Az első bukás. Lecsattan a test a kövezetre, nagyot üt rá a vastag csiszolatlan dorong. Ahogy felemeli a fejét, egy életéért küzdő kis fűcsomót pillant meg, mely a kövek közt satnya gyökereivel kapaszkodik. Szembenéznek: Jézus és a kis poros fűcsomó. Teremtő és teremtménye.

Találkozik anyjával. Mária szívében rettenet, fájdalom, aggódás. Kicsi fiam! kicsi fiam! -egyre ez lüktet benne. Nincs más gondolata, a fájdalomtól nem tud gondolkodni. Az egész lénye nem más, mint fájdalom. Jézus ránéz. S akkor Mária a tekintetében felfedez valamit, amit csak ő ért, ami csak neki szól. Igen, ismeri ezt a meleg pillantást, ezekből a barna szemekből. Még ha most összevert, megkékült, duzzadt szemekből is tekint rá, felismeri. Tudja, mit üzen neki ez a pillantás, ahogy végigsimít arcán. A csendes, langyos estéket, amikor Jézussal a ház elé kiülve beszélgettek. Köztük csiszolatlan asztal, rajta agyagkorsó, benne bor. A vacsorából már csak morzsák maradtak az asztalon. És Mária kérdezte, miért? Hogyan? Mikor? Jézus pedig válaszolt, elmagyarázott mindent, ennek így kell lennie. S ahogy beszélt, csendes öröm derítette fel mosolyát, valahova a távolba elnézett és úgy válaszolt Máriának. S ahogy beszélt, Máriában is eláradt az öröm. A szorongást, félelmet lassan felváltotta valami új, izgatott, titokzatos öröm.

S ahogy Jézust tovább lökik a pribékek, s kínzott arca, tekintete már nem pihenhet Márián, Máriában a fájdalmak közt, mint apró virág a gyomtengerben, kinyílik az az érzés, ami azokon az estéken volt szívében. Tehát ERRŐL beszélt? S ahogy sodorja tovább magával a tömeg, már nem csupán fájdalom van a szívében, hanem egy nagy titok kibontakozása felett érzett várakozó remény is.

 A haj előrehullik Jézus lehajtott fején. A hajszálak végén egyre lassabban gördül le a vér. Lassan-lassan megdermed, az egyes cseppek már nem cseppennek le a földre, hanem hozzádermednek az előzőekhez. A szív még lüktet. Erőlködve pumpálja a vért, minden egyes dobbanásnál. A sejtek folyadékért kiáltanak, s megy az agyba a parancsolat: inni! Inni! A repedezett fa beissza a vért. A lovasok által folyamatosan felkavart por a nyitott sebekbe tapad, a szájpadásra ül, a kicserepesedett ajkakra. Ó, víz, ó egyetlen korty víz!

Az órák telnek. A tüdőben megpattannak a hajszálerek. A mellüregbe folyadék szivárog. Az izmok, melyek tartották a testet, hogy a tüdő dolgozni tudjon, kifogytak a tartalékokból, elernyednek. Minden súlyt a felszögezett csuklók viselnek. Több levegő már nem jut a tüdőbe. A szív nem képes tovább dolgozni, még egy-egy izomrostja össze-összerándul, de számottevő vért már nem tud kipumpálni. A keringés leáll. A légzés leáll.

Bevégeztetett.