Van egy kereszteződés munkába menet, ahol a főúton araszoló autók közé kell besorolnunk elsőbbségadási tábla után. A főúton állók is sorban állnak, meg mi is. Ha udvariasak lennénk, akkor a cipzár elv alapján kellene besorolnunk a főútra. Többnyire nem ez történik. A főúton haladók elsőbbségüket élvezve ritán engednek be oldalról egy-egy autót. Hogy mégis halad a mi sorunk is az a hol határozottan, hol erőszakosan, hol ügyesen, hol a mögötte állók türelmetlen dudaszójától megrémülve riadtan mégis besoroló autóknak köszönhető. Az én technikám más. Amikor én vagyok soron, belenézek a következő főúton jövő autós arcába. Többnyire észreveszi és sikerül felvenni a szemkontaktust. És ha sikerült, váltunk két pillantást, én kérdőt, ő beleegyezőt és int is mellé: menjek csak! Kivétel nélkül. Miért van ez? Ha az embert látja bennem, ő is emberré változik és embersége felülírja a vad autós törvényt? Ha nincs kontaktus, akkor csak gép ő és gép vagyok én és győz az erősebb? Ennyit tenne egy pillanatnyi több réteg üvegen át váltott pillantás? Nem láttam őt azelőtt, ő se engem, semmit sem tudunk egymásról, egy perc és el is felejtjük ezt a pillanatot. De Isten nem, ezért mormolom el magamban: Isten fizesse meg! Egyszer majd odaát meglepődik, amikor Isten tényleg megfizeti neki. Remélem, ott leszek és láthatom az arcát!