Szeretem  szimplán csak nézni. Ahogy tesz-vesz, ahogy eszik, figyelni a gömbölyű vonásokat, finoman megrajzolt szemöldökét, kis kunkori orrát, tiszta tekintetű szemét, formás kis száját, a törékeny csontokat. Ahogy egész komolyan elmerül valami egészen banális tevékenységben. Szeretek arra gondolni, hogy milyen kicsi és mégis milyen tökéletes alkotás, mindene úgy működik, ahogy kell. (Nem furcsa, hogy az a kezdetben egyforma sejtkupac tudja, hogy a teljes azonosságból neki hajnak kell lenni, neki vesének, neki szemnek de a következő sor már szemhéj?...döbbenetes.)

Szeretem az ölembe venni, szeretem, ahogy hozzám simul, mint egy kis védtelen madárka, szeretem védelmezni. Szeretem az illatát, a teste melegét, a bizalmat, amely olyan temészetes amikor felmászik az ölembe, vagy rám támaszkodik, s egészen komolyan néz a szemembe, miközben magyaráz.

Néha haragszik rám és kiabál velem. Persze többnyire nincs igaza. És mégis én hajolok le hozzá, ölelem meg és vigasztalom meg. Mert szánom azért, hogy így érez, mert tudom, mit érez. És nyugtalankodik, míg meg nem engesztelődünk. Ezért lehajolok hozzá, felemelem, letörlöm a könnyeit, magamhoz ölelem és megnyugtatom.