Az értelmi fogyatékos gyermeket nevelő ismerősünk egy ízben azt mondta: Nem érti, miért sajnálják őt az emberek és miért sóhajtanak, hogy de nehéz lehet neked!

Ő olyan jól elvan a kislányával, szeretik egymást, szeretnek együtt lenni, minden rendben van, mi kell még? És igaza van. Amikor értelmi sérültek közt vagyunk, azt látjuk, ők valóban mindig vidámak, gondtalanok, nem aggasztja őket semmi, nem haragszanak senkire, legnagyobb gondjuk, hogy mivel készüljenek a másiknak meglepetésbe. Tele vannak feltétel nélküli szeretettel és örömmel. Az ő szemszögükből a mi életünk sivár, nyomasztó, terhes. Az ő szemszögükből mi vagyunk fogyatékosok. Mi vagyunk az érzelmi fogyatékosok. Vajon ők a boldogabbak, vagy mi?

Követtem a neten M.L. kispap blogját, melyet ruandai tartózkodásáról írt. (érdemes elolvasni, itt:http://ruandaielmenyeim.blogol.hu/read/?online=) Azután olvastam el, hogy hallottam vele egy interjút, melyben többek közt azt is megemlítette, hogy a ruandaiak kérdezgették őt Európáról. Egy kérdésre állandóan visszatértek, mert nem tudták egyszerűen megérteni: Hogy lehet, hogy Európában max. 2-3 gyerek van egy családban. Náluk 10-15 is van gyakorta. Kérdezték: betegek az európaiak? Szegényebbek, mint mi? Nem szeretik a gyerekeket? Egyszerűen nem értették. Nem fért a fejükbe, miért nincs gyerek. Milyen megdöbbentő az ő szemszögükből a mi hibbant, torz, önző európai gondolkodásunk... Vajon ők a boldogabbak, vagy mi?

Ezt írja még M.L.:  Talán elsőre tényleg megdöbbentőnek tűnhet, hogy a világ egyik legszegényebb országában élők sokat mosolyognak, de én több mint négy hét itt tartózkodás után már nem csodálkozom ezen. Sőt, szerintem nem csak mosolyognak, hanem boldogok is. Persze mindig nehéz egy-egy népről általánosságban beszélni, hiszen minden ember más és más, de nekem úgy tűnik, hogy a ruandaiak többsége tényleg boldog. Más az itteni világ, más a dolgok értéke. Mivel a legtöbb családban nincsen elektromos áram, ezért nincsen sem tévé, sem számítógép, több idő jut a közösségre. Még nem láttam ittlétem alatt magányos embert. A családok is jóval nagyobbak - rengeteg a gyerek - de a szomszédok is szinte mindenütt átjárnak egymáshoz. Mivel a többség nem munkaidőben dolgozik, ezért a stressz, a hajtás, az időhiány eléggé ismeretlen errefelé. A ruandaiak nyugodtak, és tudják az élet apró örömeit élvezni.