Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Prométheusz mítoszában én nem hiszek. Nem nézek az ismeretlen lángra úgy, mint jogos adóra. Az ismeretlen láng: ajándék. Amikor hajdan Pestszentlőrinc-Bélatelepről a reggeli mise után hazafelé igyekeztem, kis Marutimba begyűrve, köröskörül az őszi fákkal, szívemet égette az isteni jelenlét édes lángja.

Megégetsz mikor itt vagy
elhamvadok ha elmégy
ó perzselő sötétség
ó Isten édes arca

a Marutit vezettem
ott lobogtál a fákon
kehelyből véred ittam
égetett mint a brandy

Előidézni ezt semmiképpen nem lehet. Követelni abszurdum. Alázattal kérni szabad éppen, de sok hűtlenségemre gondolva mindig úgy érzem, tőlem ez is pimaszság volna. Másfelől, ha nem érzem Isten gyönyörűségének vonzását, újabb és újabb hűtlenségeket követek el.

A gyónók szakadatlan áradata, amely a húsvéti időszaktól egész idáig tartott, most vasárnapra megritkult kicsit – épp idejében, mert már kezdtem fejreállni – , s a gyóntatószékben nemcsak zsolozsmám délelőtti részét tudtam elvégezni, hanem olvasásra is jutott idő. Avilai Szent Teréztől olvasgattam A tökéletesség útját. Most először figyeltem föl arra, hogy Teréznek nemcsak jellegzetesen bonyolult, alárendelő összetételekkel tarkított csevegő mondatai vannak, hanem szentenciaszerű, csattanós rövid mondatai is. Pl. „Bármit szenvedjen is valaki szeretetből, abból kigyógyul!” Nőies és gyakorlatias megközelítés, töményen feminín misztika. Vagy Istenről: „Akit Ő egyszer szeret, azt nagyon szereti.” Férfilogikával megvethetjük a lábunkat és azt mondhatjuk: „De hiszen Isten mindenkit szeret!” Ám igyunk csak egy kortyot Isten gyönyörűségének patakjából, mindjárt lesz értelme a mondatnak. Isten túláradása van benne, szeretetének szent túlzása, a pazarlás, a vesztegetés, amivel felénk fordul. „Azt akarja, hogy azzal, ami semmi, érdemeljük ki azt, ami minden.”

Teréz az első sarutlan zárda nővéreinek írja mindezt, de ettől a bátorítástól én is kezdek megvadulni. A tékozló szeretet hívogat, hogy vessem bele magamat és ne féljek. Hiszen az egész krisztusi hit Isten pazarlásán alapul, a fölöslegen, a túláradáson. A gentlemanlike elegancián, amivel a kínok kínjáig, a fekete halálig ránk pazarolta magát. Nem pimaszság tőlem, ha hűtlenségeim ellenére még mindig remélem, hogy irgalmas lesz hozzám és megerősít kegyelmében. Nem várok el semmit, nem jár nekem semmi, de a megváltó szeretet tékozló túláradását látva, egyszerűen akarom azt magamnak. Teréz biztat. Terézben Isten biztat.

S akkor egyszerre egy ilyen mondat:

„Isten a bátrakat segíti és nem személyválogató.”

Annak idején így olvastam: „Fortes fortuna adiuvat.” A szerencse – avagy a szerencse istennője – a bátrakat segíti. Csak az a baj, hogy nem hiszek Fortuna istennőben. Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében azonban hiszek, s most Teréz, az egyháztanító, kimondja, hogy ő segíti a bátrakat. Hogy nem alázatos vagyok, hanem gyáva, ha nem merek tőle sokat várni. Hűtlenségeim ellenére, mert nem személyválogató.

Mikor elmeséltem az élményt lelkiatyámnak, azt mondta rá: „Meg vagyunk váltva.”

A tékozló szeretet meggyógyította hűtlenségeim sebét. Nekem ezt el kell hinnem.

Ennél a mondatnál abbahagytam az olvasást. Imádkozni kezdtem, vágyakozva az ismeretlen lángra.