Vasárnap, korán reggel, amikor a nap már felkelt..megyünk gyónni.

Tényleg korán van, forgalom alig-alig. Kihalt a belváros, ennek köszönhetően kiváló parkolóhelyet kapunk a Reáltanoda utca sarkán. Ritkaság, hétköznapokon esetenként felváltva keringünk a kocsival, míg a másik gyón. Lézengő utcaseprők és a híres erőszakos goaregek, de most másra tapadnak rá, nem ránk. Besietünk. A folyosón bezzeg nagy az élet, őrangyaloktól felpofozott egyedek -az idősebb nemzedékből- csoportokba verődve beszélgetnek. De nem a gyóntatóhelyiségben! Az majdnem üres. Gyónás Koloánnál. Ahogy bent térdelek, nézem a profilját és átfut a fejemen, mennyi lehet a vércukra? Akármennyi is, megnyugtatóak a szavai, nem úgy, hogy a bűneimben nyugtat meg, hanem úgy, hogy nincs minden veszve, gyerünk tovább, érdemes felállni, újabb szakasznak nekifutni. Ma a csodarabbi énje van előtérben.  (bár sosem emlékszem, hogy a hétszeres gyilkos énjével találkoztam volna, a csodarabbival annál többször)

 Mindenesetre jókedvűen, feldobva távozom, a napok óta rajtam ülő árny pedig végre elmarad valahol. Valaki levette a nyakamból.