Most hétfőn történt, azóta készülök megírni. A Combino villamoson ültem, háttal a menetiránynak. Egy anyuka leültette négy-öt év körüli leánygyermekét a velem szemben lévő ülésre. Épp akkor gyóntam, nagyon könnyűnek éreztem magamat. Úgy pattantam föl, mint egy magas szakképzettségű keljfeljancsi. Megkínáltam az asszonyt a helyemmel, hogy a kislányával szemben ülhessen. Csak egy csöppet szabadkozott, aztán kedves mosollyal elfogadta. Ahogy összemosolyogtunk, villámló bizonyosság hatolt belém: érti! Pontosan értette, miről van szó. 

Mert az a néhány megállónyi állás egyikünknek sem esett volna nehezére, egyáltalán nem a fáradságtól akartam megkímélni. Ülőhelyem átadása kettős üzenetet hordozott. Az első: észrevettelek, számítasz nekem, nem csupán egy szilárd halmazállapotú objektum vagy számomra, amit ki kell kerülnöm. De emiatt még nem adtam volna át a helyemet, hiszen kábé kétszerannyi idős vagyok, mint ő. A lényeg a második üzenet volt: te édesanya vagy, ezért tisztellek, fölállok a kedvedért, az ülőhely téged illet. Gesztusom üdvlövés volt, díszlépés, tisztelgés, az anyaság misztériumának ünneplése. Ezt értette meg a hölgy, ezt a közös intuíciót kommunikálta közös mosolyunk. Kimondhatatlanul jó érzés volt.

Eszembe jut egy másik eset, néhány hete történt, de külön nem írtam volna meg. Teli szatyrokkal jöttem a boltból, és egy kedves fiú fölajánlotta, hogy segít cipelni. Nyilván ismert a belvárosi ferences templomból, valószínűleg az egyetemisták közé tartozott, akik a pesti ferences rendházban kapnak szállást. Ezt nem fogadhattam el, hiszen egyrészt könnyen elbírtam a szatyrokat, másrészt neki is változtatni kellett volna útvonalán, ha a lakásomig vitte volna azokat. De itt se a fáradság elkerülésére ment a játék. Személyemben a papot akarta megtisztelni. Soha nem fogom elfelejteni a szép fiatal arcán ragyogó jóakaratot.  Értettem. Vettem az adást. Isten jelen van a szívekben.