Megkülönböztetés

Egy püspök, rangrejtve – Jóindulatú mítosz – Háromféle hatalom – Mi miért nem tudtuk kiűzni? – Az „új pünkösd” rendeltetése és kockázatai – Az engedelmesség a leghatékonyabb fegyver – A lelkek megkülönböztetése: pneumatikus ajándék – Fel vagytok kenve a Szent által

Németországban történt egy imaösszejövetelen, talán már két évtizede. A résztvevők között volt az Istenben boldogult Marosi Izidor, akkori váci segédpüspök, később váci megyéspüspök atya is, de rangrejtve, nem püspöki öltözetben. Az összejövetel vezetői úgy ítélték meg, hogy egy olyan személynek, akiért imádkoztak, „nagy exorcizmusra” van szüksége. Vagyis: ünnepélyes exorcizmusra. Valaki azt az ismeretet kapta a Szentlélektől, hogy a teremben jelen van egy püspök, és neki kell az exorcizmust végrehajtania. Miután ezt kihirdették, a püspök atya nagy szabadkozva előállott: ő valóban püspök, de igazán nem tudja, hogyan kellene egy ilyen imádságot végezni. Azt mondták neki: nem baj, majd előre mondják a szabadító imádságot, ő csak mondja utánuk. Megtörtént. Az illető, akiért imádkoztak (ha jól tudom, egy török hölgy) valóban megszabadult a démoni befolyástól.

„Most láttam – mondta állítólag a püspök atya az esetről – , hogy milyen nagy dolog püspöknek lenni.”

Az esetből (vagy talán a jogi normák félreértéséből?) egy jóindulatú mítosz keletkezett egyes magyar katolikus körökben: az a hiedelem, hogy a püspöknek nagyobb lelki hatalma van az exorcizmusban, mint az egyszerű áldozópapnak.

Ebből annyi természetesen igaz, hogy a megyéspüspök a saját joghatósági területén nem szorul engedélyre az exorcizmus elvégzéséhez, míg az áldozópap engedélyre szorul. Marosi püspök atya ugyan akkor még nem volt megyéspüspök, és nem is saját egyházmegyéjében tartózkodott, de a régi szertartáskönyv, amely akkor még teljes érvényben volt, minden püspöknek megadta a jogot, hogy külön engedély nélkül exorcizmust végezzen, és tartalmazott erre a célra egy külön formulát is. Az elbeszélt esetben ugyan a püspök atya nem ezt a formulát mondta el, de ez csak annyit jelentett, hogy szertartáskönyv híján nem végezte szószerint az előírt szöveget, tartalmát azonban igenis elmondta, vagyis ténylegesen ünnepélyes exorcizmust végzett, ha nem is liturgikus öltözetben és nem is a szabályos szöveggel. Az ünnepélyes exorcizmus pedig több az egyszerű exorcizmusnál. Az adott körülmények között semmiféle más lehetőség nem lett volna ünnepélyes exorcizmusra. Isten talán valóban azt is meg akarta mutatni, hogy mennyire komolyan kell venni az Egyházban a püspök lelki hatalmát. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy a démonok is respektálják ezt a hatalmat, vagyis az apostol-utód személyét, s ez hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyebben engedelmeskedjenek.

De ez csak egy tényező a sok közül. Az nem áll, hogy a püspök által végzett exorcizmus szentelményként eleve magasabbrendű, mint amit egyszerű áldozópap végez. A kenyér és a bor a püspök miséjén sem változik át „jobban” az Úr testévé és vérévé, mint az egyszerű áldozópap miséjén. Az érvényes feloldozás sem szabadít meg „jobban” a bűntől, ha püspök adja, mint ha egyszerű áldozópap adja. Ugyanígy áll a dolog, ha a püspök és az áldozópap nem ugyanazt a szentséget, hanem ugyanazt a szentelményt szolgáltatja ki.

A püspöknek háromféle lelki hatalmáról beszélhetünk.

a) Joghatósági hatalom. Ez a hatalma, különösen ha megyéspüspökről van szó, lényegesen kiterjedtebb, mint az áldozópapé. Az exorcizmus terén ez ott mutatkozik meg, hogy az áldozópapnak a püspöktől kell engedélyt kérnie rá.

b) Szakramentális (szentségi/szentelményi) hatalom. A püspöknek ez a hatalma szükségképpen kiterjedtebb, mint az áldozópapé: pl. az egyházi rend szentségét csak ő szolgáltathatja ki érvényesen. Amit azonban áldozópap is kiszolgáltathat, az nem „érvényesebb” attól, hogy püspök szolgáltatja ki. Például, ha egyszerű áldozópap felhatalmazást kap a bérmálásra, bérmálása éppolyan érvényű, mint a püspöké. A püspöktől megáldott szenteltvíz sem lesz magasabb rendű szenteltvíz, mint amit csak áldozópap áldott meg. Így van az exorcizmussal is.

c) Karizmatikus hatalom. Ez az ajándékait szabadon osztogató Szentlélek tetszésétől függ, az egyházi rendtől viszont teljesen független. Egy áldozópap, egy világi katolikus vagy akár egy világi protestáns testvér karizmatikus hatalma felülmúlhatja a püspökét. Ugyanez érvényes az exorcizmus terén is.

A püspököt, aki egyházmegyéjében Jézus Krisztust képviseli, hivatalánál fogva különleges tisztelet és készséges engedelmesség illeti meg. Ez azonban a Jézustól alapított Egyház hierarchikus struktúrájában gyökerezik, és nem szorul arra, hogy mítoszokkal tápláljuk. Volt olyan szent, aki áhítatában úgy vélte, hogy a víz, amelyben pap mosakodott, gyógyító hatású. Ki tudja, számára talán az is volt; de semmiesetre sem valami különleges papi karizma miatt, hanem az ő nagy tisztelete miatt a Jézustól származó lelki hatalom iránt, amit Isten nem hagy jutalom nélkül. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a démonokban is van egy külön tisztelet a püspök lelki hatalma iránt, ha kelletlen és remegő tisztelet is, és emiatt a démonok a püspöktől jobban félnek; bár ez, mint mondtam, csupán egy tényező a sok közül. Ha Amorth atya őszinte helyzetképét tekintetbe vesszük, elég sok olyan püspök is lehet, akitől a démonok nem igen tartanak. „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” – kérdezik az apostolok Jézustól egy sikertelen exorcizmus után. Jézus azt válaszolja: „A kishitűségetek miatt” (Mt 17,20). A karizmatikus megújulás „új pünkösdje” részben éppen azt célozza, hogy a gonosz lelkektől való szabadulásba vetett elemi keresztény hit helyreálljon az Egyházban.

A katolikus karizmatikus megújulás azonban sajátos feladatot jelent. Sok résztvevője protestáns testvérektől tanult meg számos karizmatikus gyakorlatot, nem egyszer a szabadító imát is. Sokan, bár ragaszkodnak a katolikus Egyházhoz, ugyanakkor nem rendelkeznek kellő teológiai tudással vagy megkülönböztető érzékkel, hogy a nemkatolikus elemeket kiszűrjék vagy katolikussá alakítsák.

„Én a szabadító imát egy szabadegyházban tanultam” – mondta egyszer egy karizmatikus vezető. – „Nem tudom, a katolikus Egyházban hogy van ez.” De közben csinálni csinálta.

Az ilyen túlságosan permisszív beállítottságot a katolikus karizmatikus megújulásnak ki kell nőnie. Először talán sokkol bennünket, hogy olyan előírásokba és tilalmakba ütközünk, amelyek protestáns testvéreinknél hiányoznak. Úgy érezzük, béklyókba vagyunk verve. Sokan fel is lázadnak, és semmibe veszik az előírásokat.

Mike Evans protestáns evangelizátor egy kurzusán valaki méltatlankodva tette fel a kérdést: mi a véleménye arról, hogy a katolikusoknál az exorcizmus püspöki engedélyhez van kötve? Evans tárgyilagosan azt felelte, hogy minden keresztény közösségnek megvan a maga belső fegyelme. Ez valóban testvéri, ökumenikus válasz volt.

A szomszéd pázsit szépnek látszik, és a mi szemszögünkből talán föl sem tűnik, mennyi kárt okoznak a szabadegyházakban az önjelölt exorcisták. Volt szerencsém amerikai protestáns nővér panaszát olvasni, hogy befolyásolható barátnője egy exorcista-házaspár hatása alá került, és most teljesen elszakadt a valóságtól, mindenhol démonokat lát és mindenkiből démonokat űz, számos könyvét elégette, köztük valamennyi nem King James fordítású Bibliáját is... A Biblia-égetésnek valaki bizonyára nagyon örült, de az nem Isten volt.

Számunkra gyakran terhes az engedelmesség, de megóv a szélsőségektől. Azt is láttuk, hogy az Egyház előírásai, bár korlátozzák a szabadító ima megengedett formáit, semmilyen helyzetben nem veszik ki kezünkből ezt a fegyvert, és nem is gyöngítik.

Döntő érvünk pedig az, hogy éppen az engedelmesség a leghatékonyabb fegyver a sátán hatalma ellen. E hatalom lényegi tartalma az Isten elleni lázadás. Jézus Krisztus a kereszten tanúsított tökéletes engedelmességével vetette ki hatalmából a sátánt. „Megalázta magát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,8-10). Jézus engedelmességében állt helyre az ember élő kapcsolata Istennel, a Jézus engedelmességéhez való csatlakozással léphetünk ki a sátán birodalmából és találhatunk haza Isten országába.

Ez lényege szerint Istennek való engedelmesség. Sokan állítják, hogy ők valóban készek engedelmeskedni Istennek, ám nem hajlandók embereknek engedelmeskedni, különösen, ha úgy gondolják, hogy tájékozottabbak Isten dolgaiban azoknál, akik nekik parancsolni próbálnak. „Sehol sem olvastam a Bibliában, hogy embereknek kellene engedelmeskedni” – jelentette ki egy, a Bokor-mozgalomhoz tartozó pap.

Kár, hogy nem ismerte kicsit jobban a Szentírást. „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért” (Zsid 13,17) – hogy egy frappánsat idézzünk. A „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,16-17) nem üres buzdítás, hanem tényleges joghatóság ünnepélyes átadása. Ha nem engedelmeskedünk embereknek, az Istennek való engedelmesség aligha lesz több életünkben, mint egy kiüresedett formula. Éppen úgy van ezzel is, mint a szeretettel: „Aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát?” (1Jn 4,20). Aki nem tud engedelmes lenni embertársának, akit lát, az Istennek való engedelmesség helyett saját, a Bibliába beleolvasott gondolatainak kezd engedelmeskedni – amire igen jó példa az a fundamentalista, aki jelképként kezeli az Eucharisztiát és megáldja az elváltak házasságát, de ragaszkodik ahhoz, hogy az asszonyok takarják be fejüket a gyülekezetben. Az említett paptestvér, aki sose olvasott a Szentírásban az emberek iránti engedelmességről, egy idő múlva már Jézus föltámadását is mellőzhetőnek ítélte a keresztény tanításban (arról se olvasott a Bibliában?), és ma már el van tiltva az egyházi szolgálattól. A gyermeki engedelmesség megóvta volna a hit démoni meghamisításától.

Igen, az engedelmesség radikálisan ellentétes a sátán országának alaptörvényével, ezért sok területen hatékonyan távoltartja a démonokat.

Ökumenikus szituációban természetesen számolnunk kell azzal, hogy protestáns testvéreink, akik teljesen jóhiszeműen az engedelmességnek egészen más koncepciójából indulnak ki, mint mi, nem kötődnek a katolikus normákhoz, tehát magától értődően tenni fogják azt is, amit mi kellő felhatalmazás híján nem tehetünk. Ezt nem lehet tőlük rossz néven venni vagy rajtuk számon kérni. Még katolikus testvéreinkkel is, akik nem ismerik vagy nem ismerik el az egyházi előírásokat, együttműködhetünk bizonyos helyzetekben, ha bajba került embertársunk megmentése ezt követeli. „Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?” (Lk 13,15-16). Legyünk engedelmesek; de ne farizeusok, akiknek a betű fontosabb, mint az emberélet.

Miután foglalkoztunk az exorcizmus és szabadító ima fogalmával, magától értődően merül föl a kérdés, hogy milyen esetekben kell ezeket alkalmazni. Vagyis: mi jelzi számunkra, hogy adott esetben démoni befolyással állunk szemben?

Szögezzük le általános elvként, hogy minden rossz valamilyen módon a sátán birodalmához tartozik, ezért a démoni erők ellen folytatott szellemi harc a keresztény életnek nem egyszerűen egyik része, hanem állandóan jelenlevő dimenziója. „Imádkozz, hogy többet ne legyen bajom a sátánnal” – kérte egyszer valaki Kenneth Hagint. „Azért imádkozzam, hogy meghalj?” – kérdezett vissza a prédikátor. – „Amíg a földön élsz, lesz bajod a sátánnal.”

Itt azonban nem a Gonosznak erről az általános uralmáról lesz szó, hanem konkrét befolyásának fölismeréséről. Más dolog tudni, hogy minden betegség az áteredő bűn hatása és a sátán uralmának része, és megint más dolog fölismerni, hogy egy konkrét személy asztmás tünetei démoni befolyás következményei. Előbbi esetben közvetett, utóbbi esetben közvetlen démoni befolyásról kell beszélnünk.

A kérdés tehát: hogyan különbözhető meg egy konkrét démoni tevékenység közvetlen következményeként létrejövő jelenség más hasonló jelenségektől? Mondjuk, egy démoni behatolás eredményeképpen született asztma egy tisztán fizikai okok által kiváltott asztmától? Vagy egy Istentől származó prófétai üzenet egy démoni hamisítványtól? Vagy egy idegbajos egy megszállottól?

Ezt a megkülönböztetést szolgálja az 1Kor 12,10-ben említett karizma, a lelkek megkülönböztetése (diakriszeisz pneumatón, latinul discretio spirituum). Ez nem egyszerűen racionális belátás, hanem a Szentlélek természetfölötti működése az emberben, amely pneumatikus szinten érzékeli a különbséget a különböző szellemi valóságok között.

„Jules, álljon meg!” – fogadta egyízben tiltó mozdulattal Vianney Szent János a fiatal Maubou grófot, aki örömmel sietett szeretett lelkiatyja felé. – „Tegnap este társalkodott a sátánnal. Most jöjjön, gyónja meg a bűnét.” A fiatal grófnak eszébe jutott, hogy előző este nem tudott kitérni az unszolás elől, amellyel spiritiszta ülésre biztatták. Szépen szótfogadott, meggyónt, és a következő alkalommal kőkeményen ellenállt a szeanszra való hívogatásnak. „Ma este nem működik” – mondták a többiek. A Jules grófban jelenlévő Szentlélek megbénította a démoni hatalmakat. Mindebben az az érdekes, hogy Vianney Szent Jánosnak nem volt emberi tudomása arról, mivel töltötte az ifjú gróf az estéjét, tehát az ismeret szavának karizmája működött benne; de az is, hogy akkor még az Egyház nem emelte föl tiltó szavát a spiritiszta szeanszok ellen, vagyis Vianney nem a tankönyvekből, hanem a Szentlélek belső vezetéséből merítette bizonyosságát, mely szerint a szeánszon gonosz lelkek működnek. Ez a belső vezetés a lelkek megkülönböztetésének karizmája.

Ez az adomány, bár nincs meg mindenkiben ugyanolyan erős fokban, valamilyen szinten minden hívőben működik, hiszen aki hisz, az már végrehajtott egy szellemi megkülönböztetést: megkülönböztette Isten szavát a pusztán emberi vélekedésektől vagy démoni félrevezetésektől. Meg kell értenünk, hogy egy vallási tradíció követése még nem hit, mint ahogy nem hit a filozófiai meggyőződés sem. Mindkettő megreked az emberi vélekedés szintjén. A hit azt jelenti, hogy Isten igazsága sajátosan isteni mivoltában mutatkozott meg számunkra, megérintve lelkünk legbelső rejtekét, a végtelenre való nyitottság dimenzióját lényünkben, amit az ember pneumájának neveztünk. A lelkek megkülönböztetése pedig a hitnek a Szentlélektől végrehajtott konkrétizálása bensőnkben, tehát karizma, isteni kegyadomány, pneumatikus ajándék. Sokan ezt úgy értik, hogy nem racionális. A lelkek megkülönböztetését mint teológiai műveletet szembeállítják a lelkek megkülönböztetésének karizmájával. Kenneth Hagin például kizárólag az intuitív megkülönböztetést tekinti a „szellem” működésének.

Ez a szembeállítás nem szerencsés. Egyrészt: a teológiának is karizmatikusnak kell lennie. Ha pusztán racionális műveletekből áll, nem is teológia, mert minden olyan ismeret, amelynek Isten maga az elsődleges tárgya, a Szentlélektől való. (A teremtményekből Istent csak mint hátteret, mint másodlagos tárgyat ismerhetjük meg.) Másrészt: akármilyen elemi erővel jelentkezik is a megkülönböztetés karizmája, nem nélkülözheti az összevetést a krisztusi hit tartalmával, ez pedig racionális teológiai művelet.

Mohamednek állítólag Gábriel angyal diktálta a Koránt, benne a jézusi kinyilatkoztatás relativizálásával és a Szentháromság tagadásával. A keresztény hívő, aki Isten országát már megismerte a jézusi tanítás és a Szentlélek világosságában, nem szorul külön lelki megvilágításra, hogy az Iszlámot elvesse: egyszerűen összeveti krisztusi hitével, és mert ezt elfogadja, elutasítja azt. A karizmatikus elem itt az evangélium befogadásában áll, a többi egyszerű logikai művelet: a kettő nem lehet egyszerre igaz. Mohamed karizmatikus élménye hatalmas erejű volt ugyan, de, legalábbis tévedéseiben, nem származhatott jó angyaltól. Tehát, legalább részlegesen, a sötétség hatalmaitól származott. Ez a megkülönböztetés egyfelől teológiai gondolatmenet, másfelől valódi karizmatikus ajándék, mert az evangélium igazságának Szentlélektől ajándékozott felismerésén alapul.

A megkülönböztetés leglényegében nem racionális folyamat, amint maga a hit sem az. Ez nem jelenti azt, hogy a ráció működését kizárja vagy mellőzheti; hanem azt jelenti, hogy túl a ráció teljesítőképességének határain, valami megkülönbözteti bennünk az istenit a nem-istenitől. Ez a „valami”, ahogy nem egyszerűen a ráció működése, nem is egyszerűen az ösztön, a fantázia, az érzékek, a tudattalan, az érzelmek vagy az intuitív képesség működése. Valami, ami több bennünk az emberinél; a Szentlélek megnyilvánulása, „kenete” bennünk. „Fel vagytok kenve a Szent által, és mindent tudtok” (1Jn 2,20). „A lelki ember ... mindent megítél” (1Kor 2,15).

Ez a kenet csak úgy válhat aktívvá bennünk, ha fölhasználja emberi képességeinket: a rációt, az ösztönt, a fantáziát, az érzékeket, a tudattalant, az érzelmeket vagy az intuitív képességet. Egész emberi mivoltunkat be kell vetnünk Isten igazságának emésztő tüzébe. Ebből azonban olyan valami születik, ami lényege szerint több és más, mint emberi lényünk. A lelkek megkülönböztetése ajándék, a végtelenül szent Isten bennünk működő kenete. „Az ő kenete megtanít titeket mindenre” (1Jn 2,27). „Mindent tudtok”, „mindent megítél”, „megtanít mindenre” – ez a totalitás Istent jellemzi.