Itt ülök a régi orvosinkban, ahol annak idején egymáson átesve, egymás lábait megtiporva kezünkben szóródó kór-, és lázlapokkal próbáltuk megszerezni a számítógépek egyikét.

Hiányotokat fájóan érzem, bár az, hogy senki sem köhinget a hátam mögött és rúgja ki alólam a széket úgy téve, mintha véletlen volna, pedig csak udvariasan arra próbál emlékeztetni, hogy régóta ülök már a gép előtt és tessék átadni a helyet, csak igen sovány vigasz. Nem sok minden a régi itt. Mögöttem például a mi kis molyette szakadozott büdös poratkás ágyikónk helyett egy ronda fehér vizsgálóasztal. Az ablakpárkány üres, sehol egy koszos bögre, félig elrágcsált zsemlemaradék, mindössze egy hánytál hánykolódik. A szekrény üres. A körlevelek eltűntek. A tévé viszont a régi, ugyanolyan szemcsés a képe, mint volt és sötét is a nyavalyás, hát nincs már itt a V., hogy megszerelje...

Az ablakon kinézve a díszszilva gyönyörű bordó levelei hullófélben, mellette ez a -talán juhar- égősárga. Emlékeztek, milyen, amikor tavasszak virágoznak? És amikor nyáron nem tudtunk aludni a hőségtől? És télen, amikor fagyos szelek húztak az ajtó alatt? A hajnali ébredések arra, hogy a takarítónő a felmosófát jól nekivágja az ajtónak, majd a kis takarítófülkében zubogtatja a vizet? Az örökös játék az ablakkal és a radiátorral, attól függően, melyik évszakban járunk...Eltűntek a mappáitok is. Örömmel jelentem viszont, hogy a gurulós székek a régiek. Hogy őrzi letűnt ülepek nyomát....belekövülve. Inkább csak keményedtek azóta...A lift viszont vidáman zúg fel s alá, éppúgy, mint a csendes éjszakákon, amikor az ember fülelt, vajon hanyadikon áll meg és ha a hatodikon hosszú árnyak sora libbent tova, akkor tudtuk, hogy ezt most megúsztuk, mert a fülészetre jöttek. Aztán néha nem volt ilyen szerencsénk, amikor szelíden bekopogott, esetleg durván bedörömbölt a nővér, ki-ki vérmérséklete szerint, s felhangzottak az adrenalinszint emelő szavak: doktornő, jöttek. S amíg az ember sötétben kotorász a nadrágja után és mossa a szemét, amit nem bír nyitva tartani és egy kis fogkrémet nyom a szájába, hogy azért mégis...azon tűnődik, mire is számítson, reanimálni kell-e és felrémlenek a ritka, baljós kórképek, aztán amint kitámolyog, bebotorkál a kezelőbe, ahol némán várja 2 mentős, 2 szülő, egy vidám /sírós gyerek, 2 vidám nővér, akik kárörvendően mosolyognak, az ember megpróbál úgy kinézni, mintha human being lenne. Mindig gondolkodtam azon, hogy a nővérek, akik éjjel frissen vidáman jönnek mennek, mit gondolnak rólunk, amikor a leggyengébb láncszemként smink nélkül, borzasan, arcunkon a párna lenyomatával, fordítva felvett ruhadarabokkal előcsoszogunk és próbálunk úgy tenni, mintha urai lennénk a helyzetnek. Hunyorogva a lámpafénytől, rekedt hangon mutakozunk be, állítólag én mindig mindent kétszer megkérdeztem...ugyanis egyszer megkérdeztem a lányokat, hogy ők ezt hogy élik meg és elmesélték, kire mi a jellemző. V. nyitott ajtóval aludt, éjjelente őrjáratot tartott fix időben. H. nyakában fonival aludt. B. csak kiszólt, hogy mit adjanak a nővérek a gyereknek, ki se jött. De a nővérek mindig udvariasak voltak és némán segítőkészen az ember keze alá dolgoztak, már minden össze volt készítve, mire az ember agyáig bármi is eljutott. Ja igen, meg az elmaradhatatlan kérdés: felvesszük?!? (benne a várt válasz:: na nehogy már) A Gy. doktor múltkor elküldte az ilyet! És aztán amikor minden párviadal lezajlott és békén alunni lehetett volna addigra ébredtünk fel igazán és a sötétben ezerrel járt az agy: jól csináltam? mit néztem el? lehet, hogy nem is az a baja, csak nem jöttem rá, mert annyira hülye vagyok, hogy azt se tudom, mi baja is lehetne még....