Kocogni voltam a Normafánál.

Gyönyörű volt. Eleinte könnyedén, szintben futottam, majd felfele: akkor bizony csak a következő lépést néztem, mert tudtam, ha felnézek és meglátom, mennyi van még hátra, minden erőm elhagy. Úgyhogy mindig csak arra az egy lépésre koncentráltam, ami épp előttem volt. Erőlködtem, küzdöttem, le is lassultam. És egyszer csak, hopsz, hirtelen fent voltam! Szinte váratlanul ért. Aztán megint szintben és aztán lefele. Lefele bezzeg könnyedén haladtam, öles, könnyű léptekkel, még dudorásztam, fütyültem is magamban és ripsz-ropsz leértem a lejtő aljára.

Vonjak párhuzamot a kocogás és a lelki élet közt? Nem vonok. Vonj te.