Hajnalban fölébredtem, és amikor sikerült újból álomra szenderülnöm, ez már felületes alvás volt. Vagy féltucat álom-emlékkel ébredtem, de ezek hamar elillantak memóriámból, kettő kivételével.

Az egyik, hogy egy nagy, sötét teremben fekszem, fiatal fiúk között, magam is fiatalon. Mellettem egyszercsak megszólal egy fiú:

– Csinálok kávét a lányoknak.

Ez persze azt jelenti, hogy a sötétség ellenére már reggeledik. Szintén megszólalok:

– A fiúknak is.

Értve, persze, magamat. Ez tökéletesen megfelel fölkelési szokásaimnak, s az is jellemző rám, hogy szívesen végeztetem mással a manuális munkát. Ami viszont érdekes, hogy olyan bátor vagyok. Hiszen csak most kerültem ide, nem ismerem a többi fiút, egy hang vagyok a sötétségből. Halványan emlékszem az álom folytatására, jól megvoltam a fiúkkal, kedvesek voltak és szolgálatkészek. Ez utóbbi már jelen környezetem, elsősorban Risztoán webszerkesztő barátom viselkedésére vezethető vissza. Köztük nem lép fel a gyerekkoromra olyannyira jellemző félelem.

De mi van a lányokkal? Ébrenlétemben nem igen találok olyan mozzanatot, amelyben fiúk főzik meg a lányok kávéját. Távolról is csak kettő stimmel: Lord Ickenham, Wodehouse hőse, aki jámbor kávésfindzsának nevezi azokat a férjeket, akik ágyba viszik feleségüknek a kávét (magam azonban nem vagyok férj), továbbá az emeletünkön fészkelő cégnél dolgozó lányok, akiket rendszeresen látok a folyosón cigarettázni, gyakran egyúttal kávézni is (de a kávét ők maguk főzik). Álmomban egyáltalán nem szerepelnek lányok, valahol az óriás terem túlsó végén sejtem őket, de nem lépnek színre.

Mégis, ez kulcsmozzanat. Mindenekelőtt: Agnes Sanfordtól tanultam, hogy álmaink szereplői általában mi magunk vagyunk, tehát a másik fiú hangja is a sajátom. Jó vicc, az én tudattalanomból jön. Agnest talán túlzottan befolyásolta Jung, de ennyit még Jungnak is szívesen elhiszek. Ha pedig a hang a sajátom, akkor én akarok kávét főzni a lányoknak. Mégiscsak szorult belém némi lovagiasság? No, hiszen szorult, bármennyit korholom magam az elkövetett hibák miatt, azt azért fölöttébb természetesnek érzem, hogy a férfi tanúsítson előzékenységet a szebbik nem irányában, és örülök, ha át tudom adni ülőhelyemet egy kisgyermekes anyának. Ezzel együtt azonban van itt egy rejtettebb mozzanat (Freud most energikusan bólogatna): a másik nem iránti gyöngédségben bizony jelen van az élvezetvágy, a libido hajtóereje. Az álom ezt igencsak becsomagolta, de ha szembenézek önmagammal, el kell ismernem, hogy ez nagyon is így van. Innen kerültek az álomba a lányok.

Nem mintha ebben valami önmagában rossz volna. Árnyékszemélyiségemért nem felelek. Tudatos viselkedésünket kell féken tartanunk, és ha az álomban előjön az ösztönszörny, az figyelmeztetés, de nem bűn. Szent Domonkos, miután halálos ágyán úgy nyilatkozott, hogy egész életében megőrizte szűzi tisztaságát, sietve hozzátette, hogy a gyóntatószékben azért szívesebben hallotta a fiatal lányok hangját, mint az öregasszonyokét. Ez természetesen egyáltalán nem volt hiba. Nem a szexualitás rendetlen dolog az emberben, hanem annak öncélú késztetései. Ezeknek kell Krisztus halálában meghalniuk, hogy új életünk kibontakozzék. Ha öncélú késztetést tapasztalunk (én bizony gyakran tapasztalok ilyet a női szépség láttán), nem kell megijednünk tőle, hanem túl kell lépnünk rajta. Nálam az egyetlen bevált megoldás, hogy a teremtetlen Szépséghez lépek tovább, szívemben imádkozni kezdek. Csak az elbűvölő Abszolútum mindenre-elegendő szépsége tud megvigasztalni azért, hogy egy teremtett szépségről le kell mondanom. Álmom pedig azt jelzi, hogy még bőven van min túllépnem. Majd ha azt álmodom, hogy tömjént égetek a Varázslatosnak... De ilyet nem szoktam álmodni.

Második álmom, amit megőriztem, hogy egy nagy kereszteződésnél vagyok, és az utca teljesen kihalt, kivéve hogy mindenütt rendőrök állnak. Valami nagy személyiség látogatása esedékes. Mikor látom, hogy több rendőr kitárt karral, lapjával keresztbe állva mutatja az utat, megértem, hogy át szabad menni a túlsó oldalra. Még meg is kérdezem: „Lehet menni?” Nem válaszolnak, de átmegyek. Közben tisztában vagyok vele, hogy a látogatást tüntetés és forradalom fogja követni. Az ám, hazám. Éhes disznó a kormány bukásával álmodik.

Még egy mozzanat: ebben az álomban szokatlan módon fekete volt minden. Mint Babitsnál: „Fekete országot álmodtam én...” Politikai álom, vagy mélyebb vízió tört elő?

Fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

Nem, ez nem az én kísértésem. Én is tudok szorongani, mégis úgy érzem, hogy a dolgok rejtett magvában csoda és gyönyörűség lakik. Az előző álom mélyebb volt, mint ez.