Többször volt már, hogy a játszóteret, ahova az enyémekkel mentem, elözönlötte egy ovis csoport. Nagy érdeklődéssel figyelem ilyenkor mindig a gyerektársadalom felépítését, a viszonyokat, erővonalakat. Kemény törvények uralkodnak a gyerektársadalomban, igazi farkastörvények. Az a mondat, amire mi felnőttek csak legyintünk, nevezetesen, hogy: "nem vagy a barátom" felér egy teljes kiközösítéssel és számkivetettséggel. Az én kislányom is zokogott már estét át amiatt, hogy valakitől megkapta ezt az oviban.

Ez jut eszembe, miközben elfacsarodó szívvel hallgatom kedvenc műsoromat a Kossuthon. A riporter egy elsős kislánykát faggat arról, miért szomorú. A kislány érzelemmentesen, nyugodtan válaszolgat, nem színezi és nem kisebbíti a tényeket, se sajnáltatni nem akarja magát, sem nem szégyelli számkivettségét. Tárgyilagosan, őszintén a tényeket mondja:

-Szomorúnak látszol. Szomorú vagy?

-Igaz, szomorú vagyok.

-Nincs barátod?

-Van barátom, de az az oviban volt a legjobb barátom, de nem tudom, hova jár iskolában.

-S te mit szoktál itt csinálni a napköziben? 

-Semmit, de néha szoktak velem is játszani.

-Hát akkor mivel töltöd az időd?

-Szoktam magamban énekelni, én találom ki például (énekel): erős vagyok, bátor vagyok, nem félek semmitől, néha igaz félek, de szívemben úgy érzem, oroszlán vagyok, vérbeli oroszlán!  Egyébként meg mindig a Vikivel, az Ancsuval és Csengével van a Rebi, ő az én legjobb barátnőm, de neki meg az Ancsi.

-Akkor te kimaradsz? 

-Igen. Várok, amíg ők akarnak velem játszani, addig énekelek. Adri is a barátom, de ő mindig rácingál, ütöget. 

-És akkor te mit csinálsz?

-Inkább összehúzom magam. 

-Elmész onnan? 

-Nem tudok elmenni, ha ráncigálnak.

-Téged gyakran piszkálnak a többiek? 

-Igen.

-És te hagyod magad? 

-Nem tudok mást csinálni. És akkor szomorúnak érzem magam. 

-A tanító néni tudja? 

-Nem, olyankor elbújok. Mindig oroszlánt rajzolok olyankor, mert az a kedvencem.