényelemben és díszes ruhákban szoktam tölteni: eszembe jutott, hogy most mindettől a nyűgtől egyszer s mindenkorra megszabadultam, ami rendkívüli élvezetet okozott, szinte nem is tudtam megérteni és csodálkozva kérdeztem, honnét van ez a bámulatos változás.

Ha erre visszaemlékszem, akkor bármilyen feladat akadjon utamba, s ha még oly nehéz is, minden habozás nélkül kész vagyok reá vállalkozni. Mert hiszen ezen a téren már sok tapasztalatom van, s ha egyszer az Úr erőt adott és sikerült magamat rászánnom arra, hogy az ő szolgálatában megtegyek valamit, már e földi élet folyamán is úgy megfizet érte Ő Szent Felsége, hogy azt csak az olyan ember tudja megérteni, akinek magának is kijutott ebből az örömből.

Mivel azt akarja, hogy érdemeket szerezzünk, megengedi, hogy lelkünk félelmet érezzen minden vállalkozás előtt, de minél nehezebb ez utóbbi, annál nagyobb a jutalom és az öröm, ha sikerül végrehajtani. Ezt én, mint mondom, számos és igen nehéz körülmények között tapasztaltam s azért – ha valaki tőlem kérne tanácsot – mindig azt mondanám, hogy ha benne többszörösen merül föl mindig ugyanaz a jó sugallat, sohase mondjon le félelemből annak végrehajtásáról. Ha önzetlenül és kizárólag Istenért teszi, sohse féljen attól, hogy rosszul sikerül. Elég hatalmas Ő bárminek végbevitelére. Áldott legyen mindörökké! Ámen.

Elég is lett volna, ó legfőbb kincsem és örömem, az a sok kegyelem, amelyben eddig részesítettél! Annyi kerülő úton vezetett engem a Te jóságod és fenséged erre a biztos életpályára, ebbe a házba! Hiszen itt annyi hű szolgálója van Istennek, akiknek példáján épülhetek, s így napról-napra haladhatok a Te szolgálatodban!

3. Alig is tudom elhagyni életemnek ezt a részletét: oly örömmel gondolok vissza fogadalmamra; arra a nagy lelkesültségre, amellyel azt tettem s arra a lelki mátkaságra, amelyre általa Teveled léptem.

Erről már nem is tudok beszélni könnyek nélkül. Tulajdonképpen vérkönnyeket kellene sírnom, a szívemnek kellene meghasadni – s még ez sem volna elegendő fájdalom a fölött, hogy később oly súlyosan vétkeztem ellened. Úgy látom most, igazam volt, hogy nem akartam ebben a nagy méltóságban részesülni, tekintve, hogy később annyira visszaéltem vele! Ellenben Te, ó én Uram, szívesen vállalkoztál arra, hogy körülbelül húsz éven át – mert ennyi ideig éltem vissza ezzel a kegyelemmel – tűrjed sértegetéseimet, csak azért, hogy végül mégis észre térjek. Igazán úgy látszik, én Istenem, mintha én akkor nem is fogadtam volna meg mást, mint azt, hogy egy betűt sem tartok meg abból, amit megfogadok; bár akkor igazán nem ez volt a szándékom. De ha nézem későbbi viselkedésemet, nem tudom megérteni, milyen szándék vezetett! Mindez pedig azért történt, ó én Jegyesem, hogy kitűnjék, ki vagy Te, és ki vagyok én? Mert bizony igaz, nem egyszer csökkenti a bűneim fölött érzett fájdalmamat az a gondolat, hogy legalább alkalmul szolgáltak végtelen irgalmad megnyilvánulására.

4. Mert vajon kiben ragyogna az annyira, mint éppen én bennem, aki annyira elhomályosítottam rossz tetteimmel azokat a nagy kegyelmeket, amelyekben részesíteni kezdtél? Jaj nekem, én Teremtőm! Hiszen akárhogy szeretném is magamat mentegetni, nem találok mentséget; s ebben a dologban senki nem volt hibás, csakis én magam! Mert ha csak némileg akartam volna is viszonozni azt a szeretetet, amellyel elhalmozni kezdtél, nem szerethettem volna kívüled semmi mást, s akkor minden jóra fordult volna. De ha már ezt nem érdemeltem meg s nem voltam ilyen szerencsés: ó Uram, könyörüljön meg rajtam legalább a Te irgalmad.

5. Bármi nagy volt is örömem, mégsem volt elég arra, hogy egészségemet megtartsa: a megváltozott életmód és táplálkozás beteggé tettek. Mindig gyakoribbak lettek ájulásaim; hányásom mind ijesztőbb és ijesztőbb s ehhez még más bajok is járultak. Így azután az első évet igen rossz egészségben töltöttem; bár azt hiszem, hogy ezen idő alatt nem sokszor bántottam meg Istenemet. Bajom annyira súlyosbodott, hogy úgyszólván folyton ájulás környékezett, sőt minduntalan elvesztettem eszméletemet. Édesatyám mindent megtett értem. Mivel pedig az itteni orvosok nem tudtak rajtam segíteni, egy híres fürdőhelyre vitt, ahol állítólag sokan visszanyerték már az egészségüket. Azt mondták neki, hogy ez nekem is jót fog tenni. Velem jött oda az a barátnőm, akiről beszéltem, s aki zárdánkban már az idősebb nővérek közé tartozott. Abban a kolostorban ugyanis, amelyben éltem, a klauzúra nem volt kötelező.

6. Majdnem egy egész évet töltöttem azon a fürdőhelyen s abból három hónapot a képzelhető legnagyobb kínok között. Túlságosan erősen alkalmazták ugyanis a gyógyítást, úgyhogy nem is értem, hogyan tudtam elviselni; s végül is, bár én még csak bírtam volna, a szervezetem letört alatta, amint majd el fogom mondani. A gyógyításnak a tavasz elején kellett kezdődnie, mi pedig ekkor még csak a tél elején voltunk. A közbenső időt annál az említett nővéremnél töltöttem falun s ott vártam be az áprilist; az a gyógyító hely ugyanis közel volt oda s így elkerültem az ide-odautazgatást.

7. Odamenet az a nagybátyám, aki, mint említettem, az odavezető út mentén lakott, egy könyvet adott nekem, amelynek címe: „A harmadik ábécés könyv” s az összeszedettség imájáról szól. Már újoncévem folyamán olvastam jó könyveket, sőt feltettem magamban, hogy sohasem olvasok másfélét, mert beláttam, mekkora lelki kárt okoztak nekem: arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell bensőleg imádkozni, s hogyan kell az embernek magát lelkileg összeszednie. Nagyon megörültem tehát ennek a műnek s elhatároztam, hogy teljes erővel igyekszem követni módszerét. Az Úr ekkor már amúgy is megadta nekem a könnyek ajándékát; olvasni pedig szerettem: s így elkezdtem gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el azt a könyvet, ráléptem a belső imádság útjára. Sajnos azonban nem találtam lelki vezetőt, akarom mondani gyóntatót, aki engem megértett volna. A most említett események után húsz esztendeig hiába kerestem ilyent s ez nagy káromra szolgált. Ennek következtében nem egyszer fordultam vissza a megkezdett úton, sőt kis híja, hogy végleg tönkre nem mentem; holott, ha lett volna valakim, annak segítségével mégis csak ki tudtam volna menekülni a bűnökre vezető alkalmakból.

Lelki életemnek ezen a hajnalán az Úr igen nagy kegyelmekkel árasztott el, s a belső imának útján kimondhatatlanul becézett és dédelgetett. Mikor a becédasi magányban töltött kilenc hónap a vége felé járt, nemcsak a nyugalmi imának kegyelmét adta meg nekem, hanem olykor még az egyesülés színvonalára is fölemelt. Megjegyzendő, hogy nekem akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az egyik és mi a másik, sem pedig arról, hogy mily nagyra kell ezeket a kegyelmeket becsülni. Pedig azt hiszem, nagy hasznomra lett volna, ha ezt tudom. Megvallom, nem voltam annyira ment minden bűntől, mint ahogy azt a könyv megkívánta volna, de ezen én nem akadtam fönn, mert azt hittem, lehetetlenség, hogy az ember annyira vigyázzon magára. Csak arra ügyeltem, hogy ne kövessek el halálos bűnt, s bárcsak erre is mindig ügyeltem volna. A bocsánatosakkal nem sokat törődtem, s ez okozta vesztemet.

Az az egyesülő ima ugyan igen rövid ideig tartott – talán egy „Üdvözlégy” hosszáig sem – de olyan rendkívüli nyomot hagyott bennem, hogy bár ekkoriban alig voltam húszesztendős, úgy éreztem, mintha máris lábbal tipornám a világot. Emlékszem, mennyire sajnáltam azokat, akik, még ha nem is járnak tilosban, a világi örömökből igyekeznek kivenni a részüket.

Amennyire csak tudtam, rajta voltam, hogy mikor imádkozom, bensőmben érezzem a mi Kincsünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét. Ha életének valamely részletéről elmélkedtem, azt is úgy képzeltem magam elé, mintha bensőmben folynék le. Időmnek legnagyobb részét azonban jó könyvek olvasásával töltöttem, mert az Úristen nem adott nekem tehetséget, hogy az értelmemmel tudjak bölcselkedni, vagy pedig hogy a képzelőtehetségemmel dolgozzam. Ez utóbbi énnálam annyira ügyefogyott, hogy hiába erőlködöm, még az Úr Jézust sem tudom magam elé képzelni emberi alakjában s nem vagyok képes róla elmélkedni. S bár az ilyen magamforma lelkek, akik a belső imában nem képesek elméjükkel dolgozni, hamarább jutnak el, ha kitartanak benne, a szemlélődés színvonalára, azért ez a tehetetlenség mégis csak igen kellemetlen és kínos dolog. Mert ha az akarat nincs elfoglalva és a szeretetnek nincs valami kézzelfogható tárgya, ami leköthetné: a lélek úgy marad minden támasz nélkül. Nem tudja mibe fogjon és az elhagyatottság, a szárazság és az egymást űző szórakoztató gondolatok következtében sokat szenved.

8. Az ilyen természetű embereknek még sokkal jobban kell vigyázniuk lelkiismeretük tisztaságára, mint azoknak, akik tudnak elmélkedni. Mert az olyan, aki tud a fölött bölcselkedni, hogy mi a világ, hogy mivel tartozik Istennek, hogy mennyit szenvedett az Úr, hogy ő mily rosszul szolgál Ő Szent Felségének, mily jutalom várja azt, aki Istent szereti – mondom, az ilyen ember mindebből tanulságot merít s ezzel föl tudja magát fegyverezni a szórakozások, az alkalmak és a veszedelmek ellenében. Aki ellenben mindezt nem tudja fölhasználni, az nagyobb veszedelemben forog, s tekintve, hogy ő maga nem képes semmi tanulságot levonni, arra van szüksége, hogy sokat olvasson.

Könyv segítsége nélkül elmélkedni az ilyennek igen kínos dolog, s ha a lelki vezető – mert ilyen is akad – arra kényszeríti, hogy hosszú elmélkedéseket végezzen, a nélkül, hogy olvasna: azt nem fogja soká kitartani. Ha gyóntatója makacskodik, még bele is fog betegedni, mert ez annyira megviseli az embert. Míg ellenben, ha csak egy keveset olvas is az elmélkedés helyett, amelyre amúgy is képtelen: ez az eljárás nagyon segíti abban, hogy lelkileg össze tudja magát szedni. Szóval erre határozottan szüksége van.

9. Most belátom, az Úr maga intézte úgy a dolgot, hogy én ne találjak lelki vezetőt, mert – ha az eltiltott volna a könyvtől – azt hiszem, nem lettem volna képes tizennyolc évig állhatatosan megmaradni a belső ima mellett olyan szenvedés és akkora lelki szárazság közepette, amekkorát ez az elmélkedésre való képtelenség okozott nekem. Ezen egész idő folyamán, kivéve amikor az Úr testét vettem magamhoz, sohasem mertem imádságba kezdeni a nélkül, hogy könyvem ne lett volna. E nélkül a lelkem úgy félt imádság közben, mintha nagy tömeg ellenséggel kellene megküzdenie.

Ellenben ezzel a segítőeszközzel a kezében, amely mintegy szövetségese volt, vagy pedig pajzsa a szórakoztató gondolatok ellen, nyugodtnak érezte magát. A szárazság ugyanis nem volt rendes lelki állapotom, hanem csak akkor következett be, ha nem volt könyvem. E nélkül lelkem azonnal elvesztette lába alól a talajt s a gondolataim, szerteszéjjel kalandoztak; míg ellenben a könyv összeszedettségre segített s szelíden vezette a lelkemet. Sokszor elég volt a könyvet éppen csak kinyitnom; máskor egy keveset kellett olvasnom; megint máskor sokat: aszerint, hogy milyen kegyelmekben részesített az Úr.

Akkoriban, amidőn lelki életem az említett módon megkezdődött, úgy gondolkodtam, hogy amennyiben lesznek könyveim, s lesz alkalmam az egyedüllétre, nem képzelhető veszedelem, amely képes volna engem ekkora kincstől – t. i. a belső imától – megfosztani. Sőt hiszem is, hogy Isten kegyelmével így lett volna, ha akadt volna lelki vezető vagy más valaki, aki intett volna, hogy kezdettől fogva kerüljem a rosszra vezető alkalmakat s hamarosan kisegített volna, valahányszor ilyenekbe keveredtem. S tényleg, ha az ördög engem akkor nyíltan támadt volna meg, azt hiszem soha sem vitt volna rá, hogy újra súlyosan vétkezzem. Azonban annyira ravasz volt, én meg olyan hitvány, hogy jó föltételeim végeredményben keveset használtak, kivéve akkor, amikor erőt adtak nekem arra, hogy azokat a rettenetes betegségeimet viseljem el Isten akaratán való megnyugvással és azzal a nagy türelemmel, amelyet Ő Szent Felsége öntött belém.

10. Mert bizony sokszor gondolok álmélkodva Isten nagy jóságára, s lelkem ujjongva szemléli, hogy mily végtelenül bőkezű és irgalmas. Legyen áldott mindezekért! Mert hiszen világosan láttam, hogy nem ébredt bennem egyetlen jó vágy sem, a nélkül, hogy már földi éltem folyamán meg ne jutalmazott volna érte; s akármennyire rosszak és gyarlók voltak is tetteim, az én jó Uram javítgatta, tökéletesítette és értékesekké tette őket; ellenben rossz tetteimet és bűneimet azonnal elrejtette. Sőt még ha valaki nyílt szemmel látja is ez utóbbiakat, Ő Szent Felsége vakságot bocsát reá s kitörli azokat emlékezetéből. Megaranyozza bűneimet; erényt ragyogtat bennem, amelyet Ő maga kényszerít reám s nem engedi, hogy azt elvessem magamtól.

11. Vissza akarok azonban térni a reám bízott feladathoz. Csak annyit jegyzek még meg, hogy ha részletesen akarnék beszámolni arról, miképpen bánt velem az Úr lelki életemnek kezdetén, ahhoz különb értelemre volna szükségem, mint amilyen az enyém. Pedig csak úgy tudnám kifejezni, mivel tartozom neki e tekintetben s mekkora hálátlanság és gonoszság volt részemről, hogy minderről meg tudtam feledkezni. Áldott legyen mindörökké Az, aki oly türelmes volt irányomban! Ámen.

Önéletrajz 05

5. fejezet

Folytatólag beszél nagy betegségeiről, s arról, hogy mekkora türelmet adott neki az Úr azok elviselésére. Elmondja, hogy miképpen fordította Isten még a rosszat is jóra, ami kitűnik egy esetből, amely azon a fürdőhelyen történt vele.

1. Elfelejtettem elmondani, hogy újoncévem folyamán sokat szenvedtem bizonyos, magukban véve jelentéktelen dolgok miatt. Például gyakran olyan hibákat vetettek szememre, amelyeket nem követtem el, s ez nekem annyira fájt, hogy alig tudtam elviselni. Azonban mindezt hamarjában elfeledtette velem az a nagy öröm, amelyet a fölött éreztem, hogy szerzetesnő lehetek. A többiek ellenben azt hitték, sőt mondogatták is, hogy elégedetlen vagyok, csupán azért, mert látták, hogy szeretem az egyedüllétet, észrevették, hogy olykor sírok; pedig csak bűneimet sirattam.

Nagyon szerettem mindent, ami a szerzetesi élettel jár, s csak az olyasmit nem tudtam elviselni, amiben lekicsinylést láttam. Szerettem, ha megbecsültek, s éppen azért igen gondos voltam mindenben, amit tettem. Ezt erénynek tartottam, ami azonban nem szolgálhat mentségemre, mert mindenben igyekeztem a magam kedvére tenni, s így ez a tévedésem nem szünteti meg eljárásomnak hibás voltát. Némileg enyhítő körülménynek vehető az, hogy ez a zárda kezdettől fogva nem volt nagyon tökéletes élet számára alapítva, s az ilyen magamforma rossz teremtés, ami hibát látott, azt utánozta, ellenben a jó példát nem követte.

2. Volt ott akkor egy beteg nővér, aki rendkívül súlyos és kínos bajban szenvedett; az altestén ugyanis szorulások következtében nyílt sebek keletkeztek, s amit evett, az ezeken jött ki. Hamarjában bele is halt. Láttam, hogy valamennyien félnek ettől a betegségtől; én ellenben nagyon irigyeltem a türelmét. Imádkoztam is Istenhez azért, hogy adjon nekem is ilyen türelmet, azután pedig küldje reám mindazt a betegséget, ami csak neki tetszik. Azt hiszem nem volt egy sem, amelytől visszariadtam volna. Annyira vágyódtam az után, hogy az örök üdvösséget biztosítsam magamnak, hogy kész lettem volna bármire vállalkozni, ami e tekintetben célhoz vezet. Csodálkozom ezen, mert akkor még, nézetem szerint, nem szerettem Istent úgy, mint azóta, hogy elkezdtem gyakorolni a belső imát. Csupán valami belső világosság volt bennem, amelynek fényében hitványságnak látszott mindaz, ami múlandó, s szerfölött nagy értékűnek mindaz a kincs, amely az előbbiek árán szerezhető meg, és pedig azért, mert örökké tart. Ő Szent Felsége meg is hallgatta kérésemet, mert nem telt bele két esztendő, olyan állapotban voltam, hogy bár a bajom más természetű volt, hiszem, hogy nem járt kisebb kínokkal és gyötrelmekkel, s hozzá három évig tartott. Elmondom, hogyan történt.

3. Mikor eljött a tavasz, amelynek érkeztét ott vártam be abban a faluban nővéremnél, s elérkezett az ideje, hogy alávessem magamat a gyógyításnak azon a bizonyos fürdőhelyen, odavittek engem, s a legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy kényelmesen utazzam. Velem jött édesatyám, nővérem s az a szerzetes-nővér barátnőm, aki elkísért a zárdából, s aki engem nagyon szeretett. Ekkor próbálta meg először az ördög feldúlni lelkem nyugalmát, de az Úristen rendkívül nagy jót hozott ki a dologból.

Volt ugyanis azon a fürdőhelyen egy egyházi személy; kiváló jellemű és igen értelmes ember; tudománya is volt, habár nem sok. Én elkezdtem őnála gyónni, mert mindig szerettem a tudós embereket; hiszen elég kárt okoztak a lelkemnek a félművelt gyóntatók! Mert akkoriban még nem volt alkalmam olyan tudós lelki vezetőkre szert tenni, amilyeneket óhajtottam volna.

Tapasztalatom alapján mondhatom: föltéve, hogy a gyóntató erényes és szent életű ember, jobb ha semmi tudománya sincs, mintha kevés van belőle. Az ilyenek ugyanis legalább nem bíznak saját ítéletükben, s nem szégyenlik kikérni igazán tudós emberek véleményét; de meg azután én sem bízom magamat vakon reájuk. Ellenben igazán tudományos ember még sohasem vezetett engem tévútra. Hiszen végre azok a többiek sem akartak félrevezetni, csakhogy nem értették a dolgukat. Én viszont azt gondoltam, hogy igenis értik, s hogy eleget teszek kötelességemnek, ha elfogadom véleményüket. Ezt pedig az adott esetekben annál szívesebben tettem, mert nagyon meglazították a féket, s mindenben szabadságot engedtek nekem. Hiszen ha szigorúbbak lettek volna, amilyen haszontalan voltam, bizonyára faképnél hagyom őket s más gyóntató után nézek. Így azután, ami bocsánatos volt, arra kimondták, hogy az egyáltalában nem bűn; a legsúlyosabb halálos bűnt pedig megtették bocsánatosnak.

Ez nekem rendkívüli lelki kárt okozott, s így könnyen érthető, miért említem ezt meg itt, hogy mások okuljanak esetemen s őrizkedjenek ettől a vészes bajtól. Mert azt belátom, hogy Isten színe előtt nekem ez a körülmény nem szolgálhat mentségemre; elég lett volna látnom, hogy ez vagy az a dolog természetéből kifolyólag nem jó, s őrizkednem kellett volna tőle. Azt hiszem, Isten az én bűneim büntetésére engedte meg, hogy ők is tévedjenek, meg engem is tévedésbe ejtsenek; én pedig szintén sokakat tévesztettem meg azzal, hogy ismételtem előttük, amit gyóntatóim mondtak. Azt hiszem több mint tizenhét esztendőt töltöttem ebben a lelki vakságban, míg végre egy nagy tudományú dominikánus atya fölvilágosított egyben-másban, a Jézus-társasági atyák pedig azután teljesen kioktattak. Különösen ez utóbbiak ugyancsak kiverték a fejemből ezeket a helytelen elveket, s alaposan rám ijesztettek. Erről majd később beszélek.

4. Miután tehát, mint mondottam, ennél az előbb említett papnál kezdtem gyónni, ő nagyon megszeretett engem. Akkoriban ugyanis, már tudniillik amióta beléptem a zárdába, igen kevés meggyónni valóm volt, ahhoz képest, ami bűnt később elkövettem. Nem mondom, hogy ez az érzelem az ő részéről rossz volt, csakhogy lassankint túlzásba ment, s így jónak sem volt többé mondható. Azt természetesen megértette, hogy én a világért sem tennék semmi olyast, ami Istennek súlyos megbántása volna; s viszont ő is biztosított engem arról, hogy teljesen így gondolkozik. Így azután sokat voltunk együtt. Akkor azonban én oly mélyen és annyira állandóan bele voltam merülve Istenbe, hogy semmiről sem beszéltem olyan szívesen, mint Ő róla. Hozzá nagyon gyermek voltam még, s így ez a dolog még inkább hatott reá, olyannyira, hogy végül, mivel annyira ragaszkodott hozzám, megvallotta nekem szomorú lelkiállapotát. Mert hát bizony az nagyon szomorú volt; ugyanis már hét esztendeje volt halálos bűn állapotában; viszonyt folytatott egy ottani nővel, s e mellett rendesen misézett. A dologról mindenki tudott, olyannyira, hogy már rég elvesztette jó hírét és becsületét, s hozzá senki sem mert neki emiatt szemrehányást tenni.

Nekem ez rendkívül fájt, mert őszintén vonzódtam hozzá. Olyan könnyűvérű és vak voltam ugyanis még ekkor, hogy erénynek tartottam azt, ha az ember hálás és hűséges azok iránt, akik szeretik; pedig hát átkozott legyen az olyan baráti hűség, amely annyira megy, hogy még Isten törvényeit is kész megszegni. A világnak ez a helytelen felfogása zavarta meg az én eszemet is. Hiszen, ami jót élvezünk barátaink részéről, azt végeredményben Istennek köszönhetjük, s azért mégis erénynek tartjuk még Istennel is szembehelyezkedni, csakhogy ezen a barátságon csorba ne essék. Ó, milyen vak ez a világ! Ó, bárcsak úgy intézted volna Uram, hogy a legvégső fokig legyek hálátlan az egész világ iránt, csak veled szemben ne tanúsítsak soha legcsekélyebb hálátlanságot sem. Persze bűneim büntetésére megengedted, hogy ennek éppen az ellenkezőjét tegyem.

5. Én tehát igyekeztem az ő házanépe révén többet megtudni, s így részletesebben értesültem szomorú helyzetéről. Akkor láttam, hogy ez a szegény ember nem is annyira bűnös, ugyanis az a szerencsétlen nőszemély megtöltött egy kis rézből készült talizmánt holmi varázsszerekkel s megkérte, hogyha szereti őt, viselje azt mindig a nyakán; s eddig senki sem volt képes őt arra rábírni, hogy letegye.

Igazán mondhatom, hogy én valami sokat nem adok az ilyen kuruzslásra, s csak azt mondom, amit hallottam és láttam, még pedig azért, hogy a férfiak okuljanak ezen és óvakodjanak az olyan nőktől, akik ilyenféle viszonyt szeretnének velük kezdeni. Mert higgyék el, ha egyszer egy nő – aki mégis csak még a férfinál is jobban van kötelezve a tisztességre – letett az Istenfélelemről és szemérmetességről, abban egyáltalán nem lehet többé bízni. Az ilyen, ha arról van szó, hogy elérje célját s kielégítse azt a szenvedélyt, amelyet az ördög oltott belé, nem riad vissza semmitől sem. Habár én igen gonosz voltam életemben, ilyesmibe soha sem estem bele és soha sem volt szándékom rosszat tenni; s még ha lett volna is rá módom, sohasem igyekeztem kierőszakolni valakinek a vonzalmát. Ettől megőrzött az Úr. Persze, hogyha ő elhagyott volna, akkor ezen a téren is úgy vétkeztem volna, mint egyebekben; mert énreám semmi tekintetben sem lehet számítani.

6. Mikor mindezt megtudtam, elkezdtem nagyobb szeretetet mutatni irányában, amiben jó szándék vezetett ugyan, de azért, amit tettem, az mégis csak rossz volt. Mert tudnom kellett volna, hogy akármekkora jónak eléréséről van is szó, nem szabad a legkisebb hibát sem elkövetni. Majdnem mindig Istenről beszéltem neki, s ez bizonyára jó hatással volt reá, bár úgy hiszem, a legtöbbet mégis az nyomott a latban, hogy nagyon szeretett engem. Ugyanis, hogy megtegye a kedvemet, végre is odaadta nekem azt a talizmánját, s én azonnal beledobtam egy folyóba. Mikor ettől megszabadult, úgy érezte magát, mintha mély álomból eszmélne föl; lassan-lassan tudatára ébredt mindannak, amit az utóbbi években elkövetett; elszörnyedt önmagán, elkezdte szánni és bánni bűneit, s megutálta azt a nőt. Azt hiszem e tekintetben főleg a Boldogságos Szűz volt segítségére, mert igen nagy tisztelettel viseltetett az Ő Szeplőtelen Fogantatása iránt s annak napját fényesen szokta megünnepelni. Végül egészen szakított azzal a nővel, s nem győzött eléggé hálát adni Istennek azért, hogy megnyitotta szemét.

Egy év múlva meghalt; éppen annak a napnak évfordulóján, amelyen először találkoztunk. Akkor már igen hű szolgája volt Istennek. Mert hiszen irántam való nagy szeretete – ha talán tisztább is lehetett volna – amennyire én láttam, soha sem volt rossz. De azért hiába, mégis csak voltak egyes alkalmak, amikor – ha nem gondoltunk volna folytonosan Isten jelenlétére – nagy hibák eshettek volna meg. Amint azonban mondottam, akkoriban én semmi áron sem lettem volna képes elkövetni olyasmit, amiről tudtam, hogy súlyos bűn; s azt hiszem, hogy mivel ezt látta bennem, ez még fokozta szeretetét irányomban. Én úgy gondolom, hogy végre is minden férfi jobban vonzódik az olyan nőhöz, akiben erényes hajlamokat lát; s a nő már csak azon földi érzelem tekintetében is, amelyre vágyik, többet ér el a férfinál ezen az úton. Erről még majd beszélek. Azt hiszem, hogy lelke az örök boldogság útján van. Igen szépen halt meg, miután már régen szakított azzal a bűnre vezető alkalommal. Úgy látszik, maga az Úristen használta föl az említett körülményeket eszközül ezen lélek megmentésére.

7. Három hónapot töltöttem azon a fürdőhelyen; igen sokat szenvedtem, mert a kezelés sokkal erőszakosabb volt, semhogy az én szervezetem megbírta volna s két hónap elég volt ahhoz, hogy az a sok orvosság a sír szélére juttasson. Szívbajom, amelyre ott gyógyulást kerestem, sokkal súlyosabb lett, s olykor úgy éreztem, mintha éles fogakkal marcangolták volna. Már-már attól féltettek, hogy veszettség talál kitörni rajtam. Annyira undorodtam minden ételtől, hogy némi folyékony táplálékon kívül semmit sem tudtam magamhoz venni. Folytonos láz gyötört, s teljesein leromlottam; hiszen majdnem egy hónap óta naponkint hashajtót kellett bevennem. Így azután teljesen elerőtlenedtem s úgy ki voltam aszva, hogy idegeim elkezdtek görcsösen összehúzódni. Ez olyan elviselhetetlen kínokat okozott, hogy sem nappal, sem éjjel nem volt egy pillanatnyi nyugtom sem, s mélységes levertség vett rajtam erőt.

8. Ez volt tehát a haszna az egész fürdőzésnek. Végre is édesatyám kénytelen volt hazahozni s újra orvosokat hívott hozzám. Ezek megvizsgáltak s egytől-egyig lemondtak rólam, kijelentvén, hogy egyéb bajaimhoz még tüdővész is járult. Ezzel én nem sokat törődtem volna: sokkal nagyobb bajom volt nekem az, hogy annyi fájdalom gyötört, még pedig szünet nélkül, mindenütt, a lábaimtól egészen a fejemig. Mert hiszen maguk az orvosok mondták, hogy ezek az idegfájdalmak tűrhetetlenek, annál is inkább, mert összes idegeim összezsugorodtak. Az az egy biztos, hogy rettenetes kínszenvedés volt; ennek érdemét azonban, sajnos, bűneim folytán elvesztettem.

Ezek a heves kínok ilyen mértékben több mint három hónapig tartottak. Igazán alig hinné az ember, hogy lehetséges volt egyszerre annyi mindenféle gyötrelmet elviselni. Most is csodálom, hogy kibírtam, s az Úristen nagy kegyelmének tartom azt a türelmet, amelyet nekem akkor adott; mert hiszen világos volt, hogy őtőle jött. Nagy hasznomra volt ez irányban egyrészt az, hogy Nagy Szent Gergely Morales című könyvében (mintha csak az Úr rendelte volna előkészületül) olvastam Jóbnak történetét, másrészt pedig már régebben elkezdtem gyakorolni a belső imát: csak így volt lehetséges, hogy Isten akaratában való akkora megnyugvással viseljem el az egészet. Mást se tettem, mint folyton Istennel társalogtam, s állandóan eszemben tartottam és minduntalan ismételgettem Jób eme szavait: „Ha elvettük az Úr kezéből a jókat, miért ne vennők el a rosszakat is?” Azt hiszem ez a gondolat adott nekem erőt.

9. Így következett el Nagyasszonyunk ünnepe, augusztus havában, – mert a gyötrelem már április óta tartott, csakhogy az utolsó három hónapban hevesebb volt. Könyörögtem, hogy gyóntassanak meg, mert mindig barátja voltam a gyakori gyónásnak. Ezt arra magyarázták, hogy a haláltól félek, s hogy ebben a gondolatban meg ne erősödjem, édesatyám nem engedte. Lám, lám, hová vezet a túlzott vérségi szeretet! Édesatyám oly buzgó katholikus volt s annyira okos ember, hogy nem lehet tudatlansággal mentegetni; s mégis mekkora kárt okozhatott volna nekem! Még azon éjjel nagy rohamom volt, amely megfosztott eszméletemtől, s úgy maradtam majdnem teljes négy napig. Ebben az állapotban föladták rám az utolsó kenetet s óráról-órára, sőt percről-percre várták halálomat. Folyton a Hiszekegyet mondogatták a fülembe, mintha bizony értettem volna belőle valamit! Olykor már egészen biztosan halottnak tartottak, olyannyira, hogy már viaszt is csepegtettek a szemeimre, s azt később meg is találtam rajtuk.

10. Édesatyám rendkívül fájlalta, hogy nem engedett meggyónni: persze most aztán volt körülöttem rimánkodás és kiáltozás az Úristenhez! Áldott legyen Ő Szent Felsége, hogy végül mégis meghallgatta ezeket a könyörgéseket! Mert hiszen az én zárdámban már másfél napja nyitva volt számomra a sír és folyton várták holttestemet; egy másik városban levő férfikolostorunkban pedig már el is végezték értem a gyászistentiszteletet. Ekkor az Úr magamhoz térített, s első dolgom volt meggyónni. Sűrű könnyek között vettem magamhoz a szent áldozásban az Úr testét, de azt hiszem, könnyeim nem eredtek tökéletes bánatból, vagyis nem kizárólag azt fájlaltam; hogy megbántottam Istent, ami elegendő lett volna ahhoz, hogy visszanyerjem a megszentelő kegyelmet s üdvözüljek, ha meg kellett volna halnom. Így legfeljebb az a jóhiszemű tévedés menthetett volna meg, amelyet gyóntatóim okoztak azzal, hogy bocsánatos bűnöknek minősítettek olyan dolgokat, amelyekről azóta világosan beláttam, hogy halálosak. Fájdalmaim ugyanis elviselhetetlenek voltak, s öntudatom sem volt teljes, de azért mégis mindent meggyóntam, amit Isten elleni véteknek tartottam, mert egyéb nagy kegyelmei között Ő Szent Felsége azt is megadta nekem, hogy első szent áldozásom óta sohasem hallgattam el a gyónásban olyasmit, amit bűnnek, – még ha csak bocsánatosnak is – tartottam. De azért nézetem szerint, ha akkor meg kellett volna halnom, örök üdvösségem igen nagy veszedelemben forgott volna, egyrészt azért, mert gyóntatóimnak kevés volt a tudománya, másrészt és főleg azért, mert oly gonosz voltam.

11. S ez annyira igaz, hogy egészen el vagyok rémülve, mikor ezeket elmondom, s a bensőm remeg a félelemtől, ha elgondolom, hogy miképpen támasztott engem életre az Úr. Ó én lelkem, mennyire illett volna, hogy jól megfontoljad azt a veszedelmet, amelyből az Úr kimentett téged, s ha már nem tudtad abbahagyni a vétkezést, Iránta való szeretetből, hagytad volna el azt legalább félelemből, meggondolva azt, hogy Ő ezer más alkalommal s még ennél is veszedelmesebb állapotban foszthatott volna meg téged életedtől. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, hogy ez „ezer más alkalommal” történt meg, habár tudom, hogy ezért kikapok attól, aki megparancsolta nekem, hogy mérsékeljem magamat bűneim elmondásában. Hát hiszen így is eléggé szépítettem őket. Az Isten szerelmére kérem, csak a bűneimből ne töröljön semmit, mert hiszen éppen ezekből látható, hogy milyen végtelenül nagylelkű az Úr és hogy mennyit képes egy lélek részéről elviselni. Legyen áldott érte mindörökké, s adja Ő Szent Felsége, hogy inkább elpusztuljak, semhogy megszűnjek Őt mindig jobban és jobban szeretni!

Önéletrajz 06

6. fejezet

Elmondja, mennyivel tartozik az Úrnak azért, hogy oly megadással tudott elviselni akkora szenvedéseket; miképpen fordult segítségért a dicsőséges Szent Józsefhez, s mennyire használt neki az ő pártfogása.

1. Ez a négynapi tetszhalál olyan állapotban hagyott engem, hogy csak az Úristen tudja, mily rettenetesek voltak a kínjaim. A nyelvem ronggyá volt harapdálva. Mivel már annyi ideje nem ettem semmit s úgy össze voltam aszva, a torkom annyira összeszáradt, hogy még a vizet sem tudtam lenyelni. Úgy látszott, mintha minden tagom ki lett volna ficamodva; a fejem egészen meg volt zavarodva, s egész testem valósággal egy gombolyagba zsugorodott össze. Ennyire juttatott a kínszenvedés azokban a napokban. Mások segítsége nélkül nem tudtam mozdítani sem a karomat, sem a lábamat, sem a kezemet, sem a fejemet. Emelgettek, mintha csak halott lettem volna. Ha jól emlékszem, csak a jobb kezemnek egyik ujját tudtam mozdítani. Hozzám nyúlni nem volt szabad, mert minden érintés rettenetes fájdalmat okozott, s nem tudtam elviselni. Lepedőben emelgettek, amelyet az egyik az egyik végén fogott meg, a másik a másikon.

S ez így tartott Virágvasárnapig. Az egyetlen könnyebbség az volt, hogy, ha senki nem nyúlt hozzám, akkor néha-néha szüneteltek a kínjaim, s az ilyen kis enyhülést már olybá vettem, mintha egészséges volnék. Ugyanis már-már attól féltem, hogy elhagy a béketűrésem, s azért nagyon örültem, mikor azok a folytonos, éles kínok néhanapján szüneteltek. Azonban újra kezdődtek, még pedig elviselhetetlen fokban, valahányszor kirázott a kettős negyednapos váltóláz, amely továbbra is nagyon súlyos mértékben megmaradt. Az ételektől való undorodásom is még mindig nagy volt.

2. Mindamellett, mikor már ennyire voltam, nem nyugodtam, amíg vissza nem vittek a zárdába. A nővérek, akik a holttestemet várták, elevenen kaptak ugyan vissza, de testileg rosszabb állapotban voltam egy halottnál, úgyhogy kín volt engem nézni. Hogy mennyire le voltam fogyva, azt el sem lehet mondani; úgyszólván csak a csontjaim maradtak meg.

Ez az állapot több mint nyolc hónapig tartott, a bénulás ellenben, bár lassankint javult, körülbelül három esztendeig. Mikor végre elkezdtem négykézláb járni, hálát adtam Istennek, hogy már annyira vagyok. Mindezeket a szenvedéseket nagy megadással viseltem el, sőt, eltekintve az első időktől, nagy örömmel is, mert hiszen az első gyötrelmekhez és kínlódáshoz hasonlítva a későbbi szenvedés csekélységnek látszott.

Teljesen belenyugodtam Isten akaratába, még arra az esetre is, ha így akart volna hagyni egyszer s mindenkorra. Azt hiszem, csakis azért óhajtottam meggyógyulni, hogy egyedül lehessek, s imádkozhassam úgy, amint azt azelőtt szoktam tenni; mert a betegszobában ez nem volt lehetséges. Igen sűrűn gyóntam; sokat beszéltem Istenről, úgyhogy mindnyájan épültek rajtam, s csodálkoztak azon, mekkora béketűrést adott nekem az Úr. Mert ha ő nem segített volna, azt hiszem, nem bírtam volna annyit s hozzá olyan jókedvvel szenvedni.

3. Az első ima, amelyet ő öntött a lelkembe, egy különösen nagy kegyelmet szerzett meg számomra, azt tudniillik, hogy megérttette velem, mit jelent őt szeretni. Ettől az időtől kezdve ugyanis szemlátomást kezdtek bennem újra fejlődni az erények, bár, sajnos, nem voltak elég erősek, mert hiszen nem tudtak megtartani az igazság útján. Az egyik az volt, hogy ne mondjak rosszat soha senkiről, hanem amennyire csak lehetséges, elkerüljek minden megszólást. Mindig szem előtt tartottam ugyanis azt az elvet, hogy nem mondok másról olyasmit, amit nem szeretnék, ha énrólam beszélnék. Ezt az elvet a végletekig hajtottam, mikor ilyesmire alkalom nyílt, de azért mégsem voltam eléggé tökéletes arra, hogy olykor-olykor, amidőn a körülmények nagyon belevittek, némileg ne hibáztam volna ellene. Rendesen azonban hű maradtam hozzá, s azokat is, akik velem voltak és velem társalogtak, igyekeztem erre rábeszélni, úgyhogy ők is megszokták. Csakhamar mindenki tudta, hogy ahol én vagyok, ott biztonságban van mindenkinek a becsülete; s ugyanilyen hírük volt mindazoknak, akikkel én barátságot, vagy rokonságot tartottam, s akiket erre oktattam. Sajnos, egyebekben sok leszámolni valóm lesz Isten előtt azon rossz példa miatt, amelyet nekik adtam.

Bocsásson meg nekem Ő Szent Felsége azért a sok rosszért, amelynek oka voltam, ha a szándékom nem is volt olyan elvetemült, mint amilyen rosszul ütöttek ki tetteim.

4. Nagyon vágyódtam az egyedüllét után s legjobban szerettem Istenről beszélni; ha akadt valakim, akivel erről tudtam társalogni, ez nagyobb élvezetemre szolgált, mint a világi szórakozások összes finomságai, jobban mondva durvaságai. Sokkal gyakrabban áldoztam és gyóntam; s nagyon vágyódtam e szentségek után. Rendkívül szerettem jó könyveket olvasni. Mélységes bánatot éreztem afölött, ha Isten ellen vétkeztem, olyannyira, hogy sokszor nem is mertem belső imába fogni, úgy féltem attól a heves fájdalomtól, amelyet bennem ilyenkor bűneim tudata okozott. Olyan volt ez, mint valami súlyos büntetés. Ez a későbbi időben annyira fokozódott, hogy nem is tudom, mihez hasonlíthatnám ezt a gyötrelmet. Megjegyzendő, hogy ezt egyáltalában nem a félelem okozta, hanem egészen más valami. Megfontolva ugyanis azon kegyelmeket, amelyeket az Úr a belső imában árasztott reám, s azt, hogy mennyivel tartozom ezért neki; s látva azt, hogy mily hálátlansággal viszonzom mindezt: nem tudtam magamnak megbocsátani. Bosszantottak még a saját könnyeim is, amelyeket bűnöm miatt hullattam, mert hiszen látnom kellett, mily keveset javulok, s hogy mily keveset használnak jó föltételeim és bűnbánatom, tekintve, hogy mindannyiszor visszaesem, valahányszor kiteszem magainat az alkalomnak. Könnyeimet képmutatásnak tartottam, s ha jól kisírtam magamat, s utána újra vétkeztem, bűnöm, tekintettel arra, hogy az Úr megadta nekem a könnyek kegyelmét s a bűnbánatot, még sokkal nagyobbnak tűnt föl előttem. Ilyenkor igyekeztem minél előbb meggyónni, s azt hiszem, a magam részéről mindent megtettem, hogy visszanyerjem Isten kegyelmét. Az egész baj azon múlt, hogy nem szakítottam véglegesen az alkalmakkal, no meg gyóntatóimmal, akikből édes-kevés hasznom volt. Pedig ha figyelmeztettek volna arra a veszedelemre, amelyben forogtam, s rámutattak volna, hogy lelkiismeretbeli kötelességem szakítani azokkal az ismeretségekkel: nem is kételkedem benne, hogy megtettem volna. Mert sohasem lettem volna képes semmi áron csak egy napig is megmaradni a halálos bűnben, ha tudom, hogy halálos bűn.

Az Istenfélelemnek mindezen tünetei a belső ima következtében kezdtek rajtam mutatkozni; a legérdekesebb pedig az volt, hogy szereteten alapultak, mert hiszen a bűneimért járó büntetésre nem is gondoltam. Betegségemnek egész tartama alatt nagyon éberen őrködtem lelkiismeretem fölött, nehogy halálos bűnt találjak elkövetni. De – Uram segíts! – óhajtottam a felgyógyulást, hogy jobban szolgálhassak Istennek, holott azután éppen az egészség lett oka romlásomnak.

5. Látván ugyanis azt, hogy oly fiatalon már teljesen nyomorék vagyok; s hogy mire juttattak engem a földi orvosok: elhatároztam, hogy az égiekhez fordulok gyógyulásért. Mert bár igen jókedvűen tűrtem a betegséget, azért mégis csak vágyódtam az egészség után. Az egyik eszemmel ugyan azt is gondoltam, hogy ha egészséges állapotban esetleg el kellene kárhoznom, akkor sokkal jobb így maradnom; a másikkal azonban úgy véltem, hogy ha felgyógyulok, mégis csak jobban tudok szolgálni Istennek. Ez a mi nagy tévedésünk: nem bízzuk magunkat Isten akaratára, aki pedig legjobban tudja, mi válik hasznunkra.

6. Elkezdtem tehát buzgón hallgatni a szent misét, s végezni olyan imádságokat, amelyeket az Egyház jóváhagyott; mert sohasem voltam barátja az amolyan mindenféle szertartásos imáknak, amilyeneket mifelénk egyesek, főleg nők végeztek. Bennük áhítatot keltettek, de nekem soha sem voltak a szám íze szerint, s végül is az egyházi hatóság elítélte őket, kijelentvén, hogy babona az egész. Pártfogómul és uramul a dicsőséges Szent Józsefet választottam, s nagyon melegen a kegyeibe ajánlottam magamat. Volt is alkalmam tapasztalni, hogy nemcsak ebből a bajból, hanem sok más, ennél nagyobb, becsületemet és lelkem üdvét fenyegető veszedelemből jobban kimentett ez az én atyám és uram, mint ahogy kérni tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha kértem volna tőle valamit, amit ő meg ne tett volna. Igazán csodálatra méltó dolog, hogy mekkora kegyelmeket eszközölt ki számomra Istennél ez az áldott szent, és milyen testi és lelki veszedelmekből szabadított ki. A többi szenteknek, úgy látszik az Úr csak azt adta meg, hogy ebben vagy abban a szükségben tudjanak segíteni, erről a dicsőséges szentről azonban tapasztalatból tudom, hogy mindegyikben pártunkat fogja. Az Úr mintegy értésünkre akarja adni, hogy amiként engedelmes volt neki a földön – mert hiszen atyjának nevezték, s mint nevelőjének joga volt neki parancsolnia – éppúgy az égben is megteszi minden kívánságát. Tapasztalták ezt mások is, akik tanácsomra hozzá fordultak, és már újra sokan vannak, akik ezek alapján nagyon tisztelik őt.

7. Ami engem illet, igyekeztem ünnepét a lehető legfényesebben megtartani; amiben azonban inkább a hiúság vezetett, mint a jó szellem; mert főleg arra volt gondom, hogy sok legyen a külső dísz és pompa, bár a szándékom azért nem volt rossz. Mert ez volt az én nagy hibám: ha az Úr meg is adta nekem a kegyelmet arra, hogy valami jó dolgot tegyek, a végrehajtás tele volt gyarlósággal és tökéletlenséggel. Míg ellenkezőleg, ha valami rosszról, fényűzésről, vagy hivalkodásról volt szó, – az Úristen bocsássa meg nekem – annak megtevésében csupa buzgalom és szorgosság voltam.

Szeretnék mindenkit rábeszélni arra, hogy tisztelje ezt a dicső szentet, mert tudom, hogy mily sok jót tud számunkra Istennél kieszközölni. Nem ismertem még embert, aki ha igazán tisztelte őt és különösebben szolgált neki, ne haladt volna nagyon előre az erények útján; mert rendkívül jó hatással van azokra a lelkekre, akik neki ajánlják magukat. Azt hiszem, már jó néhány esztendeje, hogy az ő ünnepén mindig kérek tőle valami különöset és még mindig megkaptam. Ha olykor kérésemet talán kissé ügyetlenül adom elő, ő oly egyenesre igazítja, hogy még sokkal nagyobb hasznomra válik.

8. Ha volna ahhoz fölhatalmazásom, hogy erről bővebben írjak, igen szívesen maradnék ennél a tárgynál, s részletesen mondanám el mindazokat a kegyelmeket, amelyeket ez a dicső szent nekem és másoknak juttatott; mivel azonban nem akarok többet tenni annál, amivel megbíztak, sok dologban rövidebb leszek, mint szeretném, másokat meg hosszasabban mondok el, mintsem szükséges volna; mert hát mi mást lehetne várni tőlem, akinek oly kevés az esze mindenhez, ami jó. Én csak arra kérek mindenkit, az Isten szerelméért próbálja meg, ha nem hiszi, s tapasztalni fogja, mennyire jó dolog az, ha az ember ennek a dicső pátriárkának ajánlja magát és tiszteli őt.

A belső ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk. Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselte. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat. Adja az Úr, hogy ne legyen eltévesztett dolog részemről, hogy őróla mertem beszélni, mert bár nyilvánosan tisztelőjének vallom magamat, az ő szolgálatában s példájának követésében mindig hibás voltam. Mert ő megtette a magáét, amennyiben föl tudtam kelni, képes voltam újra járni, s nem voltam többé nyomorék; én pedig abban tettem meg a magamét, hogy visszaéltem ezzel a kegyelemmel.

9. Ki hitte volna, hogy miután ekkora kegyelmeket kaptam Istentől, s miután Ő Szent Felsége már erényeket kezdett belém ültetni, amelyek szükségképen arra indítottak, hogy neki szolgáljak; miután ott feküdtem úgyszólván meghalva, s az örök kárhozatnak akkora veszedelmében; miután föltámasztotta lelkemet-testemet, úgyhogy mindenki elcsodálkozott azon, hogy elevenen lát: mondom, ki hitte volna, hogy oly hamar el fogok bukni. Ó én Uram, miért is kell nekünk ilyen veszedelmes életet élnünk! Mert hiszen, midőn e sorokat írom, azt gondolom, hogy a Te kegyelmedből és irgalmadból, ha nem is oly tökéletesen, mint Szent Pál, de azért mégis elmondhatnám azt, hogy „Már nem én élek, hanem Te élsz bennem, én Teremtőm.” Mert amennyire látom, kezeidben tartasz már évek óta; s bennem is megvan a jó szándék és akarat, s ez némileg érvényesült is sok minden dologban ezen idő folyamán: úgyhogy bár tudtomon kívül bizonyára sokat vétkezem, tudatosan nem teszek semmit a Te szent akaratod ellen, lenne az bár még oly csekélység is.

Azt is hiszem, hogy nincsen semmi széles e világon, amire a Te kedvedért a legnagyobb készséggel ne vállalkoznám. Hiszen egyet-mást sikerült is már a Te segítségeddel végrehajtanom. A világ pedig nem kell nekem, sem pedig akármi, ami e világból való, s azt hiszem nem képes nekem örömet okozni más, mint ami Tőled ered. A többi mind súlyos kereszt nekem. Lehet, hogy tévedek, s úgyis lesz, hogy nincsenek meg bennem ezek az imént említett elvek, azonban Te látod, Uram, hogy amennyire képes vagyok megérteni a dolgot, nem hazudom; s folyton attól félek, s van is okom rá, – hogy esetleg újból magamra hagysz engem. Mert már nagyon is jól tudom, mi telik erőmtől és gyönge erényemtől, hacsak Te nem növeled azt és nem istápolsz, hogy el ne hagyjalak. Sőt mi több, adja Szent Felséged, hogy máris ne legyek magamra hagyva, most, amidőn lelki állapotom felől oly szép álmokban ringatom magamat.

Nem tudom, hogyan lehet kedvünk élni, mikor minden annyira bizonytalan! Lehetetlennek látszik előttem most már ó én Uram, hogy amúgy teljesen elforduljak tőled, azonban tekintve, hogy mégis annyiszor hűtlen lettem hozzád, folyton remegnem kell. Mert valahányszor csak egy kevéssé is eltávolodtál tőlem, azonnal tehetetlenül a földre rogytam. Áldott légy mindörökké, mert bár elhagytalak Téged, Te sohasem hagytál el engem oly véglegesen, hogy kezedbe kapaszkodva, de csakis úgy, ne lettem volna képes mindig újra fölkelni. Sokszor azonban, sajnos, nem akartam elfogadni kezedet, és süket fülre vettem ismételt hívogatásodat; amint ezt el fogom mondani a következőkben.

Önéletrajz 07

7. fejezet

Elmondja, miképpen vesztette el fokozatosan mindazokat a kegyelmeket, amelyeket az Úrtól kapott, s hogy milyen rossz életet kezdett élni. Rámutat azokra a veszedelmekre, amelyeknek a női kolostorok ki vannak téve, ha nincsenek jól elzárva a világtól.

1. Csakhamar elkezdtem egyik szórakozásból, könnyelműségből és bűnre vezető alkalomból a másikba esni, pedig végül akkora veszedelemnek tettem ki magamat, s a lelkem annyira belebonyolódott a haszontalanságokba, hogy már szégyelltem oly bizalmas barátságot tartani Istennel, amilyen a belső ima, s nem mertem többé Őhozzá közeledni. Még inkább ebbe az irányba hajtott az a körülmény, hogy vétkeim növekedtével, mindig kevesebb örömet és vigasztalást találtam az erényes dolgokban. Világosan beláttam Uram, hogy mindez azért kevesbedik, mert hűtelen vagyok hozzád.

A legborzasztóbb tévedés pedig, amelybe az ördög ejtett az alázatosság ürügye alatt, az volt, hogy oly gonosznak tudva magamat, nem mertem többé gyakorolni a belső imát. Rosszabb lévén mindannyinál, jobbnak láttam a többivel tartani és beérni a kötelező ajakimák elmondásával s elhagyni a belső imát s az Istennel való annyira benső társalgást; mert hiszen én – gondoltam magamban – úgyis az ördögök társaságára vagyok érdemes, s csak csalom a világot.

Tényleg, külsőleg jónak látszottam; s éppen azért nem is lehet okolni azt a zárdát, amelyben voltam. Ugyanis mindent megtettem, hogy jó véleménnyel legyenek rólam, s buzgónak tetettem magainat, ha nem is szántszándékkal. Mert azért, ami azt illeti, képmutatásra és a buzgóságnak fitogtatására, hála az Úristennek, ha jól emlékszem, legalább tudtommal sohasem voltam képes, s még az ilyesmire irányuló kísértés is annyira fájt, hogy az ördög azonnal vereséget szenvedett, én pedig nyertem; olyannyira, hogy ez irányban nem is sokat mesterkedett nálam. Lehetséges, ha Isten megengedi, hogy ebben a pontban is oly erősen kísértsen meg, amint tette egyebekben, akkor ebbe is beleestem volna: azonban mindeddig Ő Szent Felsége megőrzött ettől; áldott legyen érte mindörökké. Sőt ellenkezőleg, ismerve bensőmnek titkát, az esett rosszul nekem, hogy jó véleményt táplálnak felőlem.

2. Nem tartottak rossznak, mert látták, mily fiatal vagyok még, mennyi alkalomnak vagyok kitéve, s mindamellett, sokszor keresem a magányt; imádkozom, sokat olvasok; beszélek Istenről, szent képeket festetek mindenfelé; van magánkápolnám és abban sok áhítatra gerjesztő tárgyam; nem beszélek másokról rosszat; s más ilyenféle dolgokat, amelyek első tekintetre erényeknek látszottak. Én pedig, amilyen hiú voltam, értettem hozzá, miképpen kell mások becsülését kivívni olyan előnyök révén, amelyeknek a világban nagy az értékük. E mellett annyi szabadságot élveztem, sőt többet, mint akár a legidősebb nővérek, mert teljesen megbíztak bennem. Hát hiszen nem is volt természetem a szabadsággal visszaélni, vagy megtenni valamit engedély nélkül; például réseken, vagy a falakon át, vagy éjjeli időben társalogni: ilyesmit megtenni egy zárdában, azt hiszem sohasem lettem volna képes; nem is tettem meg, mert e tekintetben az Úr fogta a kezemet. Úgy tűnt föl előttem, – mert hiszen alaposan megfontoltam sok mindenfélét – hogy akármilyen gonosz legyek is, azért mégis csak nagy rosszaság volna részemről, ha kockára tenném annyi ártatlan nővérnek becsületét. Mintha bizony jó lett volna a többi dolog, amit elkövettem! Hát hiszen igaz, hogy ami rosszat tettem, az nem történt ennyire szántszándékkal; bár azért nagyon sok volt.

3. E tekintetben nagy káromra szolgált, hogy a zárdánkban nem volt klauzúra; s a nővérek nem is tettek fogadalmat annak megtartására. Ez a szabadság a jó lelkeknek annál kevésbé volt ártalmára, mert hiszen nem voltak kötelesek róla lemondani: ellenben engem, aki rossz voltam, biztosan a pokolba döntött volna, hacsak az Úr nem alkalmaz velem szemben annyi orvosságot; segítséget és különös kegyelmet, s ki nem ment ebből a veszedelemből. Mert azt hiszem ez a veszély igen nagy az ilyen enyhe női zárdákban; s azok számára, akik rosszak akarnak lenni, ez a szabadság inkább szolgál útlevélül a pokolba, mint eszközül gyarlóságaik ellen.

Ezt ne értse senki az én zárdámra, mert abban annyian vannak, akik igazán, őszintén és nagy tökéletességben szolgálják az Urat; s amilyen jó Ő Szent Felsége, nem is teheti, hogy ne árassza reájuk kegyelmeit. Hozzá nem is tartozik a nagyon nyílt házak közé, s megtartják benne teljesen a szerzetesi fegyelmet. Amit én itt mondtam, az más zárdákra vonatkozik, amelyeket volt alkalmam látni.

4. Azt akarom ezekről mondani, hogy nagyon sajnálom őket, s hogy az Úrnak ugyancsak kell kopogtatnia náluk rendkívüli kegyelmeivel, még pedig nem is egyszer, hanem sokszor, mert különben nem tudom, hogyan üdvözülnek Annyira szentesítve vannak náluk a címek, méltóságok a világias szórakozások; annyira nem tudják felfogni, hogy mire volnának kötelezve, hogy, adja Isten, legalább ne tartsák erényesnek azt, ami bűn, amint én tettem nem egyszer. Az ilyenekkel azután oly nehéz megértetni tévedésüket, hogy az Úrnak alaposan bele kell nyúlnia a dologba. Az olyan szülők, akik leányaikat semmi áron sem akarják olyan zárdába adni, amelyben az örök üdvösség útján kell járniuk, ha meg akarják fogadni tanácsomat: mielőtt olyan helyre adnák őket, ahol több a veszély, mint a világban legyenek tekintettel, ha már másra nem, legalább a saját becsületükre, s inkább adják férjhez őket mélyen a rangjukon alul, semhogy ilyen kolostorba engedjék, hacsak nem nagyon jó természetűek. S adja Isten, hogy ezt a tanácsomat hasznukra fordítsák. Vagy pedig tartsák őket otthon. Mert ha rossz útra térnek otthon, azt még csak el lehet leplezni, míg a zárdában a dolog nem marad soká titokban, s az Úr végre is napfényre hozza, s nemcsak önmagukat teszik tönkre, hanem másoknak is végzetes kárt okoznak. Szegény teremtések, olykor nem is annyira ők a hibásak, mert hiszen az után indulnak, amit látnak, s igazán szomorú dolog, ha az ember meggondolja: ezek a szegény leányok elhagyják a világot azon hiszemben, hogy most majd az Úrnak fognak szolgálni, és sokkal inkább a világban találják magukat; azt sem tudjak, mihez kapjanak, hová forduljanak. Mert hiszen fiatalok még, s az érzékiség és az ördög beleviszi őket abba, hogy megtegyenek egyet mást, ami csak a világ felfogása szerint van megengedve. Sőt még olyanok is akadnak ott, akik ezeket a dolgokat bizonyos értelemben jóknak is tartják. Nézetem szerint az ilyenek hasonlók azokhoz a szerencsétlen eretnekekhez, akik szántszándékkal hunyják be szemüket, s el akarják hitetni mással, hogy az jó, amit ők tesznek és tanítanak, s hogy ők maguk is teszik azt. Pedig hát nem hiszik, mert ott van bensejükben az, aki elítéli őket.

5. Ó jaj! Ó mekkora szerencsétlenség az, hogy vannak szerzetesek, – még pedig nők is, férfiak is – akik nem tartják meg a fegyelmet; hogy vannak zárdák, amelyekben két út áll nyitva mindenki előtt: az egyik az erény és a szerzetesi fegyelem útja; a másik pedig a fegyelmetlenségé, s mindkettőnek úgyszólván egyenlő számban akadnak követői. Azazhogy mit is beszélek: egyenlő számban?! Hiszen a mi bűneink miatt többen járnak a tökéletlenség útján; mivel ez könnyebb, nagyobb népszerűségnek örvend. Oly kevesen használják föl az igazi szerzetesi fegyelem útját, hogy az olyan szerzetesnek, vagy szerzetes. nővérnek, aki elkezdi komolyan teljesíteni hivatásbeli kötelmeit, több oka van félnie a házbeliektől, mint az összes ördögöktől; s nagyobb óvatossággal kell lepleznie Istennel való barátságos érintkezését, mint más egyéb ismeretségeket és érzelmeket, amelyeket az ördög szövöget a zárdákban. Nem is tudom, mit csodálkozunk azon, hogy annyi baj van az Egyházban; hiszen éppen azok, akiknek hivatása volna példaképül szolgálni, s akiktől a többieknek kellene tanulniuk az erényeket, tudniillik a szerzetesek, oly alaposan tönkretették azt a munkát, amelyet a múlt- századok szentjeinek szelleme végzett a szerzetekben. Adja ő Szent isteni Felsége, hogy ez az állapot megjavuljon, mert hiszen Ö látja legjobban, mekkora szükség van a javulásra! Ámen.

6. Mikor belekeveredtem ezekbe az ismeretségekbe és társalgásokba, tekintve, hogy a zárdában általános szokásban voltak, nem is gondoltam arra, hogy ebből akkora kár és szórakozás fog lelkemre háramolni. Csak később láttam be, hogy mily végzetesek ezek a dolgok. Azt hittem ugyanis eleinte, hogy ezek a látogatások, amelyek annyira napirenden vannak a zárdákban, reám nem lesznek rosszabb hatással, mint másokra, akikről láttam, hogy egészen jóravaló nővérek. Ugyanis nem gondoltam meg, hogy- (utóbbiak sokkal erényesebbek, mint én, s így, ami reám veszedelmes, az reájuk távolról sem hat annyira. Mert azért annyira-amennyire mégis csak beláttam, hogy s dolog nem jó; ha másért nem, úgy azért, mert időpocsékolási jár. Egy alkalommal, mikor egy valakivel társalogtam, – meglehetősen az elején ismeretségünknek – az Úr oly kegyes volt s értésemre adta, mennyire nem valók nekem ezek a barátkozások, s üdvös intéssel akarta megnyitni szememet. Megjelent előttem Krisztus Urunk, igen szigorú arccal, s így jelentette ki nekem, hogy a dolog nem tetszik neki. Lelki szemeimmel sokkal világosabban láttam, mintsem láthatnám a testiekkel, s úgy az emlékezetembe vésődött, hogy bár ennek több mint huszonhat esztendeje, úgy áll előttem, mintha most történt volna. Én nagyon meglepődtem és megijedtem, s nem akartam többé szóba állni az illetővel.

7. Sajnos, akkor még nem tudtam, hogy az ember a test szemein kívül mással is láthat; így azután a rossz szellem elhitette velem, hogy az egész dolog lehetetlenség; hogy csak álmodtam; vagy hogy az ördög incselkedett velem. Szóval ilyen és egyéb magyarázatokkal ütöttem el a dolgot. Pedig azért mindig megmaradt bennem az a gyanú, hogy mégis maga Krisztus Urunk volt, nem pedig álomkép. Mivel azonban a másik föltevés jobban a számíze szerint volt, igyekeztem magamat meghazudtolni; mással pedig nem mertem beszélni a jelenésről. Később addig zaklattak, s addig bizonykodtak, hogy nincs abban semmi rossz, ha ilyen előkelő személyiséggel érintkezem, s nemcsak nem veszélyezteti jó hírnevemet, hanem inkább nagyon is becsületemre válik: hogy végre is engedtem, s újra fölvettem ennek az ismeretségnek fonalát, s idővel más barátságokat is kötöttem. Évek hosszú során át hódoltam ennek a veszedelmes szórakozásnak; persze én, amíg benne voltam, nem tartottam olyan rossznak, amilyen tényleg volt, bár olykor világosan beláttam, hogy nem jó. Azonban egyik sem okozott nekem annyi nyugtalanságot, mint az, amelyet említettem, mert nagyon vonzódtam az illetőhöz.

8. Egy alkalommal, mikor együtt voltam vele, egyszer csak azt láttuk – s mások, akik szintén ott voltak, ugyancsak látták – hogy valami jön felénk, olyasféle, mint egy nagy varangyos béka, de sokkal fürgébb mozdulatokkal, mint ahogy azok szoktak járni. Olyan helyről jött, hogy érthetetlen, miképpen juthatott oda ilyen ocsmány állat, s hozzá fényes nappal; s tényleg nem is volt ott ilyesmi soha. Az a hatás pedig, amit reám tett, nem volt minden titokzatosság nélkül. Ezt sem tudtam soha elfelejteni. Ó nagy Isten! – mily gondosan és mily atyai szeretettel igyekeztél minden képzelhető módon észre téríteni, s mily keveset segített mindez én rajtam!

9. Volt ott egy nővér, aki rokonom volt; az idősek közé tartozott, hű szolgálója volt Istennek és nagy barátja a szerzetesi fegyelemnek. Ez néhányszor megintett, de én nemcsak nem hittem szavának, hanem még bosszankodtam is reá, s azt gondoltam magamban, hogy a jó lélek a kákán is csomót keres. Azért mondom el mindezt, hadd lássa mindenki, mennyire rossz voltam és milyen jóságos volt az Úristen; s mennyire megérdemeltem volna a poklot ezért a hálátlanságomért. De meg azért is, hogy ha az Úr rendeléséből és akaratából valamely szerzetesnővér találná olvasni ezeket a sorokat, okuljon az én szomorú esetemen. Kérem is az ilyeneket az Úr szerelmére, hogy kerüljék el az effajta szórakozásokat. Adja Ő Szent Felsége, hogy egyiknek-másiknak felvilágosítására szolgáljon ez, amit megírtam; mert hiszen, sajnos, sokat vezettem félre, azt mondogatva, hogy az ilyesmiben semmi rossz sincs; amilyen vak voltam, belebiztattam őket is a veszedelembe. Igaz, hogy nem volt szándékom őket rászedni; azonban a rossz példámmal igen sok bajt okoztam, nem is sejtve, hogy akkora rosszat teszek.

10. Mikor még beteg voltam – életem ezen időszakának első napjaiban – s még nem tudtam járni, nagyon vágyódtam az után, hogy másoknak lelki hasznára legyek. Ez igen gyakori kísértés a kezdőknél; azonban nálam jó eredményre vezetett. Mivel annyira szerettem édesatyámat, őszintén kívántam neki azt a boldogságot, amelyet én a belső imában találtam; hiszen meg voltam arról győződve, hogy ennél nagyobbat ezen földi életben nem élvezhet az ember. Azért hát mindenféle kerülő úton igyekeztem megkedveltetni vele az eszmét, és rábírni, hogy próbálja meg. Könyveket is adtam neki erre vonatkozólag. Mivel pedig, amint mondtam, igen erényes ember volt, hamarosan annyira belegyakorolta magát, hogy öt-hat esztendő múlva – azt hiszem ennyi lehetett – nagyon előre haladt, s nekem volt okom érte dicsérni az Urat. Ez a dolog nagy vigasztalásomra szolgált. Sok baja volt szegénynek, s minden oldalról reázúdultak a csapások: s ő mindezt nagy megadással tűrte. Gyakran eljött engem meglátogatni, s örömére szolgált, ha istenes dolgokról beszélhetett velem.

11. Amióta azonban én annyira elmerültem a szórakozásban, s abbahagytam a belső imát, rosszul esett azt látnom, hogy azt hiszi, még mindig a régi vagyok, s nem állhattam meg, hogy el ne oszlassam tévedését. Ugyanis több mint egy esztendőt töltöttem belső ima nélkül azon hiszemben, hogy így kívánja az alázatosság. Ez volt életemben a legvégzetesebb kísértés, amely teljesen a kárhozat útjára juttatott. Mert hiszen amíg gyakoroltam a belső imát, ha vétettem is Isten ellen az egyik napon, a következőn megint csak újra magamba szálltam, s elkerültem az alkalmat.

Mivel tehát ez az áldott jó ember ilyen kedvező véleményt táplált rólam, s azt hitte, hogy úgy érintkezem Istennel, mint azelőtt: nem nézhettem tovább, s megvallottam neki, hogy abbahagytam, de nem mondtam meg az okát. Úgy beszéltem előtte, mintha a betegeskedésem gátolna benne. Mert hiszen igaz is, hogy bár abból a nagyból kigyógyultam, mindig voltak és vannak is bajaim, még pedig jó nagyok. Csak a legutóbbi időben javult egy kissé az állapotom, de azért a bajaim nem múltak el, és van belőlük mindenféle. Példának okáért húsz éven át minden reggel hányás fogott el, s olykor délig nem tudtam semmit magamhoz venni, máskor pedig még tovább sem. Azóta, hogy gyakrabban áldozom, este kell hánynom, lefekvés előtt, de sokkal fájdalmasabb módon, mivel magamnak kell azt elősegítenem tollal, vagy másképpen; mert ha nem teszem, akkor nagy kínjaim vannak. Egyébként is azt hiszem, soha sem vagyok ment a fájdalmaktól, s ezek olykor igen nagyok, különösen a szívemben; habár ez a baj, amely azelőtt majdnem állandó volt, most csak időnkint fog el. A kínos bénulástól és más lázas betegségektől, amelyekben azelőtt gyakorta szenvedtem, nyolc év óta mentnek érzem magamat. Ezekkel a bajokkal különben olyan keveset törődöm, hogy sokszor inkább örülök nekik, mert arra gondolok, hogy így legalább szolgálom valamiben az Urat.

12. Édesatyám pedig, mint aki sohasem hazudott, elhitte, hogy ez az oka, hiszen ilyen szent dologról lévén szó, úgy illett volna, hogy én is teljesen őszinte legyek. Azt is mondtam neki, jobban el akarván hitetni vele a dolgot, hogy belátom én: ez nem mentség, de hát az én erőmből már az is alig futja, hogy elvégezzem a zsolozsmát. Mindez természetesen nem volt elegendő ok arra, hogy abbahagyjak valamit, amihez nem kell testi erő, hanem csakis szeretet és pontosság; mert hiszen az Úr mindig megadja hozzá a módot: csak akarnunk kell. Ismétlem, mindig megadja. Mert bár közbejöhetnek olyan körülmények, vagy valami betegség, amely miatt az ember néha nem tölthet hosszabb időt egyedül: máskor azért mégis csak van hozzá egészsége. De meg magában a betegségben és egyéb nehéz körülményekben nyílik a legszebb alkalom az igazi belső imára; mert hiszen a szerető léleknek ilyenkor van mit felajánlania; van alkalma elgondolni, hogy kiért szenvedi mindezt, megnyugodni az ő akaratán; s megtenni ezernyi ilyes dolgot. Ilyesmiben érvényesül a szeretet; mert hiszen ehhez nem föltétlenül szükséges az egyedüllét, s nem kell azt hinni, hogy az utóbbi nélkül nincs belső ima. Egy kis jóakarattal az ember nagy kincseket találhat, olyankor, amidőn az Úr szenvedések révén elveszi tőle a belső ima idejét. Így voltam vele én is mindaddig, amíg tiszta volt a lelkiismeretem.

13. Édesatyám azonban annyira jó véleményt táplált felőlem, s oly gyöngéden szeretett, hogy mindent elhitt. Sőt még sajnálkozott is rajtam. Ettől kezdve azonban, mivel ő már oly magasan állt a lelki életben, nem volt sokat velem. El-eljött megnézni, de aztán mindjárt el is ment, azt mondva, hogy kár az időért; én pedig annyira el voltam merülve a hiú időtöltésekbe, hogy ezzel nem sokat törődtem.

Megjegyzendő, hogy nemcsak őt beszéltem rá a belső imára, hanem másokat is. Még akkor is, mikor már neki adtam magamat ezeknek a szórakozásoknak, ha láttam, hogy valaki szeret imádkozni, megmagyaráztam neki a belső ima módszerét, s könyveket adtam neki, ami nagy lelki hasznára volt. Mert mint mondom, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, azóta mindig megvolt bennem az az óhaj, hogy mások híven szolgáljanak Istennek. Úgy gondolkoztam, hogy ha már én nem szolgálok neki – mert beláttam, hogy ez így van – legalább ne vesszék kárba az, amire Ő Szent Felsége engem oktatott, s hogy legalább szolgálják Őt én helyettem mások. Azért mondom ezt, hogy mindenki lássa, mennyire vak voltam: magam a kárhozat felé tartottam, másokat ellenben igyekeztem megnyerni az ég számára.

14. Ez időben küldte az Úristen édesatyámra azt a betegséget, amelybe belehalt. Odasiettem a betegágyához, s én ápoltam, habár bele lévén merülve a hivalkodásba, az én lelkem betegebb volt, mint az ő teste. Meg kell azonban jegyeznem, hogy amennyire képes voltam felfogni a helyzetet – nem voltam tudatosan halálos bűn állapotában, még akkor sem, mikor a legrosszabb úton jártam; mert hiszen, ha gondoltam volna, hogy abban vagyok, semmi áron sem maradtam volna benne. Sokat fáradoztam betegsége alatt, s azt hiszem némileg visszafizettem neki azt, amit ő szenvedett az enyémnek folyamán. Magam is nagyon beteg voltam, de összeszedtem minden erőmet; Az ő elvesztése nagy szó volt reám nézve, hiszen eltekintve minden mástól, vele ment egész anyagi jólétem és kényelmem, amelyet csakis az ő folytonos bőkezűsége biztosított. Volt bennem annyi lelki erő, hogy ő előtte nem árultam el fájdalmamat, s halála percéig úgy viselkedtem, mintha semmit sem éreznék. Pedig annyira szerettem, hogy mikor ott láttam meghalni magam előtt, azt hittem, a lelkem szakad ki.

15. Halála meghatóan szép volt. Oly örömmel nézett elébe; oly szép tanácsokat adott nekünk, miután fölvette az utolsó kenetet; lelkünkre kötötte, hogy imádkozzunk érte Istenhez; kérjük számára az Ő irgalmát; hogy hűségesen szolgáljunk mindig őneki; s gondoljuk meg, mily hamar vége szakad mindennek. Könnyek között vadolta magát, hogy nem szolgált Istennek; s hogy bárcsak mint szerzetes tölthette volna életét a lehető legszigorúbb rendben. Biztosra veszem, hogy két héttel előbb az Úr értésére adta közeli halálát, mert annak előtte, bármennyire rosszul volt is, nem gondolt reá; míg ellenben azóta, bár állapota nagyon javult, s az orvosok is biztatták, semmit sem adott reájuk, hanem igyekezett rendbe szedni lelki ügyeit.

16. Legnagyobb szenvedést az okozott neki, hogy nagyon kínos hátfájás gyötörte, még pedig szünet nélkül; s fájdalmai olykor annyira fokozódtak, hogy nem tudta megállni panaszkodás nélkül. Azt mondtam neki: tekintve, hogy oly nagy áhítattal szokott viseltetni a keresztet hordozó Megváltó irányában, Ő Szent Felsége most egy kicsit éreztetni akarja vele azt, amit Ő maga szenvedett akkor. Ez a gondolat annyira megvigasztalta, hogy úgy emlékszem, azóta sohasem hallatott egy panaszhangot sem. Három napot majdnem eszméletlen állapotban töltött, azonban halála napján az Úr nagy csodálkozásunkra visszaadta teljes öntudatát, s meg is tartotta egészen addig, amíg mialatt velünk együtt imádkozta a Hiszekegyet, s annak közepetájáig értünk, kiadta lelkét. Olyan szép maradt, mint egy angyal; s én azt hiszem, bizonyos értelemben az is volt, tekintve lelkének tisztaságát és rendkívüli jóságát.

Nem is tudom, miért mondtam el mindezt, ha csak nem azért, hogy az én gonoszságom még feketébb színben tűnjék föl. Mert hiszen látva ezt a szép halált és ismerve ezt a nemes életet, ha csak valamennyire akartam is hasonlítani egy ilyen atyához, föltétlenül meg kellett volna javulnom. Gyóntatója, egy tudós dominikánus, azt mondta, nem kételkedik abban, hogy egyenesen a mennyországba ment be; ugyanis már több év óta gyóntatta, s nagyon dicsérte lelkiismeretének tisztaságát.

17. Ez a domonkos-rendi atya, egy nagyon jó és istenfélő ember, nekem nagy lelki hasznomra szolgált. Ugyanis meggyóntam nála, s ő magára vállalta lelkemnek gondos vezetését. Megérttette velem, hogy milyen rossz úton járok; s a szentáldozáshoz bocsátott kéthetenkint. Mikor azután fokozatosan mind bizalmasabban tártam föl előtte belsőmet, beszámoltam neki belső imámról is. ő azt mondotta rá, hogy semmi áron se hanyagoljam el, mert csakis nagyon jó hatású lehet reám nézve. Én tehát lassan-lassan újra kezdtem, s azóta nem is hagytam abba soha többé, bár azért a bűnre vezető alkalmakkal nem szakítottam. Ettől kezdve keserves volt az életem, mert hiszen a belső imában sokkal jobban beláttam hibáimat. Az egyik oldalról az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig én szaladtam a világ után. Az istenes dolgok nagy élvezettel töltöttek el: a világiak ellenben bilincsbe verve tartottak. Úgy látszik, ezt a két, egymással annyira össze nem férő végletet akartam összeegyeztetni, tudniillik a lelki életet és az anyagi élvezeteket, örömöket és szórakozásokat.

Belső imám is tele volt szenvedéssel, mert hiszen szellemem nem volt bennem úr, hanem rabszolga, s azért nem tudtam önmagamba zárkózni – ez volt ugyanis az én imámnak módszere – anélkül, hogy be ne zártam volna önmagammal együtt ezernyi haszontalanságot. Sok esztendőt töltöttem így, s most csodálkozom azon, hogy szervezetem kibírta s nem hagytam abba akár az egyiket, akár a másikat. Azt az egyet jól tudom, hogy a belső imát abbahagyni nem volt hatalmamban, mert kezében tartott az Úr, aki engem szeretett, s aki még nagyobb kegyelmeket szánt nekem.

18. Ó Istenem! hogyan mondjam el, hány bűnre vezető alkalomból segített ki az Úr ezen évek folyamán; hányszor kerestem föl azokat újra; hányszor mentette meg jó híremet, amikor az kockán forgott. Én, mintha csak fel akartam volna tárni a magam való mivoltát; az Úr pedig folyton takargatta hibáimat s mutogatta, ami kis erény akadt rajtam, sőt annyira megnagyította azt mindenkinek szemében, hogy mindig nagyra becsültek. Mert bár olykor előtűnt az én könnyelműségem, mivel egyébként olyan dolgokat láttak rajtam, amiket jóknak tartottak, nem hittek az előbbiben.

Ez pedig azért történt, mert a mindenek Tudója belátta ennek szükséges voltát abból a szempontból, hogy ha majd később az ő szolgálatára buzdítok másokat, szavamnak legyen előttük súlya. Fenséges nagylelkűségében nem nézte az én nagy bűneimet, hanem csak azt, mily sokszor vágyódtam az után, hogy valamit tehessek az ő szolgálatára, s mennyire szomorkodtam azon, hogy nincs bennem erő ennek megvalósítására.

19. Ó Ura az én lelkemnek! Hogyan is tudnám én leírni azokat a kegyelmeket, amelyeket ezen évek folyamán reám árasztottál?! – s hogy miképpen készítettél engem elő mélységes bűnbánat révén éppen legnagyobb tévelygésem idején arra, hogy tudjam élvezni ajándékaidat és kegyelmeidet! Az az egy igaz, Uram királyom, hogy a leggyöngédebb, de egyúttal a képzelhető legfájdalmasabb büntetéssel sújtottál. Igen jól tudtad, mi fog nekem legrosszabbul esni! Nagy ajándékok voltak a feleletek bűneimre!

S azt hiszem, nem mondok bolondságot, habár nem volna csoda, ha hálátlanságomnak és gonoszságomnak emlékei megzavarnák az eszemet, mikor azt állítom, hogy sokkal kínosabb volt reám nézve, amikor súlyos bűneim után kegyelmekkel árasztottál el, mintha a legérzékenyebb büntetést mérted volna reám. Egy-egy ilyen kegyelem, azt hiszem, egész határozottan mondhatom, hogy jobban lesújtott, megszégyenített és megkínzott, mint sok betegség és egyéb szenvedés együttvéve. Mert ez utóbbiakról láttam, hogy rájuk szolgáltam, s úgy gondoltam, legalább törlesztek valamelyest bűneimből; bár ugyancsak csekélyke törlesztés volt, annyi bűnhöz képest. Ellenben mikor azt kellett látnom, hogy új kegyelmeket kapok, habár oly rosszul fizettem az előbbiekért: ez reám nézve rettenetes gyötrelem volt, s azt hiszem az volna minden olyan emberre nézve, akinek csak némi fogalma van arról, hogy mi az Isten iránti szeretet; már pedig ehhez elég, ha valakinek természete hajlik az erényekre. Emiatt folytak az én könnyeim; az ilyenek láttára szorult el szívem, tudván azt, hogy újabb bűnbeeséseknek vagyok az előestéjén; habár jó föltételeim és szándékaim ilyen esetekben egyelőre mindig szilárdak voltak.

20. Nagy baj az, ha a lélek magára van hagyatva annyi veszedelem közepette. Azt hiszem ugyanis, ha lett volna valakim, akivel megbeszélhettem volna ezeket a dolgokat, ez a körülmény megőrzött volna a visszaesésektől. Ha másért nem, hát azért, mert szégyelltem volna magamat előtte, míg Istennel szemben ezt az érzést már elvesztettem.

Ezért tanácsolnám én a belső ima híveinek, hogy különösen kezdetben, igyekezzenek más magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni. Ez nagyon fontos dolog. Ha más hasznuk nem volna belőle, mindenesetre segítik egymást imáikkal. Azonban van ennél sokkal több előnye is a dolognak. Nem is értem, miért ne lehetne ezt megtenni. Hiszen a világban is vannak emberi vonzalmak és társalgások – olykor nem is valami jók, – amelyeknek kapcsán az emberek barátokat szereznek, ezeknél vigasztalást keresnek, s elmondják nekik hiú kedvteléseiket; tehát annál inkább meg kell engedni az olyanoknak, akik igazán kezdik szeretni és szolgálni Istent, hogy megbeszélhessék egyesekkel azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a belső imában találkoznak. Mert ha igazi az a barátság, amelyet ő Szent Felségével fenn akarnak tartani, akkor nem kell félniük attól, hogy tetszelgésbe esnek. Mert még ha meg is mozdulna bennük ez irányban a kísértés, ez csak érdemeiket fogja növelni. Ha pedig valaki ezzel a jó szándékkal beszél ezekről a belső dolgairól, erősen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallják, s ő maga is egyrészt jobban meg fogja e lelki dolgokat érteni, másrészt pedig megtanulja, hogyan kell őket barátainak megmagyaráznia.

21. Aki képes ilyesmiről beszélve tetszelgésbe esni, az nem fogja elkerülni ezt a hibát akkor sem, ha ájtatosan hallgatja a szent misét és mások látják, vagy pedig ha más egyéb dolgokat végez, amelyeket meg kell tennie, ha keresztény akar maradni, s amelyeket a tetszelgés veszedelme miatt nem szabad elhagynia. Ez rendkívül fontos az olyan lelkeknél, akik még nem erősödtek meg az erényben, mert annyi ellenség és jó barát csábítja őket a rosszra, hogy azt ki se tudnám mondani.

Azt hiszem, maga az ördög igyekszik úgy intézni ezt az ő szempontjából nagyon is fontos dolgot, hogy azok, akik igazán akarják szeretni Istent és neki kedvében járni, ezt annyira titkolják; míg ellenben másokat arra bír, hogy tisztességtelen vonzalmaikat annál nyíltabban vallják meg, mert hiszen az ilyesmi olyan megszokott dolog, hogy az emberek még dicsekszenek is vele, s fennhangon hirdetik a vétkeket, amelyeket ilyen esetben elkövetnek Isten ellen.

22. Nem tudom, bolondokat beszélek-e! Ha igen, akkor tépje szét Kegyelmed; ellenben ha nem az, segítsen együgyűségemen, s toldja meg sok hasonló részlettel. Mert hiszen mindannak tekintetében, ami Isten szolgálatára vonatkozik, oly gyöngén állunk, hogy azoknak, akik hívei akarnak lenni, kölcsönösen hátvédül kell egymásnak szolgálniuk, mert különben nem jutnak előbbre. A közvélemény annyira helyesli a világ hiúságainak és örömeinek élvezetét, hogy ügyet sem vet azokra, akik belé merülnek; ellenben ha valaki Isten szolgálatára adja magát, annyira felzúdul ellene, hogy az illető szövetségesek
nélkül nem tud helyt állni, legalább addig nem, amíg meg nem erősödik, s az ilyen szenvedés nem esik többé nehezére. Mert ha nem tesz így, ugyancsak szorult helyzetbe jut.

Azt hiszem ez lehetett az ok, amiért egyes szentek a pusztaságba vonultak. De meg azután egy bizonyos neme az alázatosságnak az, ha az ember nem bízik önmagában s azt hiszi, hogy ezen ismerősei révén fogja őt Isten megsegíteni. A szeretet is növekszik azáltal, hogy másokkal közöljük, de sok ezer más haszna is van a dolognak, s nem is merném állítani, ha nem tudnám tapasztalatból, mennyire fontos. Igaz ugyan, hogy gyöngébb és rosszabb vagyok mindenkinél, de azért nem veszít semmit az, aki megalázza magát, s bármennyire erős is, nem tartja magát annak, ellenben elhiszi, amit mondok, mivelhogy e téren tapasztalatom van. Magamról elmondhatom, hogy ha az Úr föl nem világosít ezen igazságról, s nem ad nekem alkalmat arra, hogy rendszeresen érintkezhessem olyanokkal, akik gyakorolják a belső imát: el-elbukva és föl-fölkelve hanyatt-homlok rohantam volna az örök kárhozatba. Ahhoz ugyanis bőségesen akadtak jó barátok, hogy segítsenek elbuknom; ellenben mikor arról volt szó, hogy fölkeljek, akkor egyedül találtam magamat. Még most is csodálkozom azon, hogy mindig föl tudtam kelni, s áldom az irgalmas Úristent, mert hiszen ő volt az egyedüli, aki kezét nyújtotta nekem a fölkeléshez. Áldott legyen mindörökkön örökké! Ámen.

Önéletrajz 08

8. fejezet

Elmondja, mennyire javára szolgált az a körülmény, hogy nem hagyta egészen abba a belső imát, s hogy ennek köszöni lelke üdvösségét. Szerinte ez a legjobb eszköz az elvesztett kegyelmek visszaszerzésére. Mindenkinek ajánlja. Kifejti, hogy miben nyilvánul a nagy haszna, s hogyha valaki idő múltán abba is hagyná, már azzal is sokat nyer, ha legalább egy ideig gyakorolta.

1. Nem ok nélkül emeltem ki annyira életemnek ezt az időszakát. Mert hiszen belátom, hogy egy ilyen magamforma rossz lélekről olvasni senkinek sem élvezet; sőt szeretném is, ha mindenki megutálna engem, tekintve, hogy az Úrnak annyi kegyelmével szemben olyan megátalkodott és annyira hálátlan voltam. Bárcsak szabad volna elmondanom, hányszor vétettem Isten ellen ez idő alatt, még pedig azért, mert nem támaszkodtam a belső imának erre az erős oszlopára.

2. Majdnem húsz esztendeig jártam ezt a viharos tengert, ilyen bukások, fölkelések és újabb bukások közepette, s olyan alacsony fokán a lelki életnek, hogy a bocsánatos bűnöket úgyszólván semmibe se vettem; s bár féltem a halálos bűnöktől, ezektől sem óvakodtam kellőképpen, mert hiszen nem kerültem az alkalmakat. Mondhatom, keserves egy élet volt! Mert sem Istenben nem találtam örömet, sem pedig a világ nem elégített ki. A világias szórakozások közepette fájt, ha elgondoltam, mivel tartozom Istennek; ha pedig Istenbe voltam merülve, világias vonzalmaim zavartak.

Ez olyan kínos lelki harc volt, hogy nem értem, miképpen tudtam csak egy hónapig is kibírni, hát még annyi esztendeig. Mindamellett még ebben is szembetűnően érvényesült az Úr irgalma rajtam, mert ha már érintkeztem a a világgal, legalább bátorságot adott a belső imához. Bátorságot, mondom, mert nem tudom van-e a világon dolog, amihez több bátorság kell, mint ahhoz, hogy az ember árulást szőjön királya ellen, s bár tudja, hogy a király értesülve van a dologról, mégis állandóan megmaradjon a közelében. Mert igaz ugyan, hogy mindig közelében vagyunk Istennek, de azért mégis egészen más a közellét a belső imában, mert ott érzi az ember, hogy az Úristen nézi őt. Míg ellenben másoknak talán naphosszat sem jut eszükbe, hogy Isten látja őket.

3. Meg kell azért vallanom, hogy ezen évek folyamán olykor hónapok teltek el, sőt olykor egy egész esztendő, amely idő alatt óvakodtam minden bűntől, buzgón gyakoroltam a belső imát, s némileg, sőt komolyan törekedtem elkerülni az alkalmakat. Föltettem magamban, hogy mindent egészen őszintén akarok megírni, s azért kell ezt is megmondanom. Csakhogy az ilyen jó napoknak emléke nem igen vésődött bele emlékezetembe, s azért aligha lehettek számosak; ellenben annál több volt a rossz. Ha csak nem voltam nagyon beteg, vagy igen elfoglalva, ritkán múlt el nap anélkül, hogy hosszú időt ne szenteltem volna a belső imának. Mikor betegen feküdtem, olyankor voltam legjobban Istennel; s ilyen irányban igyekeztem befolyásolni azokat is, akik meglátogattak; imádkoztam értük az Úrhoz és sokat beszéltem nekik őróla. Eltekintve tehát attól az egy esztendőtől, amelyet említettem, egyébként ezen huszonnyolc év alatt, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, tizennyolcnál is többet töltöttem ebben a harcban és küzdelemben, az Úristennel és a világgal való barátkozás között. Az azután következő időben, amelyről még nem beszéltem, más volt lelki harcaimnak oka, s bár ez utóbbiak ugyancsak nem voltak kicsinyek, tekintve, hogy – nézetem szerint – Isten szolgálatában küszködtem, s hogy beláttam a világ hiúságát, mindent könnyedén viseltem el, amint majd el is fogom mondani.

4. Minderről egyrészt azért számoltam be oly részletesen, hogy, mint említettem, az olvasó belássa Isten irgalmát és az én hálátlanságomat; másrészt azonban azért is, hogy megértse, mekkora jót tesz Isten az emberi lélekkel, mikor abba elszántságot és kedvet önt a belső imához, még akkor is, ha ez a lélek nem is bírna még az ehhez szükséges előfeltételekkel. S ha a lélek állhatatos marad benne, akkor bármennyi vétekbe és kísértésbe ejtse és bár ezerszer buktassa is el az ördög: végül az Úr, szent meggyőződésem szerint, mégis csak bejuttatja az üdvösség révébe, aminthogy odajuttatott, – legalább most úgy látom – engem is. Adja Ő Szent Felsége, hogy ne rohanjak újra vesztembe!

5. Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni.

Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt esetleg még bőségesebben, mint annak előtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük.

Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor – bízom Isten irgalmában – meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk.

6. Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörűsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltűrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az időközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bűnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtő Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni. Fogjunk már egyszer össze mi bűnösök, akik oly kevéssé hasonlítunk hozzád, hogy jókká tehess minket; engedjék valamennyien, hogy naponta legalább két óra hosszat légy velük Te, ha már ők nem képesek veled maradni, hanem tele van a fejük mindenféle világias szórakozással és gonddal, amint én voltam vele. Annak fejében, hogy legyőzik önmagukat, s legalább igyekeznek ilyen jó társaságban maradni (mert hiszen kezdetben az ember csakugyan nem képes többre, sőt még később is kénytelen olykor ezzel beérni): Te Uram, legyőzöd az ördögöket, amennyiben nem engeded, hogy támadják őket; sőt napról-napra csökkented erejüket velük szemben, míg az övéket növeled, úgyhogy meg tudják állni a helyüket a rossz szellemmel szemben. Ó nem, Élete az összes életeknek, te nem fosztasz meg életétől senkit azok közül, akik read bízzák magukat, s akik barátjuknak választanak Téged, hanem még a test életét is jobb egészségben tartod fenn, a léleknek pedig visszaadod az övét.

7. Nem értem, mitől félnek az emberek, hogy nem merik gyakorolni az elmélkedést? Nem tudom, mi szolgáltathat nekik okot aggodalomra? Az ördög persze jól teszi; a maga szempontjából, hogy ijesztget; mert hiszen vajon okozhatna-e nagyobb kárt, mintha rémképek által visszatart annak megfontolásától, hogy mennyire megbántottam Istent; mennyivel tartozom neki; hogy van pokol és mennyország; hogy mennyi szenvedést és gyötrelmet állt ki ő érettem.

Ez volt az én egész belső imám, mialatt abban a veszedelmes állapotban voltam; s erre összpontosítottam értelmemet, amennyire csak tudtam. Azonban igen sokszor, és pedig több éven át, inkább csak az után vágyódtam, hogy bárcsak vége volna már az imára kiszabott időnek s inkább azt lestem, hogy mikor üt már végre az óra, semhogy elmélkedtem volna. Nem egyszer pedig kész lettem volna inkább akármilyen súlyos penitenciát elvállalni, minthogy belemerüljek a belső imába.

Az ördög pedig olyan erőszakosan igyekezett tőle visszatartani, – vagy pedig talán, saját haszontalanságom volt, – s oly kedvetlenül léptem a kápolnába, hogy össze kellett szednem egész akaraterőmet; ez pedig, mint mások is mondják, nálam nem kicsiny, s az Úristen tényleg a rendesnél nagyobbat adott nekem; csak az a baj, hogy rosszra használtam. Végül az Úr mégis megsegített, s ha egyszer ilyen erőszakot tettem önmagamon, olykor több nyugalmat és vigasztalást élveztem, mint más alkalommal, amidőn kedvvel fogtam az imához.

8. Ha tehát az Úr ilyen magamforma rossz teremtéssel szemben annyira türelmes volt; s ha, amint világosan látható, ennek köszönhetem összes bajaim megszűnését: vajon kinek lehetne oka félelemre, ha még annyira bűnös is? Mert ha akármekkora bűnei volnának, bizonyára nem leledzett bennük olyan hosszú éveken át, főleg, miután előzőleg akkora kegyelmeket kapott az Úrtól. Vajon ki volna képes kishitűségre, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított, csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis időre félrevonulni, hogy ő velem lehessen? S tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erőszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr erőszakának. Ha tehát az olyanoknak, akik nem is szolgálják az Urat, hanem csak sértegetik, ennyire hasznára van s ennyire szükséges a belső ima; ha senkinek sem okozhat olyan kárt, amelynél nagyobbat ne okozna a hiánya; miért kellene tartózkodni tőle azoknak, akik szolgálják Istent, és akarnak is neki szolgálni? Igazán mondom, én nem értem, miért tennék, hacsak nem azért, hogy jobban megszenvedjék ez élet szenvedéseit, s hogy elzárják Isten elől az egyetlen utat, amelyen át megédesíti az életünket. Igazán nagyon sajnálom őket; mennyire a maguk költségén szolgálnak az Úrnak! Azoknál ugyanis, akik gyakorolják a belső imát, az Úristen maga viseli a költséget, s egy kis fáradságért olyan lelki örömmel fizet, hogy azzal azután könnyű elviselni minden fáradságot.

9. Ezekről a lelki örömökről, amelyeket az Úr azoknak juttat, akik állhatatosak a belső imában, még sok szó fog esni, s azért itt nem is beszélek róluk; csak annyit akarok megjegyezni, hogy a nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem volt részem, a belső ima a kapuja. Ha ez be van zárva, nem tudom, hogyan adhatná meg őket az Úr. Hiába akarna bemenni a lélekhez: élvezni társaságát, s részesíteni őt saját társaságának élvezetében, az útja el van zárva. Mert azt megkívánja, hogy az a lélek egyedül legyen, tiszta legyen, s óhajtsa elfogadni kegyelmeit. Ha tehát akadályokat gördítünk útjába és semmit sem teszünk azok elhárítására: miképpen kívánhatjuk, hogy Isten bejöjjön hozzánk, s reánk árassza nagy kegyelmeit?

10. Hogy lássák, mekkora az ő irgalma, s mennyire hasznát vettem annak, hogy nem hagytam abba a belső imát és a lelki olvasmányt, elmondom itt, mily ádázul harcol az ördög a lélek birtokáért, – mert ennek megértése nagyon fontos, – s az Úr milyen hadi csellel és irgalommal igyekszik azt magához téríteni. Csakhogy azután óvakodjanak is a veszedelmektől, amelyektől én, sajnos, nem óvakodtam; főleg pedig, az Isten szerelmére s arra a gyöngédségre, amellyel igyekszik minket a maga számára megnyerni, esedezem: őrizkedjenek a rossz alkalmaktól. Mert ha egyszer belejutottunk, akkor már nem igen bízhatunk a győzelemben; hiszen annyi ellenség támad ellenünk, mi pedig oly gyöngék vagyunk a védelemre.

11. Szeretném, ha le tudnám írni, milyen bilincsekben sínylődött az én lelkem ebben az időben! Mert azt világosan éreztem, hogy azokba van verve, s azért mégsem tudtam megérteni, hogy miért; mert nem tudtam elhinni, hogy amit az én gyóntatóim olyan csekélységnek tartanak, az csakugyan olyan rossz legyen, amilyennek a lelkem érezte. Hiszen az egyik azt is mondta nekem, hogy akármilyen magas fokán lennék is a szemlélődésnek, az ilyen alkalmakon és ismeretségeken még akkor sem volna kivetni való. Igaz, hogy ez a vége felé volt, midőn én Isten kegyelméből már elkerültem a nagy veszedelmeket, de az alkalmakkal még mindig nem szakítottam egészen. Mivel ugyanis azt látták, hogy jó szándékaim vannak, s hogy gyakorlom a belső imát: azt hitték, máris sokat teszek. Az én lelkem azonban nagyon jól megértette, hogy nem teszi meg kötelességét Azzal szemben, akinek annyival tartozik. Igazán sajnálom szegény lelkemet, ha elgondolom, mennyit szenvedett! Mennyire nem talált sehol segítséget, kivéve Istennél! Mennyire szabadjára eresztették szórakozások és élvezetek dolgában, kijelentvén, hogy mindez meg van engedve!

12. Nem volt csekélység az a szenvedés sem, amelyet a szentbeszédek mértek reám; pedig nagyon szerettem őket, olyannyira, hogy ha valami okos és jó szónokot hallottam, önkéntelenül egészen különös szeretetre gyulladtam iránta; nem tudom miért. Úgyszólván soha sem találtam szónoklatot annyira rossznak, hogy ne hallgattam volna szívesen, akármennyire mondogatták is a többi jelenlevők, hogy az illető nem beszél jól. Ha pedig igazán jó volt a szentbeszéd, akkor egészen rendkívüli élvezetet találtam benne. Különben is, amióta csak elkezdtem gyakorolni a belső imát, soha sem tudtam betelni azzal, hogy – akár így, akár úgy – Istenről halljak beszélni. A szentbeszéd tehát egyrészt nagy örömemre szolgált, másrészt azonban meggyötört, mert folyton azt értettem ki belőle, mennyire és mily sok tekintetben nem vagyok az, akinek lennem kellene. Sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen meg; de amennyire most látom, abban lehetett a hiba, hogy nem helyeztem bizalmamat kizárólag Ő Szent Felségébe s nem veszítettem azt el teljesen önmagam iránt. Kerestem a gyógyulás eszközeit; igyekeztem így is, úgy is; de úgy látszik, nem tudtam megérteni, mily keveset ér mindez, hacsak meg nem szűnik teljesen a bizalom önmagunk iránt, s az egészet nem vetik Istenbe. Élni szerettem volna; mert éreztem, hogy nem élet az enyém, hanem küszködés a halál árnyékával; hogy nincs aki életet tudna nekem adni, én magam pedig nem tudom megszerezni. Aki pedig engem képes lett volna éltetni, annak volt rá oka, hogy meg ne tegye, mert hiszen már annyiszor magához térített, de én őt mindig újra elhagytam.

Önéletrajz 09

9. fejezet

Elmondja, hogyan kezdte az Úr e nagy sötétség közepette lelkét fölébreszteni, s megvilágosítani s miképpen növelte meg erényeit annyira, hogy attól kezdve többé nem sértegette őt. A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megpihenni.

1. Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelőre oda tették. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektől borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy a látása engem mélyen megrendített. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett ő miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem, megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erősítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam.

2. Igen buzgó tisztelője voltam a dicső Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem megtéréséről, különösen amidőn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan tudtam, hogy az Úr ott van a bensőmben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az Ő részéről, hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettőre megfeledkeztem erről az érzelemről. Kértem tehát ezt a dicső szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot.

3. Ezen alkalommal, az említett kép előtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erőm felől, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tőle kérek. Úgy látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam.

4. Belső imádságom módszere a következő volt. Mivel arra képtelen voltam, hogy az értelmemmel elmélkedjem, igyekeztem elképzelni Krisztus Urunkat saját bensőmben. Különösen az olyan jelenetek voltak reám, azt hiszem, a legjobb hatással, amikor ő leginkább el volt hagyatva. Úgy gondoltam, hogy nem lévén senkije, a szenvedések súlya alatt, mint afféle szorongatott ember nem utasíthatja vissza részvétemet. Ilyenféle naivság sok volt bennem. Különösen jól éreztem magamat vele, mikor a kertben imádkozott. Néztem azt a verejtéket és szomorúságot, amely ott elfogta Őt, s szerettem volna letörülni azt a fájdalmas verejtéket, de emlékszem, hogy sohasem merészeltem megtenni, mert visszatartott súlyos bűneimnek tudata. Ott maradtam vele, amennyire csak engedték szórakoztató gondolataim; mert ezek bizony számosak voltak, s minduntalan gyötörtek. Évek hosszú sora óta szokásom volt, hogy majdnem minden este lefekvéskor, midőn elalvás előtt még utoljára Istennek ajánlottam magamat, egy pár percig elmélkedtem a getszemáni kerti jelenetről. Tettem ezt már akkor is, amikor még nem voltam szerzetesnővér, mert azt mondták nekem, hogy ezzel sok búcsút lehet nyerni. Meggyőződésem, hogy ez rendkívüli hasznára volt a lelkemnek, amennyiben ily módon elkezdtem gyakorolni a belső imát, mielőtt tudtam volna, hogy mi az. Ezt úgy megszoktam, hogy épp oly kevéssé tudtam volna elhagyni, mint akár a keresztvetést az elalvás előtt.

5. Azonban hadd térjek vissza az említett gyötrelemre, amelyet a szórakoztató gondolatok okoztak nekem. Az imádság ezen módszerének, amelyből az értelem működése ki van kapcsolva, az a sajátsága, hogy a lélek benne igen sokat nyer, illetve egészen elveszti önmagát az Istenbe merülés folytán. Haladása igen gyors, mert mást sem tesz, csak szeret. Azonban, hogy ennyire jusson, meg kell szenvednie, kivéve egyes eseteket, amidőn az Úrnak úgy tetszik, hogy valakit rövidesen fölemeljen a nyugalmi imának színvonalára. Ismerek ilyeneket. Akik ezen az úton haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a Teremtőt juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki. A mennyországot, vagy egyéb ilyen magasztos dolgokat az én tompa értelmem soha, de sohasem tudta elképzelni, mindaddig, amíg csak az Úr más módon nem mutatta meg azokat nekem.

6. Annyira nem volt meg bennem tehetség, hogy valamit lelki szemeim elé állítsak, hogy hacsak nem láttam a dolgot magam előtt, képzeletem hiába vesződött vele. Egyáltalában nem voltam úgy, mint mások, akik mindent maguk elé tudnak képzelni, aminek révén azután áhítatba merülnek. Én Krisztus Urunkról csakis mint emberről voltam képes gondolkodni, de még így sem voltam sohasem képes az ő képét lelkemben kiszínezni, akármennyit olvastam is szépségéről, s akárhány festményt vagy szobrot láttam is róla. Úgy voltam vele, mint a vak ember, vagy aki sötétben beszélget másvalakivel, s bizonyos ugyan annak létezéséről, mert hiszen tudja, hogy ott van... akarom mondani érti és hiszi, hogy ott áll mellette, de nem lát belőle semmit. Szakasztott így voltam én is, valahányszor a mi Urunkról elmélkedtem. Ezért szerettem én mindig a szentképeket. Milyen szerencsétlenek azok, akik saját hibájukból nélkülözik ezt a nagy jót. Igazán úgy látszik, hogy nem szeretik az Urat, mert hiszen ha szeretnék, akkor szívesen nézegetnék a képmását, aminthogy idelent is örülünk, ha látjuk az arcképét olyasvalakinek, akit szeretünk.

7. Ezen időtájban kerültek kezembe Szent Ágoston Vallomásai. Azt hiszem az Úr rendelte így, mert én nem kerestem ezt a könyvet s nem is tudtam létezéséről. Egyébként is nagyon szeretem Szent Ágostont, egyrészt azért, mert az a zárda, amelyben nevelkedtem, az ő rendjéhez tartozott, de meg azért is, mert annak előtte bűnös ember volt. Azok a szentek ugyanis, akiket az Úr bűnös életből térített magához, nagy vigasztalásomra szolgáltak, s úgy gondolkodtam, hogy ezeknél kell majd nekem segítséget találnom. Mert amint nekik megbocsátott az Úr, nekem is megbocsáthat. Csak egy dolog csüggesztett el, amint már mondtam; tudniillik az, hogy őket az Úr csak egyszer hívta magához, s többé nem estek vissza bűneikbe, míg az én visszaeséseimnek száma akkora volt, hogy gondolom is alig mertem rá. Másrészt azonban, ha fontolóra vettem irántam való szeretetét, ez megint lelket öntött belém. Mert hiszen én az Ő irgalmában soha sem kételkedtem; ellenben annál többször a magam erejében.

Ó, Uram! mennyire el kell szörnyűködnöm, hogy a szívem, Istennek annyi kegyelme ellenére oly kemény volt! Rémülve gondolok arra, mennyire tehetetlen voltam, s milyen bilincsek tartottak vissza attól, hogy egészen odaadjam magamat Istennek!

8. Mikor elkezdtem olvasni a Vallomásokat, mintha csak a saját lelki állapotomat láttam volna bennük; s buzgón kezdtem magamat ezen dicső szent pártfogásába ajánlani. Mikor eljutottam megtéréséhez, s olvastam arról a szózatról, amelyet a kertben hallott: mintha csak hozzám intézte volna azt az Úr; a szívem egészen úgy érezte; s hosszú ideig sírtam és zokogtam: annyira áthatotta egész bensőmet a bűnbánat és a fájdalom. Ó mit nem szenved az emberi lélek, Uram! ha egyszer elvesztette szabadságát; ha nem ura többé önmagának, amint illenék lennie! Micsoda gyötrelmeket kell elviselnie! Én igazán csodálom, hogy miképpen voltam képes túlélni azokat a kínokat! Áldott legyen az Úr, aki életre támasztott ebből a halálnál is halálosabb állapotból!

9. Azt hiszem a lelkem akkor igen nagy erőt kapott Ő Szent Felségétől! Meghallotta segélykiáltásomat, és megesett a szíve könnyeimen. Elkezdett nőni bennem a vágy, hogy minél több időt tölthessek Ővele, s lassankint eltávolítottam szemem elől az alkalmakat. Alighogy szakítottam velük, azonnal újra megszerettem ő Szent Felségét. Mert hiszen éreztem, hogy szeretem őt, csak azt nem tudtam még, hogy miképpen kell Istent igazán szeretni. Később ezt is megtanultam.

Igazában még csak a szándék fogamzott meg bennem, hogy majd szolgálni fogok neki, s íme Ő Szent Felsége máris elkezdett a régi módra dédelgetni. Úgy tetszett, mintha azt, amit másoknak nagy fáradsággal kell megszerezniük, az Úr úgy erőszakolta volna reám, szinte esedezve, hogy legyek szíves elfogadni. Különben is ezen utóbbi években már szokott nekem lelki örömöket és vigasztalásokat juttatni; pedig én sohasem merészeltem volna Tőle ilyesmit kérni, vagy áhítatért és elérzékenyülésért esedezni. Én csak azért imádkoztam, adja meg nekem a kegyelmet, hogy ne vétsek többé ellene, s hogy bocsássa meg nagy bűneimet. Látván ezeknek nagyságát, hogyan is mertem volna én tudatosan vigasztalásokra és lelki örömökre vágyakozni! Már az is nagy jóság és irgalom volt az ő részéről, hogy megtűrt maga előtt, s hogy magához vonzott; mert hiszen beláttam, hogyha Ő nem hívogatott volna annyira, nem mentem volna hozzá.

Csak egy esetre emlékszem életemben, amikor egy nagy lelki szárazság alkalmával lelki örömöt kértem tőle; mikor azonban észrevettem, hogy milyen szerénytelenséget követtem el, nagyon elszégyelltem magamat, s ekkor maga ez a szégyenérzet hozta meg nekem azt, amiért elég vakmerő voltam imádkozni. Hiszen tudtam én, hogy ez nem tilos dolog, de úgy gondoltam, csak azoknak van megengedve, akik érdemesek ilyesmire, amennyiben minden tőlük telhetőt megtettek az igazi áhítat megszerzésére, főleg pedig nem vétkeztek Isten ellen, s készek és el vannak tökélve minden jóra. Azt gondoltam, hogy az én könnyeim asszonyi könnyek, amelyeknek semmi értékük sincs, mert hiszen nem tudtam velük elérni azt, amit óhajtottam. Pedig hat végre is, azt hiszem, megvolt a hasznuk; mert mint mondom, főleg az említett esetekben érzett nagy bűnbánat és szívfájdalom hatása alatt, elkezdtem több időt fordítani a belső imára, és kevésbé foglalkoztam reám nézve káros dolgokkal, habár még nem is hagytam föl velük véglegesen. Mindamellett, mint mondom, Isten megsegített, hogy lassankint eltávolodjam tőlük. Mivel pedig Ő Szent Felsége csak arra várt, hogy némi készség jelentkezzék részemről: ettől kezdve a szellemi kegyelmek, amint majd el fogom mondani, nőttön-nőttek. Pedig máskülönben ezeket a kegyelmeket az Úr csak olyanoknak szokta megadni, akiknek sokkal tisztább a lelkiismeretük.

Önéletrajz 10

10. fejezet

Azon kegyelmekről kezd beszélni, amelyeket az Úrtól a belső imában kapott; fejtegeti, hogy mennyiben segíthetjük elő mi magunk ezt a dolgot, s hogy mennyire érdekünkben van megérteni az Úr kegyelmeit, amelyekben részesülünk. Kéri az illetőt, akihez e sorokat intézi, hogy ha már ilyen részletesen íratják meg vele az Úrtól kapott kegyelmeket, akkor azt, ami ezután következik, legalább tartsa titokban.

1. Amint már említettem, a megelőző időkben is volt néha-néha részem, habár mindig csak igen rövidke ideig, az előjátékában azon kegyelmeknek, amelyekről most akarok beszélni. Mikor ugyanis az előbb említett módon odaképzeltem magamat Krisztus Urunk mellé, sőt néha olvasás közben is, olykor-olykor egész váratlanul elfogott Isten jelenlétének valami sajátságos érzése, amely minden kétséget kizárt aziránt, hogy Ő énbennem van, én pedig teljesen beléje vagyok merülve. Ezt nem úgy kell érteni, mintha látomás lett volna, hanem az volt, amit, ha nem csalódom, misztikus teológiának neveznek, s ami annyira felfüggeszti a lelki működéseket, hogy a lélek úgy érzi, mintha teljesen magánkívül volna. Az akarat szeret; az emlékezet majdnem egészen elveszettnek látszik; az értelem ugyan nem vész el, de nem gondolkodik, nézetem szerint. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem működik, hanem ott áll elálmélkodva azon sok mindennek láttára, ami előtte föltárul. Isten ugyanis megértteti vele, hogy mindabból, amit Ő Szent Felsége közöl vele, semmit sem képes felfogni.

2. Előzőleg majdnem állandó volt nálam egy bizonyos mély megilletődés, amelyet, nézetem szerint, legalább is részben, megszerezhetünk a magunk emberségéből; ez az ajándék sem nem egészen érzéki, sem nem egészen szellemi. Az egészet Isten adja. Azt hiszem azonban, hogy ez irányban sokat tehetünk, ha elmélkedünk saját hitványságunkról; Isten iránti hálátlanságunkról; arról, hogy mily sokat tett érettünk; az ő annyira fájdalmas kínszenvedéséről; ha látjuk az ő nagyságát; azt, hogy mennyire szeret minket; és más ilyen gondolatokkal foglalkozunk, amelyekbe a lelki élet útján előretörtető ember minduntalan belebotlik, még ha egyébként az esze máson járna is. Ha azután ehhez némi szeretet járul, akkor megilletődik a lélek, gyöngéd érzelmek töltik be a szívet, s megindulnak a könnyek. Olykor úgy látszik, mintha erőszakkal ontanók őket, máskor meg az Úr fakasztja, anélkül, hogy képesek volnának ellenállni. Ő Szent Felsége ilyenkor ezzel a nagy ajándékkal jutalmazza meg igyekezetünket; mert nagyon vigasztaló ám a lélekre nézve, ha ilyen felséges Úrért hullatja könnyeit. Itt azután van oka, hogy boldognak érezze magát. Élvez is, örül is kimondhatatlanul.

3. Éppen most egy hasonlat ötlött az eszembe, amely nézetem szerint eléggé találó. Azt hiszem ugyanis, hogy a belső imának ezen örömei, olyanok, mint a mennyei boldogság. Az ég lakói ugyanis szintén nem látnak többet, mint amennyit az Úr érdemeikhez mérten enged látniuk; s mivel tudják, mily kevéssé szolgáltak erre rá: mindegyik tökéletesen meg van elégedve a maga helyzetével, annak ellenére, hogy az egyes szentek boldogsági fokozata között óriási a különbség; sokkal nagyobb még annál is, amely idelent az egyes szellemi örömök között van, pedig hát ez is rendkívül nagy.

Midőn tehát az Úristen először részesíti a lelket ilyen kegyelemben, az tényleg azt hiszi, hogy nincs többé semmi kívánni valója, s úgy érzi, hogy bőségesen meg vannak fizetve összes szolgálatai. S ebben teljesen igaza is van, mert egyetlen egy ilyen könnycsepp, amelyet pedig úgyszólván mi magunk fakasztunk szemünkből – bár természetesen Isten segítsége nélkül mire sem vagyunk képesek – nézetem szerint fölér a világ összes szenvedéseivel: olyan óriási az értéke. Mert lehet-e nagyobb kincset képzelni, mint némi zálogát annak, hogy kedvében járunk Istennek?

4. Azért is, aki idáig jutott, az buzgón dicsérje őt, s ismerje el, mennyivel tartozik őneki. Mert már úgy látszik, Isten a saját háza népe közé akarja őt fölvenni, s kiválasztotta őt országa számára, föltéve, hogy nem fordul vissza.

Kerülje az alázatosságnak azt a bizonyos, sajátságos fajtáját, amelyre még visszatérek, s amelynek alapján egyesek – nézetük szerint alázatosságból – nem tudják magukkal elhitetni, hogy az Úr ajándékokban részesíti őket. Értsük meg a dolgot úgy, amint tényleg van, hogy tudniillik az Úr megadja nekünk ezeket anélkül, hogy mi megérdemeltük volna, s legyünk értük hálásak ő Szent Felségének. Mert ha nem értjük meg, hogy miben részesülünk, akkor nem gyulladhatunk szeretetre. S hozzá határozottan igaz, hogy minél gazdagabbaknak látjuk magunkat kegyelmekben, föltéve, hogy nem feledjük saját nyomorúságunkat: annál nagyobb a lelki hasznunk, s annál őszintébb az alázatosságunk is. A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talál esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra, értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek.

5. Magától értetődik, hogy a dolog így van, mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért, akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely, ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna.

Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége. Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém, bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el, mint amilyeneket kívánni tudtam volna.

6. Ezek a kegyelmek arra köteleznek bennünket, hogy új erőt merítsünk az ő szolgálatára, s hogy ne legyünk hálátlanok; mert az Úr ilyen föltétel alatt adja meg őket. Ha nem használjuk fel jól ezt a kincset, s ezt a magas állást, amelybe helyezett, újra el fogja venni tőlünk mindezt; s szegényen hagyva bennünket, a gyöngyöket Ő Szent Felsége, tetszése szerint odaadja valaki másnak, aki majd ért hozzá, miképpen kell azokat a saját és mások hasznára fordítani.

Mert vajon hogyan használhatná vagyonát, és miképpen adakozhatnék bőkezűen az, aki nincs tudatában saját gazdagságának? Tekintve gyarló természetünket, nézetem szerint ki van zárva, hogy nagy dolgokra merjen vállalkozni, aki nem érzi, hogy Isten őt különösen kedveli. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, s úgy vonzódunk ezen földi dolgokhoz, hogy nem igen lesz képes valaki tényleg mindent megvetni idelent, s szívét az összes anyagiaktól elszakítani, hacsak nem kapott valami előleget a másvilágiakból; mert hiszen ezen ajándékok révén adja meg nekünk az Úr azt az erőt, amelyet bűneink folytán elvesztettünk. Arra is aligha lesz kapható valaki, hogy kívánja a lenézetést, a megvettetést, s gyakorolja a tökéleteseknek egyéb effajta nagy erényeit, hacsak nem bírja valami zálogát Isten jóindulatának, s nincs benne ugyanakkor eleven hit. A mi természetünk ugyanis annyira nehézkes, hogy csak az iránt van érzéke, amit maga előtt lát, s éppen azért ezek az ajándékok szolgálnak arra, hogy felkeltsék bennünk a hitet és megerősítsék azt.

Igaz ugyan, az is lehetséges, hogy amilyen hitvány vagyok jómagam, másokat is úgy ítélek meg; lehetséges, mondom, hogy másoknak a tökéletesség gyakorlatában elegendő a hit igazsága; míg az ilyen magamforma nyomorultnak mindenféle másra is szüksége volt.

7. Hát hiszen, az ő dolguk megmondani, hogy miként vannak vele: én csak arról beszélek, amit én magam éltem át mert hiszen ezzel vagyok megbízva. Ha nem jól beszélek, tépje szét az írásomat az, akihez intézem, mert hiszen ő jobban észre tudja majd venni benne a hibát, mint én. Én csak arra kérem őt, az Úr szerelmére, hogy bocsássa nyilvánosságra mindazt, amit eddig mondtam az én romlott életemről és bűneimről. Erre itt most megadom az engedélyt összes gyóntatóimnak, tehát neki is, mert hiszen ő szintén közéjük tartozik; még abba is beleegyezem, hogy, ha úgy akarják, tegyék azt meg akár mindjárt most, életemben. Ne engedjék, hogy továbbra is rászedjem a világot, s olyan színben tűnjem föl, mint akiben van valami jó. Igazán, határozottan, őszintén mondhatom, – már amennyire mostanában ismerem magamat – hogy ez nagy örömömre szolgálna. Ellenben arra vonatkozólag, ami most következik, nem adom meg ezt az engedélyt; ha pedig ezt az írást valakinek mégis megmutatnák, nem akarom, hogy megmondják, kiről van szó; kivel történtek ezek a dolgok; s ki írta ezt. Azért nem nevezem meg benne sem magamat, sem másokat, hanem lehetőleg úgy igyekszem megírni, hogy senki se sejthesse, ki vagyok. Ezt kérem én, az Isten szerelmére, tartsák magukat ehhez. Eléggé tudós és bölcs emberek ők ahhoz, hogy jóváhagyhassák, ha az Úr kegyelméből valami jót találnék mondani ebben az iratban. Mert ha ilyesmi akad benne, az csakis őtőle származik, nem pedig én tőlem. Hiszen tőlem épp oly messze áll a műveltség, mint a vallásos, jó élet! s nem is volt alkalmam tudós emberrel, vagy bárki mással megbeszélni ezt a dolgot. Csupán azok tudják, hogy ezt írom, akik megbíztak vele, s ők most nincsenek itt. Nekem pedig úgy kell ehhez lopnom az időt, s azt is kedvem ellenére teszem, mert elvon a fonástól. Már pedig zárdánk szegény, s rászorul a keresetemre. De meg azután más dolgom is van elég. S ha az Úr legalább ügyességgel és jó emlékezőtehetséggel áldott volna meg: akkor fölhasználhatnám azt, amit olvastam, vagy hallottam; de ez is nagyon rossz nálam. Ha tehát mégis valami jót találok mondani, azzal az Úrnak bizonyára valami jó célja van. Ami rossz, az én tőlem való, s Kegyelmed lesz oly szíves kitörülni. Sem az egyik, sem a másik esetben nem volna célja megmondani a nevemet. Életem folyamán nem volna értelme, mert van benne olyan, ami jó színben tűntethetne föl; halálom után pedig annál kevésbé, mert még a benne foglalt jó is elvesztené hitelét. Senki sem adna rá semmit, ha megtudná, hogy ilyen magamforma hitvány és rossz teremtés írta.

8. Azon reményben tehát, hogy Kegyelmed megteszi nekem azt, amire az Úr szerelmére kérem, s hasonlóképpen járnak el majd mások is, akik esetleg szintén olvasni fogják: egészen szabadon beszélek majd. Míg ellenben, ha az ellenkezőtől kellene tartanom, nagy szorongással írnék mindenről, kivéve bűneimről, mert azokat mindig kész vagyok megvallani. A többitől, ha más nem, már csak az is visszariasztana, hogy nő vagyok; hát még az, hogy ráadásul még gonosz is vagyok. Mindazt tehát, ami túllépi az én életrajzom egyszerű kereteit, legyen szíves úgy tekinteni, hogy csak Kegyelmednek van bizalmasan mondva, mivelhogy annyira kért, hogy írjam le s némileg magyarázzam meg azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr engem a belső imában részesít. Föltéve természetesen, hogy mindebben semmi nincs, ami ellenkeznék a katolikus szent hit igazságaival; mert ha ilyesmire akadna benne, arra kérem Kegyelmedet, hogy azonnal égesse el; ebbe én előre is föltétlenül beleegyezem. Elmondom tehát, hogy mi történik bensőmben. Amennyiben megegyezik a hitnek tanaival, Kegyelmednek némi lelki haszna lehet belőle, ellenkező esetben pedig fel fog engem világosítani tévedésemről, nehogy az ördög malmára hajtsa a vizet az, amit én lelki nyereségnek tartok. Mert hiszen, Isten látja lelkemet, mindig kutattam valaki után, aki képes legyen engem megnyugtatni.

9. Akármennyire igyekezzem is a belső imáról világosan beszélni, ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni. Szólok először is néhány akadályról, amelyek hátráltatják az ember haladását ezen az úton; meg egyik-másik dologról, amely veszedelmessé válhat. Mindezekre az Úr vezetett rá engem, a tapasztalat útján; később pedig meg is beszéltem a dolgot egyes nagy tudományú emberekkel, s olyanokkal, akik már évek hosszú sora óta éltek lelki életet. Ezek beismerték, hogy azon huszonhét esztendő alatt, amióta a belső imát gyakorlom, bár annyit bukdácsoltam és oly rosszul haladtam rajta, Ő Szent Felsége több tapasztalathoz segített, mint sok mást, aki negyvenhét esztendeje járja azt folytonos önsanyargatás és erénygyakorlat közepette.

Áldott legyen érte s használjon föl engem szent tetszése szerint, mert hiszen jól tudja Ő Szent Felsége, az én jó Uram, hogy nincs más célom ezzel, mint az, hadd dicsérjék és magasztalják egy kevéssé az emberek, azért, hogy egy ilyen magamfajta piszkos és bűzös szemétdombon, olyan jó illatú virágos kertet tudott ültetni. Adja Ő Szent Felsége, hogy bűneimmel ne tépjem ki őket újra, s ne legyek ismét olyanná, amilyen voltam. Esedezem, könyörögje ki ezt számomra Kegyelmed, az Úr szerelméért; mert hiszen sokkal többet tud bűnös voltomról, mint amennyit itt mondanom engedett.

Önéletrajz 11

11. fejezet

Megmagyarázza, min múlik az, hogy az ember nem jut el hamarosan Isten tökéletes szeretetéhez. Egy hasonlattal kezdi fejtegetni a belső imának négy fokát. Itt az első fokról beszél. Ez a fejezet igen hasznos a kezdők, nemkülönben olyanok számára, akik nem találnak örömet az imában.

1. Beszéljünk tehát már most azokról, akik belépnek a szeretet rabszolgáinak sorába, mert hiszen ezt jelenti és nem egyebet, ha rászánjuk magunkat a belső ima útjára, s így Annak követésére, aki bennünket annyira szeretett. Olyan felséges méltóság ez, hogy már a gondolata is rendkívüli örömmel tölti el lelkemet, mert hiszen a szolgai félelem azonnal megszűnik, mihelyt – már ezen út legelején is – úgy haladunk, amint haladnunk illik.

Ó, lelkem Ura! Ó én mindenem! Ha a lélek elhatározza, hogy ezentúl csak Téged fog szeretni, s – amennyire csak körülményei engedik – mindenét elhagyja, s csakis erre az isteni szeretetre fordítja minden tehetségét: vajon miért nem akarod neki megadni azt az örömet, hogy egyszerre fölemelkedhessék a tökéletes szeretet magaslatára? Azaz, hogy rosszul beszélek; azt kellett volna mondanom, s arról panaszkodnom, hogy miért nem akarjuk ezt mi? Mert hiszen kizárólag a mi saját hibánk, hogy nem élvezzük azonnal ezt a nagy méltóságot. Mihelyt odáig jutunk, hogy az Isten iránti szeretet tökéletessé lesz bennünk, akkor ez megadja nekünk az összes lelki javakat. Mi azonban zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen odaadjuk magunkat Istennek. Így azután hiányzik bennünk a kellő előkészület. Már pedig Ő Szent Felsége nem akarja, hogy ilyen nagy értékű dolognak birtokába jussunk, anélkül, hogy nagy árt fizetnénk érte.

2. Belátom én, hogy nincs a földön semmi sem, amivel e kincset meg lehetne fizetni, azonban, ha megtennők azt, ami erőnktől telik; ha nem ragaszkodnánk semmi mulandó dologhoz, ha minden gondolatunk az égre irányulna s minden beszédünk arról szólna: meg vagyok róla győződve, hogy egészen bizonyosan, hamarjában megadná nekünk ezt a kincset. Rövid idő alatt megszereznénk minden szükséges föltételt a befogadására, amint azt egyik-másik szent megszerezte. Nem egyszer vagyunk azon hiszemben, hogy mindenünket odaadtuk, pedig tulajdonképpen csak a vagyonunknak kamatját, vagy jövedelmét ajánlottuk föl Istennek, ellenben a tőkét és a birtokjogot szépen megtartottuk magunknak. Elhatározzuk, hogy szegények leszünk, – ami igen szép dolog, azonban mekkora gonddal és óvatossággal őrködünk afölött, hogy ne csak a szükséges dolgokban ne szenvedjünk hiányt, hanem a jólétünk is biztosítva legyen. Hogyan igyekszünk jó barátokat szerezni, akik minden jóval ellátnak; s a jövő miatti aggodalom talán nagyobb gondokat okoz nekünk, s több veszedelemnek tesz ki bennünket, mint annak előtte a vagyon, amikor még megvolt.

Azt hihetné az ember, hogy mikor szerzetesekké lettünk, vagy pedig, amidőn ráléptünk a lelki élet útjára, s elkezdtünk haladni a tökéletesség felé, lemondtunk a tekintélyünkről is, igen ám, de csak érintsék valamiben ezt a mi gyönge oldalunkat, egyszeribe elfelejtjük, hogy hiszen azt mi már odaadtuk Istennek, s újra megköveteljük a tiszteletet. Mintha csak ki akarnók ragadni Isten kezéből azt, amit saját nézetünk szerint, egyszer már föltétlenül az Ő rendelkezésére bocsátottunk. S így vagyunk a többi dologgal is.

3. Hát bizony ez nevetséges módja az isteni szeretetre való törekvésnek. S hozzá egyszerre, hogy úgy mondjam, marokszám szeretnénk belőle kapni, de olykép, hogy amellett megtarthassuk egyéb vonzalmainkat. Nem gondolunk azzal, hogy megvalósítsuk jó szándékainkat; hogy vágyainkat kiemeljük e föld porából: s amellett szellemi vigasztalásokra számítunk! Nézetem szerint ez nem illő eljárás, s ez a két dolog nem egyeztethető össze. Mivel tehát nem adunk egyszerre mindent oda, nem is kapjuk meg egyszerre ezt a kincset; s adja Isten, hogy Ő Szent Felsége legalább cseppenként juttasson nekünk belőle, még ha a világ összes szenvedéseit kellene is érte kiállnunk.

4. Nagy irgalmat gyakorol az Úr azzal az emberrel, akinek megadja a kegyelmet és a bátorságot, hogy egész erejével ennek a kincskeresésnek feküdjék neki. Mert Isten mindenkinek kész magát odaadni, föltéve, hogy az illető állhatatos marad, s lassan-lassan képessé teszi a lelket arra, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből. Bátorságot, mondom, mert az ördög rendkívül sok akadályt gördít a kezdő útjába, s minden áron igyekszik őt visszatartani attól, hogy tényleg neki induljon. Ő tudja ugyanis legjobban, milyen veszedelem fenyegeti, mert nemcsak az illetőnek lelke megy az ő számára veszendőbe, hanem még sok más emberé is. Ha ugyanis ez a kezdő megfeszíti erejét, hogy Isten kegyelmével följusson a tökéletesség csúcsára, akkor, azt hiszem, az ilyen soha sem megy be a mennyországba egyedül, hanem sokakat visz magával. Mivelhogy jó tisztnek bizonyult, az Úristennek van gondja rá, hogy legyen csapatja. Azért is a rossz szellem annyi veszedelemmel és nehézséggel ijesztgeti, hogy nem csekély bátorságra van szüksége, sőt igen is nagyra, és Istennek sok kegyelmére, mert különben bizony meghátrál.

5. Beszéljünk már most arról, miképpen kell a dologhoz kezdeniük azoknak a lelkeknek, akik el vannak tökélve, hogy elindulnak ezen kincs keresésére, s – ha törik, ha szakad – végrehajtják ezt a tervüket. Arra ugyanis, amit a misztikus teológiáról – azt hiszem, így hívják – kezdtem beszélni, majd később visszatérek még. Az út kezdetén várja őket a legnagyobb akadály, mert bár a nehezét itt is az Úr vállalja, itt még nekik kell dolgozniuk. Ellenben a belső ima többi fokain a lélek többnyire csak élvez. Mindazonáltal mind az elsőknek, mind a középsőknek, mind az utolsóknak megvannak a maguk keresztjei; az egyiknél ilyenek, a másiknál olyanok. Maga Krisztus Urunk ugyanis ez az Út, s ha csak nem akarnak elkárhozni, rajta kell haladniuk azoknak, akik az Ő követésére vállalkoznak. Ó boldog szenvedések, amelyeknek már ezen élet folyamán is olyan felséges a jutalmuk!

6. Szükségképen egy-két hasonlattal kell élnem; pedig nem illenek nő szájába, s jobban szerettem volna elkerülni őket, s egyszerűen arról írni, amivel megbíztak. De hát az ilyen magamforma tanulatlan ember nehezen tudja magát kifejezni, mikor szellemi dolgokról van szó, s így, kénytelen-kelletlen keresnem kell valami módját. Pedig nincs kizárva, hogy hasonlatom legtöbbször éppen nem lesz találó. Hát akkor legalább nevet rajta egyet, Kegyelmed, látván az én együgyűségemet.

Úgy emlékszem, mintha valahol olvastam, vagy hallottam volna a következő hasonlatot, de olyan rossz az emlékezőtehetségem, hogy nem tudom, hol és milyen alkalommal volt; elég az hozzá, hogy azt hiszem, meg fog felelni célomnak. Amikor valaki belekezd a belső imába, le kell azzal számolnia, hogy úgy van vele, mint az, aki egy szép díszkertet akar ültetni az Úr számára, de teljesen terméketlen talajon, amely tele van mérges növényekkel. Ezt a gazt Ő Szent Felsége saját maga irtja ki, s ugyancsak ő ülteti el a jó növényeket.

Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy ezen a munkán már túl kell lennie a léleknek, mikor rászánja magát a belső imára, s elkezdte azt gyakorolni. Nekünk, mint jó kertészekhez illik, Isten segítségével csak arra kell igyekeznünk, hogy ezek a növények fejlődésnek induljanak. Gondosan kell tehát őket öntöznünk, hogy el ne száradjanak, hanem ellenkezőleg hozzanak virágot, és kellemes illatukkal gyönyörködtessék ezt a mi jó Urunkat, úgyhogy szívesen járjon el ebbe a kertbe üdülni és találja örömét ezekben az erényekben.

7. Lássuk már most, hogy hányféle módon lehet ezt a kertet öntözni. Így azután meg fogjuk érteni, mi a teendőnk; mennyi munkánkba fog kerülni; meghozza-e a hasznot; s mennyi ideig kell azt művelni?!

Nézetem szerint az öntözés négyféle módon történhetik. Az egyik az, hogy kútról hordjuk a vizet; ami természetesen nagy fáradságunkba kerül. A másik módja az, hogy vödrös vízemelő kereket alkalmazunk, amelyet csak forgatni kell, – magam is használtam ilyent – s az ember kevesebb munka árán több vizet kap vele. Odavezetheti az ember továbbá egy folyónak, vagy pataknak vizét is, ami még jobb, mert a föld több vizet kap, s nem kell oly gyakran öntözni; de meg a kertésznek is sokkal könnyebb a dolga. Összehasonlíthatatlanul legjobb módja természetesen az, ha az Úr esőt küld reá, s megöntözi, anélkül, hogy nekünk kellene fáradnunk.

8. Ha már most az öntözésnek ezt a négy módját, amelyre a kertnek szüksége van, mert különben tönkremegy, a mi esetünkre alkalmazzuk, azt hiszem, hogy ezek segítségével némileg meg lehet magyarázni a belső imának azt a négy fokozatát, amelyekre az Úr, az Ö végtelen irgalmában olykor fölemelte a lelkemet. Adja az Ő jósága, hogy sikerüljön megmagyaráznom, s ily módon hasznára lennem egyiknek azok közül, akik megbíztak ennek megírásával. Mert hiszen az Úr négy hónap alatt magasabbra emelte őt, mint amennyire én tizenhét esztendő alatt jutottam. Neki jobb volt az előkészülete, s azért máris minden fáradság nélkül alkalmazza kertjében mindezt a négy öntözési módot. Igaz ugyan, hogy az utolsót még csak cseppenként kapja, no, de ha így halad, az Úr segélyével hamarjában el fog benne merülni. Ha ezt az én magyarázatomat együgyűségnek tartja, ám nevessen rajta: nagyon szívesen veszem.

9. Azokról, akik még éppen csak, hogy elkezdték gyakorolni a belső imát, azt mondhatjuk, hogy kútról hordják a vizet; ez pedig, mint mondottam, igen fáradságos munka. Meg kell feszíteniük minden erejüket, hogy összeszedjék az érzékeiket, amelyek, hozzá lévén szokva a féktelen kalandozáshoz, nem igen akarnak engedelmeskedni. Lassankint hozzá kell szokniuk, hogy ne akarjanak mindenfélét látni és hallani, a belső ima idején pedig egyáltalában semmit, hanem maradjanak egyedül, s ott, mindentől távol, bánkódjanak múlt életük fölött. Ezt különben úgy a kezdőnek, mint a haladónak meg kell tennie, még pedig igen sokszor; azonban, amint majd később elmondom, olykor többet, máskor kevesebbet kell ezzel a gondolattal foglalkoznia.

A kezdőknek egyik baja az, hogy nem képesek megérteni, van-e bennük igazi bűnbánat; pedig hát igenis van; mert hiszen különben nem tették volna föl magukban, hogy amúgy igazában akarnak szolgálni Istennek. Igyekezzenek sokat foglalkozni Krisztus Urunk életével, még ha ez kissé fárasztja is az értelmüket.

Ennyire eljuthatunk a magunk emberségéből; már tudniillik Isten kegyelmével, mert hiszen az magától értetődik, hogy anélkül még csak egy üdvös gondolatra sem vagyunk képesek. Mikor így teszünk, akkor hordjuk a vizet a kútról; s adja Isten, hogy találjunk benne vizet. De még ha nem is találnánk, ne múljék rajtunk, hanem mi menjünk oda és húzzuk, hogy megöntözhessük ezeket a virágokat. Hiszen Isten annyira jó, hogy még abban az esetben is, amidőn, – jobban tudva azt, hogy mi válik hasznunkra – azt akarja, hogy a kút kiszáradjon, ha mi jó kertészek módjára megtesszük a magunkét, Ő víz nélkül is fönntartja a virágokat és növeszti az erényeket. Víznek itt a könnyeket nevezem, vagy pedig, amennyiben ezek hiányoznának is, a megilletődést és az áhítatnak belső érzelmét.

10. Már most mit tegyen az, aki napokon keresztül nem érez mást, mint szárazságot, kedvetlenséget, unottságot; s annyira nincs kedve elmenni vizet meríteni, hogy abbahagyná az egészet, ha nem gondolná meg, mekkora örömet szerez a kert Urának, s nem félne attól, hogy kárba vész eddigi munkája, és érdeme abbeli fáradságának, hogy annyiszor ereszti le a vödröt a kútba, s húzza föl ismét üresen. Mihez fogjon, mikor minden jóakarata ellenére még csak a karját sem tudja fölemelni, vagyis más szóval egyetlen egy jó gondolatot sem képes kialakítani az elméjében. (Mert hiszen éppen az értelemnek a működését értjük a kútból való merítés alatt.)

Mit tegyen, mondom, ilyenkor a szegény kertész? Mi mást tenne, mint hogy örül, örvend és nagy kitüntetésnek tartja, hogy egy ilyen hatalmas császárnak kertjében dolgozhat, annál inkább, mert tudja, hogy ezáltal Urának kedvében jár. Ő ugyanis ne a saját maga élvezetét keresse, hanem az Övét, Uráét, s ilyen nehéz körülmények között dicsőítse Urát azért, hogy megtiszteli őt bizalmával, s fölteszi róla, hogy fizetés nélkül is a legnagyobb gonddal fogja elvégezni a reá bízott munkát. Segítsen Urának vinni a keresztet, s gondolja meg, hogy Ő egész földi élete folyamán érezte annak súlyát. Ne vágyódjék uralomra idelent, s ne hagyja soha abba a belső imát. Ily módon tehát legyen föltett szándéka, hogy, még ha egész életén át tartana is ez a lelki szárazság, nem engedi Krisztus Urunkat elesni a keresztjével. Majd eljön az ideje, amikor mindezért egyszerre fogja megkapni a jutalmat; sohse féljen attól, hogy fáradsága kárba vész. Kegyes, jó gazdának szolgál, akinek szemei állandóan nézik őt. Ne törődjék a rossz gondolatokkal. Gondolja meg, hogy még egy Szent Jeromost is ilyenekkel zaklatott az ördög ott a pusztában.

11. Megvan ennek a fáradságnak is a maga értéke. Jól ismerem, mert hiszen szenvedtem tőle éveken át annyira, hogy ha csak egy csepp vizet tudtam olykor-olykor kimerni abból az áldott kútból, már azt is az Úristen különös kegyelmének tartottam. Tudom, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy több bátorság kell hozzá, mint sok egyéb csapásnak elviseléséhez széles e világon. Azonban azt is kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy az Úristen nagyon megjutalmazza érte az embert már ezen élet folyamán. Mert az az egy bizonyos, hogy ha az ilyenek után az Úr csak egy órára engedte is élveznem az ő vigasztaló jelenlétét: bőséges kárpótlásnak tartottam mindazon kínlódásért, amelybe a belső imában való állhatatosságom már hosszú idő óta került.

Az Úr egyesekre lelki életük elején küldi ezt a gyötrelmet; másokra a vége felé, sok más alkalmi kísértéssel együtt; teszi pedig ezt, nézetem szerint azért, hogy próbára tegye az Ő barátait, s megtudja, vajon képesek-e kiüríteni az Ő kelyhét és hordani a keresztet; s csak ezen próba után bíz reájuk nagy kincseket. De meg azután, a mi lelki javunk szempontjából is vezet bennünket Ő Szent Felsége olykor ezen a száraz úton, hogy fölfogjuk saját semmiségünket. Későbbi kegyelmei ugyanis oly nagy méltósággal járnak, hogy mielőtt megadná őket nekünk, előbb éreztetni akarja velünk saját nyomorúságunkat, hogy úgy ne járjunk, mint Lucifer.

12. De meg azután van-e egyáltalában valami, amit Te nem azért tennél, Uram, hogy az én lelkemnek legyen haszna belőle?! Mert hiszen látod, hogy az már egészen a tied; hogy átengedte magát neked s hogy követni akar, amerre jársz, egészen a kereszt haláláig hogy kész Neked segíteni annak hordozásában, s nem hagy Téged alatta egyedül! Akiben megvan ez az elhatározás, az ne féljen semmitől. De minek is aggódnék az a lelki életet élő ember, aki már ilyen magas polcra emelkedett, aki négyszemközt óhajt társalogni Istennel és ennek fejében lemond a világ összes szórakozásairól? A java munka el van végezve, dicsőítsétek érte Ő Szent Felségét; s bízzatok az ő jóságában, mert hiszen Ő soha sem hagyta még cserben barátait. Ne engedjétek meg, hogy ilyesféle gondolatok merüljenek föl lelketekben: vajon miért adott annak néhány nap alatt annyi áhítatot, nekem pedig annyi év után feleannyit sem? Higgyük el, hogy mindez a mi javunkra szolgál. Vezessen Ő Szent Felsége, amerre akar. Mi már nem vagyunk többé a magunkéi, hanem az övéi. Elég nagy kegyelem az nekünk, hogy dolgozhatunk az Ő kertjében, s ott lehetünk a mi Urunk oldala mellett. Mert hiszen az kétséget sem szenved, hogy ő velünk van.

Ha őneki úgy tetszik, hogy ezeknél a növényeknél és virágoknál egyesek lelkében szükség legyen a kútról való vízhordásra és öntözésre; másoknál ellenben megteremjenek anélkül: az nem az én dolgom. Tedd Uram azt, amit akarsz. Ne engedd, hogy megbántsalak. Add, hogy erényeim, – ha ugyan vannak s akkor is a Te jóvoltodból – ne pusztuljanak el. Szenvedni akarok Uram, mert hiszen Te is szenvedtél. Teljesedjék bennem mindenképen a Te akaratod. S ne engedje Szent Felséged, hogy egy olyan kincset érő dolog, amilyen a Te szereteted, olyanoknak jusson, akik csak a maguk élvezetéért szolgálnak Neked.

13. Tapasztalatom alapján merem állítani, s jegyezzük meg jól, hogy az olyan lélek, aki erős elszántsággal vágott neki a belső ima útjának, s annyira erőt vett önmagán, hogy nem veszi sokba, ha szomorkodik, ha örül, aszerint, amint nélkülözi ezeket a lelki örömöket és vigasztalásokat, vagy pedig megkapja azokat az Úrtól: mondom, az ilyen lélek máris megtette az útnak javarészét. Ne féljen az ilyen lélek attól, hogy vissza talál fordulni, még ha csetlik-botlik is, mert épületét szilárd alapokra fektette. Igen, mert az Úristen szeretete nem abban merül ki, hogy az ember könnyezzék, vagy hogy ilyenféle öröme és áhítata legyen, ami mind csak a mi vágyainkat elégíti ki és a mi vigasztalásunkra szolgál: hanem abban, hogy igazság szerint erős lélekkel és alázatosan szolgáljunk neki. Ellenkező esetben, azt hiszem, folyton csak mi kapunk, de adni nem adunk semmit.

14. Az ilyen magamforma gyarló, s csekély lelki erejű nők számára talán jobb, hogy az Úr, amint mostanában teszi velem, a vigasztalások útján vezet. Ezzel akarja bennem tartani a lelket, hogy el tudjak viselni bizonyos fájdalmakat, amelyeket Ő Szent Felsége jónak lát reám mérni. De hogy az Úristennek egyik-másik hivatott szolgája olyan ember, aki férfi a talpán, akinek van tudománya és fejlett értelme: mondom, hogy az ilyen ember: panaszokra fakadjon, mikor az Úristen megvonja tőle az áhítatot, ezt már hallani sem szeretem. Nem azt akarom én mondani, hogy ne fogadják el, ha Isten megadja; sőt ellenkezőleg, becsüljék nagyra, mert hiszen Ő Szent Felsége éppen azért adja meg, mert látja, hogy ilyenkor szükségük van rá; hanem csak azt, hogy ha nem éreznek áhítatot, akkor ne aggódjanak, hanem értsék meg, hogy nincs rá szükség, s ezért nem is adja meg Ő Szent Felsége. Szóval tudjanak magukon uralkodni. Higgyék el, hogy az ellenkező eljárás hiba; ezt magam is tapasztaltam és beláttam. Higgyék el, hogy tökéletlenség; mert az ilyen emberben nincs meg a szellemi szabadság, s gyönge minden vállalkozásra.

15. Ez nemcsak a kezdőknek szól, habár nekik különösen ajánlom, mert igen fontos, hogy az ember mindjárt kezdetben ezzel a szabadsággal és elszántsággal vágjon neki az útnak; hanem még inkább másoknak, akik jó régen kezdtek már bele és soha sem tudnak a végére jutni, még pedig, nézetem szerint jórészt azért, mert nem szegődtek kezdettől fogva a kereszthez. Elcsüggednek, s azt gondolják, hogy semmire sem viszik. Ha értelmük nem képes elmélkedni, akkor kétségbe esnek; holott talán éppen akkor fejlődik és erősödik bennük az akarat. Csakhogy persze ezt ők nem értik.

Értsük meg már valahára, hogy az Úr nem törődik ezekkel a dolgokkal; s bár mi hibáknak nézzük is őket, tényleg nem azok. Ő Szent Felsége jobban ismeri a mi nyomorúságunkat és gyarló természetünket, mint mi magunk. Ő jól tudja, hogy ezek a lelkek csak őreá akarnak mindig gondolni és csak őt szeretik; már pedig ez a jó szándék az, amit Ő kíván. Az a másik: érzelem; az a nyugtalanság, amelynek átengedjük magunkat, csak arra szolgál, hogy megzavarja a lélek békéjét, s ha az egyébként talán egy óra hosszat lett volna képtelen előrehaladni, most megbénítja négyszer annyi időre. Igen gyakran testi bajtól ered az egész. Én e tekintetben sok tapasztalatot szereztem, s tudom, hogy ez igazán így van. Gondosan megfigyeltem önmagamat; de meg azután lelki életet élő emberekkel is beszéltem a dologról. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, hogy ez a mi szegény bebörtönözött lelkünk kénytelen-kelletlen megszenvedi testünknek bajait, sőt még az időváltozást is. Sokszor pedig a nedveknek keringési zavarai okozzák azt, hogy saját hibája nélkül, nem tudja megtenni, amit szeretne, s csak szenved mindenféleképen. Ha azután ilyenkor erőszakolni akarják, csak annál rosszabb lesz az állapota, s annál tovább tart. Inkább vizsgálják meg, okosan, vajon nem innét származik-e a baj, s ne fojtogassák szegényt. Értsék meg, hogy betegek. Tegyék át más időre az imaórájukat, még ha ezt sokszor napokon át is meg kellene tenniük. Alkalmazkodjanak úgy, ahogy, ehhez a siralom völgyéhez, mert hiszen elég baja a léleknek, hogy itt kell nyomorognia, s mikor szereti Istenét, nem tehet úgy, amint akarna, még pedig azért, mert ez a test olyan rossz házigazdája neki.

16. Mondom: vizsgálják meg okosan, mert olykor az ördögtől származik az egész. Azért is nem mindig jó abbahagyni a belső imát, amikor ilyen nagy szórakozottság és zavar lép föl az értelemben; viszont azonban erőszakolni sem szabad mindig a lelket olyanra, amire képtelen. Hiszen tehet mást: gyakorolhatja a felebaráti szeretet külső tényeit, vagy olvashat; ha pedig olykor még erre is képtelen, akkor hát szolgálja ki egyszer a saját testét Isten iránti szeretetből, tekintve, hogy máskor, még pedig legtöbbször úgy is az szolgál a lelkének; keressen valami üdülést, például valami épületes társalgásban; vagy menjen falura, aszerint, hogy mit ajánl neki a gyóntatója. Nagy dolog mindebben a tapasztalat, mert az tudja nekünk legjobban megmondani, mit kell az adott esetben tennünk, s abból értjük meg, hogy mindenben szolgálhatunk Istennek. Az ő igája könnyű, s nem szabad erőszakkal ráncigálni a lelket, hanem szelíden kell vezetni, mert csak ez válik hasznára.

17. Tehát ismételve mondom – s ha még sokszor találom is mondani, az sem tesz semmit, mert annyira fontos a dolog – hogy a lelki szárazság, vagy pedig a szórakoztató és a zavaró gondolatok miatt ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék senki sem, mert különben sohasem fogja megszerezni a szellemi szabadságot, s mindig gyötrődni fog. Szánja rá magát mindjárt kezdetben arra, hogy nem riad vissza a kereszttől, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak viselésében; milyen jó kedvvel fog haladni s mennyi hasznot merít mindenből. Mert az a egy világos, hogy ha egyszer a kút nem akar vizet adni, mi nem önthetjük tele. Másrészt azonban, amikor van benne víz, akkor ne legyünk restek, hanem húzzuk szorgalmasan, mert ilyenkor azt akarja az Úr, hogy ezáltal sokszorosítsuk meg erényeinket.

Önéletrajz 12

12. fejezet

Folytatólag beszél a kezdőkről. Megmagyarázza, hogy meddig juthatunk Isten kegyelmével a magunk emberségéből, s hogy mennyire veszedelmes, ha természetfölötti és rendkívüli dolgokra törekszünk, mielőtt az Úr fölemelte volna szellemünket ezeknek színvonalára.

1. Az előbbi fejezetben sok minden, nézetem szerint nagyon szükséges dologra tértem ki, főleg azonban azt akartam megmagyarázni, hogy meddig juthatunk el a magunk erejéből, s hogy a belső imának ezen kezdetleges foka némileg a mi szorgalmunkon múlik. Ha ugyanis arról elmélkedünk, s azt fontolgatjuk, hogy mit szenvedett értünk az Úr, ez részvétet kelt bennünk, édes fájdalomra indít és vigasztaló könnyeket fakaszt szemünkből. Míg ellenben a reánk váró mennyei boldogságnak, az Úr irántunk való szeretetének és feltámadásának meggondolása örömet vált ki bennünk, amely öröm sem nem tisztára szellemi, sem nem érzéki; épp oly erényes öröm, amilyen érdemszerző volt az előbbi fájdalom. Ilyen természetűek mindazok a dolgok, amelyek áhítatra gerjesztenek minket; ezt az áhítatot pedig részben az értelmünkkel szerezzük meg, bár azért igaz marad, hogy nem volnánk képesek azt megérdemelni, vagy elnyerni, ha Isten nem adna hozzá kegyelmet. Ha az Úristen valamely lelket innét nem emel magasabbra, akkor nagyon érdekében van, hogy ő se törekedjék tovább, mert – s ezt jegyezzük meg jól – , ha erőszakoskodik, rajta fog veszteni.

2. Ezen a fokon számos jó buzdulatot kelthet magában, fölteheti, hogy sokat akar dolgozni Istenért, lángra szíthatja szeretetét, és más egyéb úton-módon növelheti erényeit. Mindezt igen jól kifejti egy könyv, amelynek címe: „Az Isten szolgálatának művészete”, s amely nagyon megfelel azoknak, akik ezen a fokon vannak, amennyiben az értelmi működést fogadja el alapul.

Odaképzelheti magát Krisztus elé, s beleszerethet az ő szentséges emberi természetébe. Igyekezzék állandóan vele maradni; beszélgessen vele; adja elő neki, ha valamire szüksége van; panaszolja el neki bajait; ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amiket vágyaink és szükségleteink önként adnak ajkunkra. Ez kitűnő módszer, s rövidesen nagyon előresegíti az embert. Aki igyekszik mindig ebben a drága, jó társaságban maradni; aki törekszik abból minél több hasznot meríteni, aki igazán, őszintén megszereti ezt a mi jó Urunkat: az ilyen ember, nézetem szerint, nagyon előre van.

3. Itt azután, amint mondtam, ne törődjünk azzal, vajon érzünk-e áhítatot, vagy sem, hanem csakis arra legyen gondunk, hogy kedvében járjunk az Úrnak; hiszen Ő oltja belénk a vágyat, hogy örömet szerezzünk Neki, bármennyire gyarlók legyenek is egyébként tetteink. A belső imának összes fokain nem képzelhető üdvösebb dolog annál, hogy Krisztus Urunkat állandóan magunkkal hordozzuk bensőnkben. A legbiztosabb eszköze ez annak, hogy az ember ezen az első fokon előre haladjon, s röviden eljusson a másodikra, a belső imának magasabb fokain pedig ment maradjon azon veszedelmektől, amelyekbe az ördög dönthetné.

4. Ez tehát az, amire önmagunktól vagyunk képesek. Aki innét tovább akarna jutni, és fölemelkedni a szellemi élvezetek színvonalára, amelyeket Isten megtagad tőle: nézetem szerint elvesztené úgy az egyiket, mint a másikat. Az utóbbiak ugyanis meghaladják természetünket; s ha az illető beszünteti értelme működését, a lelke sivár és száraz lesz. Egyébiránt ez az egész lelki épület különben is az alázatosságon alapszik, s minél közelebb jut az ember Istenhez, annál előbbre kell haladnia ebben az erényben is; mert ha nem teszi, mindene elvész. Már pedig, azt hiszem, van abban valamelyes kevélység, ha az ember maga akar följebb emelkedni, tekintve, hogy az Úristen máris többet tesz a kelleténél értünk, mikor az ilyen magunkformákat megtűri a maga közelében.

Ezt azonban, amit most mondok, nem olyan értelemben kell venni, mintha tilos volna gondolatban fölemelkedni a mennyország magasztos dolgaihoz, vagy akár magához Istenhez, az ő dicsőséges nagyságához s végtelen bölcsességéhez. Én magam ugyan soha se tettem meg, mert mint említettem, képtelen voltam reá. Annyira nyomorult voltam ebben a tekintetben, hogy már az is nagy kegyelme volt Istennek, ha földi dolgokról tudtam elmélkedni és megérteni belőlük az igazságot; már ez a vállalkozás is vakmerőség volt részemről, hát még, hogyha az égi dolgokról akartam volna elmélkedni! Másoknak azonban ez hasznukra lehet, különösen, ha van tudományuk. Ez utóbbi ugyanis ezen gyakorlat szempontjából nézetem szerint nagy kincs, föltéve természetesen, hogy alázatosság párosul vele. Csak nemrégiben tapasztaltam ezt néhány tudós embernél, akik csak rövid ideje kezdték meg a belső imát, s máris rendkívül nagyot haladtak benne. Ezért óhajtom én annyira, amint majd később kifejtem, hogy közülük minél többen legyenek lelki emberekké.

5. Mikor én azt mondom: hogy ne kapaszkodjanak fölfelé, hacsak Isten nem emeli őket, akkor szellemi nyelven beszélek, s akinek van ezen a téren némi tapasztalata, az meg fog engem érteni; mert ha ebből nem érti meg, én nem tudom másképpen megmagyarázni. A misztikus teológiában, amelyről most akarok beszélni, az értelem beszünteti működését, amennyiben az Úristen fölfüggeszti azt. Ezt még majd igyekszem jobban megmagyarázni, ha ugyan képes leszek reá, s az Úr megadja nekem hozzá kegyelmét. Ne legyünk tehát olyan vakmerők, s ne is gondoljunk arra, hogy mi magunk függesszük föl – ez az, amit én mondok – s ne hagyjuk önként abba a használatát; mert különben ott maradunk ostobán és hidegen, és sem az egyiket nem tesszük, sem pedig a másikat. Mert mikor az Úr függeszti föl és állítja meg, akkor ad eléje valamit, ami csodálatra ragadja és leköti; úgyhogy egy Hiszekegy tartama alatt, minden gondolkodás nélkül többet ért meg, mint amennyit mi többiek minden erőlködésünk mellett, évek hosszú során. De hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, és tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság.

S ismételve mondom, még ha az illető nem is teszi tudatosan, van a dologban egy bizonyos hiánya az alázatosságnak, amelyet, még ha nincs is benne bűn, nyomon követ a büntetés, amennyiben az ember kárbaveszett munkát végez, lelkében pedig bizonyos kellemetlen érzés marad; olyasféle, mintha valaki éppen nekilódul egy nagy ugrásnak, s hátulról visszarántják. Az illető mintegy mozgósította már teljes erejét, s íme semmit sem végzett abból, ami szándékában volt. Ezen a meddőségen veheti észre, ha valaki közelebbről vizsgálja a dolgot, hogy tényleg, amint mondottam, van a dologban némi alázatossághiány. Mert hiszen ennek a kiváló erénynek egyik sajátsága éppen az, hogy amennyiben valamely cselekedetben érvényesül, sohasem hagy csalódást a lélekben. Remélem, hogy ez világos; lehet azonban, hogy csak az én számomra az. Nyissa ki az Úr olvasóim szemét s adjon nekik e tekintetben tapasztalatot, mert ha abból csak egy kevese is van az embernek, azonnal megérti ezt a dolgot.

6. Éveken át sok mindent olvastam össze erről, s mit sem értettem belőle; azután pedig hosszú ideig részesített már az Úristen ezen kegyelmekben, de azért semmiképpen sem tudtam kifejezni, hogy mi az. Ez nekem sok szenvedést okozott. Míg ellenben, ha Ő Szent Felsége akarja, egy pillanat alatt megértteti az egészet, úgyhogy az ember nem tud hová lenni a csodálkozástól.

Igen sok, a lelki élethez értő ember, mikor kikértem tanácsát, próbálkozott megérttetni velem, mi az, amit az Úr nekem ad, hogy azután én is szavakba tudjam foglalni: de mind hiába; akkora volt az én együgyűségem, hogy nem tudtak rajtam segíteni. Ez tényleg így van. Talán maga az Úr akarta, hogy e tekintetben ne legyek senkinek sem hálára kötelezve, kivéve Őneki magának, mert hiszen Ő Szent Felsége volt mindig az én mesterem. Mennyire kell szégyenkeznem azért, hogy ez valóban így van. Nem is óhajtottam tehát s nem is kértem eziránt Tőle fölvilágosítást, mert e tekintetben egyáltalában nem voltam kíváncsi – hiúságokban igen, de itt nem, ahol erény lett volna – s íme egyszerre csak az Úristen egy pillanat alatt egészen világosan megérttette velem, s megadta, hogy szavakba tudjam foglalni, Mindenki elcsodálkozott rajta, s én még inkább, mint a gyóntatóim, mert jobban tisztában voltam együgyűségemmel. Ez nemrégiben történt. Különben is én egyáltalában nem igyekszem megérteni azt, amire az Úr meg nem tanított, kivéve, ha a dolog lelkiismeretemet érinti.

7. Még egyszer ismétlem azt a tanácsomat, hogy nem szabad az embernek a szellemét a belső ima magasabb fokára fölemelnie, hacsak az Úr maga nem emeli föl. Már pedig, ha Ő megteszi, azt az ember azonnal megérzi. Különösen veszedelmes volna ez az eljárás nőkre nézve, amennyiben ennek kapcsán az ördög holmi képzelődést okozhatna bennük. Másrészt azonban meg vagyok róla győződve, az Úr sohasem fogja a rossz szellemnek megengedni, hogy kárt tegyen az olyan lélekben, aki alázatosan igyekszik Őhozzá eljutni. Sőt inkább az ilyennek mindig haszna és nyeresége lesz abból, amivel az ördög vesztét akarja okozni.

Nagyon is részletekbe bocsátkoztam, azért, mert ez az út a kezdőknek legszokottabb útja, s ezek számára igen fontosak azok a tanácsok, amelyeket adtam. Megengedem, hogy másutt mindezt sokkal jobban megírták már, s én eleget pirultam és szégyenkeztem, – bár nem annyira, amennyire illett volna – hogy ilyesmiről kell írnom. Áldott legyen mindezért az Úr, aki eltűri, sőt akarja, hogy egy ilyen magamforma nyomorult beszéljen az Ő dolgairól, s hozzá ilyen magasztosakról.