Meghalt szüleimmel álmodtam.

Édesanyám betegségére panaszkodott. Megnyugtattam, hogy olyan nekem is van. Költözés előtt álltunk; gondot okozott neki, hogyan fogja elhozni munkahelyéről a csillárját. Nem értettem, hiszen nem munkahelyet változtat, csak lakást.

Meghívást kaptunk. Édesapámat nekem kellett a megadott címre kísérnem. Kerülő úthoz ragaszkodott, de gondoltam, nem baj, úgyis odaérünk. Csakhogy a talaj egyszercsak helyt adott egy csőváznak és alatta mélységnek. Ki kellett kerülnünk. Ám a csőváz és a mélység újból megjelent. (Hajdani félelmi álmaim visszatérő mozzanata.) Megint kerülnünk kellett, és most már végképp az ellenkező irányban haladtunk. Mondtam édesapámnak, hogy ez nem lesz jó. Mikor nagy nehezen tudomásul vette, arra hivatkozott, hogy nem tudott megállni. Lassan a helyes irányba kezdtünk visszatérni, de akkor rádöbbentem, hogy nem emlékszem sem a házszámra, sem a névre. Végig kérdezzem az utcát? Szerencsére a sarkon valaki hangosan, névről keresett. Na, gondoltam, ennek megmondták, hova indultam, most megkérdezhetjük tőle.

Mint Naszreddin hodzsa, amikor tolvajt hallottak motozni éjjel a házban: „Hagyjad, hátha Isten segítségével talál valamit, és akkor elvehetjük tőle.” De ezt már ébren teszem hozzá. Itt szakad a film.

Hát ez bizony lidércálom a javából. Tegnap talán baj volt az inzulin-adagolásommal, no meg tegnap éjjel egyig, előtte való nap éjjel kettőig dolgoztam, egy megígért cikk és a soronlévő előadás miatt.

Willst du ein Leben das drückt wie ein Alp,
werde ein Priester und werde es halb.

No, ma mérlegre lesz téve a papságom, másfél órás gyóntatás vár rám.

Azt mondod, TALAKE, nem lehet az olyan nehéz? Próbáld ki. Pappá nem tudlak szentelni, de ülj bele egy hangyabolyba és másfél óráig ne mozdulj.

A lelkesedés hamar elpárolog. Csak a kínpadra feszített idegrendszer marad. No meg a hűség. Jézus, segíts.