Hétfő, gyóntatni kell. Megyek a Királyi Pál utcán. Egyszercsak — nyekk!!! — beleáll a fájás a derekamba. Nem veszem nagyon komolyan, de attól még van. Minden lépés fáj. Lelki szemeimmel már látom magamat görnyedten, a derekamat fogva, azzal a szép nyavalyával, amit költőien Hexenschußnak, boszorkánylövésnek neveznek. Na, mondok, azt azért mégse. Elmégy, krampusz, Jézus nevében, de azonnal ám, mert semmi kedvem sokáig vacakolni. És elmegy! Hipp-hopp, nem fáj a derekam.

Jó volna, ha így is maradna, ám visszatér a fájás. Gyengébb ugyan, inkább a csípőm fáj, de így is kellemetlen járni. Ezt a jelenséget már sokszor megfigyeltem: elmegy, de visszatér. Sikerül is helyesen kezelni a dolgot. Semmi ijedezés, semmi vitatkozás, nem ülünk kerekasztalhoz a gonosszal. Ahogy Wodehouse-nál mondják egy lánynak a nemkívánt kérővel kapcsolatban: Kick him in the eye and tell him to go to blazes. That's the procedure. Istent dicsérve megyek tovább, néha rámordulok a pimasz szellemre, de nem vonom vissza azt a meggyőződésemet, hogy a dolog el van intézve. Úgy is lesz. Mire az Alkantarai Szent Péter templomhoz érek, nyoma sincs a fájásnak, azóta se tért vissza, pedig már szombat este van. Csodállak, szeretlek, Gyönyörű.