Hetedikes vagy nyolcadikos voltam. Kémia tanárnőm közölte, hogy igen csúnyán el fog bánni velem. Nem tudtam, mit kell ilyenkor mondani, hát nem mondtam semmit. Hallgattam.

A vizsgán – akkoriban „vizsgáztunk” a tanévek végén – kiszólított, és hétmérföldes képleteket iratott velem a táblára. Hobbim volt a kémia, kis laboratóriumom volt, és ismeretterjesztő könyveket olvastam, otthon voltam a vegyjelek, képletek, egyenletek világában, sőt a fenyegetés hatására még a tankönyvet is elővettem. Hibátlanul feleltem, nem tudta lerontani a jegyemet. Vizsga után egy osztálytársam megjegyezte: „A Kovácsot úgy meg tetszett kínozni.” A tanárnő sötét arccal válaszolt: „Megérdemelte.”

Egyetlen dolog nem derült ki soha, hogy t.i. mivel érdemeltem meg. Nem tudtam, és azóta se tudom. Föl se merült bennem, hogy meg is kérdezhetném. Nem is nehezteltem a tanárnőre. Tudomásul vettem a jelenséget, mint a körülöttem tomboló érthetetlen külvilág egyik megnyilvánulását. Talán rosszul viselkedtem a tanárnő óráján, vagy engem tartott egy merénylet tettesének, nem tudom. Nem is éreztem érdeklődést. Visszahúzódtam belvilágomba az átláthatatlan külvalóság elől.

Jellemző az eset arra, mennyire nem sejti a tanár, mi zajlik a gyerekben. Szabó Magda Mondják meg Zsófikának c. regényében ábrázol egy olyan tanárnőt, aki érti a gyereket. Engem nem értett senki. Talán érthető így, mit jelentett néhány évvel később Babits költészetének fölfedezése: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm...”

*     *     *

Némileg hasonló, ugyanazokban az években történt. Az iskolába érkezve el kellett haladnom a tanári szoba nyitott ablaka előtt. Valami vagy valaki olyanról beszélhettek, aminek vagy akinek nem tudták a nevét. Meghallottam magyar tanárnőm tréfás megjegyzését: „Neve nincsen, neve átok...”

Az idézett verssor ismeretlen volt számomra, de költői erejével megragadta fantáziámat. Természetesen nem kérdeztem meg, honnan való. Évekkel később jöttem rá, hogy Vörösmartynak egy elferdített verssorát hallottam:  „Neve szégyen, neve átok...”

Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.
(Országháza)

A fölfedezésig gazdátlanul gomolygott bűvös körömön belül a rejtelmes, de gyönyörű sor, a  kamasz képzelet termékeny ködében. Később újabb rejtelmes és gyönyörű sorokat ismertem meg:

Fojtva, teremtől rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú...

Valamivel utána:

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk. 

Későn értem, csak in abstracto voltam szexuálisan felvilágosítva, és jól tudtam, hogy Adynál nem szabad keresztény erkölcsöt keresnem, de a varázslat csak varázslat. Egy szorongásokkal átjárt psziché, egy bűvös körbe zárt féktelen fantázia és egy tapogatózó hit vívta harcait belül forrongó vulkáni világomban. Kémcsöveim és borszeszégőm egyre kevésbé lettek fontosak. A szavak kémiája, a vers viszont egyre fontosabb lett.

Ez volt a serdülőkor.