Képzeld el, TALAKE, hogy nehéz nap virrad rád; konfliktusaid vannak, vádolnak, félreértenek; sós kútba tesznek, onnan is kivesznek; bizonytalanságok öveznek; megszabadultál ugyan a bűnbocsánat szentségében lelked árnyaitól, mégis árnyéknak éled meg önmagadat („rohanok, mord és hideg árnyék” – Dsida); s egyszercsak templomhoz érsz, és ezt a súlyos árnyékot, ami vagy, odaveted a Szépséges trónusa elé.

Vársz. És nem történik semmi.

A templom, ahova bemegyek, leggyakrabban Szent Anna temploma a Szervita téren.

Van más, közelebbi templom, de az átjáróház. Itt csönd fogad, ha nincsenek túristák. Ülök, mert térdelni már nehezen tudok. A Csodálatos ott van a tabernákulumban. Én meg itt vagyok a padban, mord és csupa-verejték árnyék, mert odakint nyári meleg van. A templom még őrzi hűvösségét. Jó megpihenni, de koncentrálni most nem tudok. Én bambulok, ő meg néz engem. Telik az idő.

Túristák érkeznek, lejárt a csönd. Mielőtt fölkelek, még annyit szólok a Gyönyörűhöz:

Ő ismeri szívemet, tudja jól, hogy ebben nincs semmi követelés. Nem gondolom, hogy jár nekem, amit kérek. Mégis bizalommal szólok, mert ismerem az ő pazarló jóságát. Nem is csalódom. Hirtelen érezni kezdem jelenlétét, és szól is:

Egyszerre megváltozik minden. A konfliktusok jelentéktelenné törpülnek. Én is jelentéktelenné törpülök. Nevetve nézek körül, táncolni tudnék. Leomlanak körölöttem a falak. Hogy is mondta tegnap a rabbi? „Nem kell rejtőznünk Isten elől, saját szívünk ítélete mögé sem.”

A Csodálatos megvigasztalt.

Évek óta először újból élvezem a gyóntatást. Szeretetet érzek gyónóim iránt. Nem esik nehezemre a türelem. Könnyed vagyok.

Istennek ez a szemrehányás nélküli, szinte nagymamás jósága biztosan nem kötődik a Szervita téri templomhoz, mégis összefüggést érzek az élmény és a védőszent Szent Anna személye között. Ő Jézus nagymamája, bár nem lehet biztosan tudni, hogy tényleg Annának hívták-e, ahogy a legenda állítja. De így nevezzük, mert más adatunk nincs. Ez a nagymama temploma.

Dicsőség neked, Szentséges.