..közben elhatároztuk, hogy kimegyünk Damianék alkalmára Londonba. Hosszasan hezitáltunk ezen, (én Guidóra bíztam az egészet, mert én mindenhez gyáva vagyok) és amikor ő egy nap felajánlotta a misét ezért, aznap az egyetlen nap a repülőjegy ára felére lement és másnap már újra visszament. Egyetlen napon volt  feleannyi. Aznap, mikor G imádkozott érte. Vett is jegyet. Elmentünk.

Nagyon szép utunk volt, repülni gyönyörű dolog. Gatwick, rohanás a vonathoz, G. már itthon megvett online minden jegyet, Victoria, metro, majd érkezés Eustonba. Elég meleg volt, olyan 21-22 fok, vicces, hogy az angolok ennek már úgy nekivetkőznek, mintha itt 30 fok lenne, spagettipántos póló, rövidnaci, gumipapucs...meg kell mondjam, szipognak, köhögnek és tüsszögnek is feltűnő sűrűségben, persze. És ami feltűnő: hogy hófehérek. Senki sem szolibarna, nem is láttunk szolit sehol. Továbbra is elbűvöl az a hihetetlen sokszínűség, ami az emberi fajok keveredéséből adódik, minden árnyalatú bőrszín, mindenféle arcvonások, minden nyelv...

Amikor befutottunk, és mondtuk a nevünket -mert D írta, hogy a recepción hagyják nekünk a belépőnket- hozzátettük, hogy Mo-ról jövünk. A recepciós srác erre nagyon-nagyon kedvesen köszöntött minket, látszott, hogy tényleg örül, hogy ilyen messziről eljöttünk. Beóvakodtunk a terembe és leültünk hátul a földre. Én amellett a mankós néni mellett ültem, aki az egyik Youtube felvételen látszik, hogy meggyógyul és fut Jézus nevében. Az előadás közepén érkeztünk, de nem tudtunk -én legalábbis- agyilag belekapcsolódni, így csak azt figyeltem, hogy az előadó 3 percenként tüsszent és orrot fúj, meg is jegyezte, hogy Guiness rekordot akar dönteni papírzsepi használatból. Sajnáltam szegényt, irtó kellemetlen lehet így előadni. Viszont indított egy nyelvéneket, ami olyan szép volt, hogy hihetetlen, ilyen szép nyelvéneket még soha nem hallottam.

Aztán a „tea break”-ben, el kellett kapnunk Damiant, feláldozva azt, hogy végre ehetnénk, ihatnánk, előző este óta ugyanis csak a malévos miniszendvics volt bennünk, a reggeli 5 órás indulás előtt nem bírtunk reggelizni. Szédelegve az éhségtől jót beszélgettünk vele, először is beazonosított minket, aztán mesélt egy csomó mindent, meg kérdezgetett de viszonylag csak általános dolgokat, meg elmeséltük, mik történtek eddig nálunk, és aztán mondta, hogy másnap ebédeljünk együtt és akkor mindent megbeszélünk. Ezután jött mégvmi előadás, aztán végre mehettünk enni a helyi kisboltba, illetve becsekkolhattunk a szállodába, ahol a recepciós lány nagyon helyes volt, gondoltam is, milyen helyes ez a lány, kedves a mosolya, szimpatikus angol lány. Ebben a pillanatban megszólalt magyarul és kiderült, hogy magyar, és kiválasztotta nekünk a legjobb szobát, mi meg apróra kikérdeztük, mióta van itt, stb stb. Kiderült, hogy pécsi és 3 éve van itt, de nagyon szeretne hazamenni, de nem tud, mert nincs állás. Szomorú!

Visszamentünk, akkor már a karzatra és onnan hallgattuk végi Michelle  Moran (az ICCRS elnöke, a Vatikánban dolgozik) előadását, ami nagyon szép és érthető volt, ennek ellenére már nem emlékszem, mit mondott. Közben Damian megjelent a hátunk mögött a balkonon, kezében szorongatva egy guideline-t és két piros pöttyöt, amit a ruhánkra kellett felragasztani, abban az esteben ha az egyéni Szentlélekáradásért való imában szeretnénk résztvenni szolgálóként. Mondtuk, hogy hát az angolságunk azért sok kívánnivalót hagy maga után, erre csak legyintett és azt mondta, ha akarunk közbenjárni, olvassuk át a guideline-t (amit szándékozom majd magyarra fordítani és közzétenni, sztem nagyon hasznos) és ragasszuk ki a matricát. Na, volt időnk átolvasni és eldönteni, mi legyen, aztán életem párja eldöntötte, hogy miért is ne...Na jó, mondok az uramnak, leóvakodtunk a karzatról, kicsit szerencsétlenkedtünk, de aztán megálltunk és rögtön jöttek is emberek imát kérni. Nekem ez hatalmas élmény volt, egyrészt, mivel még mindig van bennem egy kelet európai kisebbségi komplexus, és olyan furcsa, érdekes és megható volt látni, ahogy az emberek jönnek imát kérni, ugyanúgy kezüket tördelve, reménykedve stb, mint otthon. Hatalmas élmény és felfedezés volt, hogy itt ugyanolyanok az emberek, a nyomorúságok, mint otthon! Ettől oldódtak a gátlásaim és ki mertük mondani angolul az ismereteket, amiket kapni véltünk és vsz meg is értették, mert többen elkezdtek sírni.. És az is nagy élmény volt, hogy hangosan, magyarul imádkozhattunk fölöttük, itthon az ember óvatosabb, mit mond ki és mit nem, itt bátran kimondtunk mindent magyarul, lendülettel tudtunk imádkozni értük, tudva, hogy úgysem értik és ez is akkora élmény volt! Szóval nagyon örülök, hogy végülis bevállaltuk, mi is sokat kaptunk ettől. És érdekes volt nem fehérek felett imádkozni, színesbőrűek felett, ez hülyén hangzik, de mégis élmény volt!  A színesbőrűekkel nemigen volt eddig kontaktusom, most jó volt látni, hogy szintén nem különböznek tőlünk, hogy egyek vagyunk. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy közbenjárhattunk értük.

Délután pedig volt a gyógyulásos szekció, itt szokás szerint sokan gyógyultak, azon már meg sem lepődöm. (látható itt először ismeretszavás gyógyulások, majd mozgásszervi, érzékszervi gyógyulásokért való ima és azonnali tanúságtétel azoktól, akik azonnal érezték a gyógyulást. http://www.youtube.com/watch?v=m9_ipT0WxHc  és itt http://www.youtube.com/watch?v=fKcUymey1wU)

Este csavarogtunk egyet a városban gyalogszerrel. Továbbra is élveztem az angol mentalitást, ha vki. neked jön nem szúrós szemmel méreget mint itthon, netán egy-két keresetlen megjegyzést fűzve a dologhoz, hanem olyan szinten kér percekig bocsánatot, hogy már szinte ciki és tényleg minden rossz érzésed (jaj, nem tudsz vigyázni stb) elszáll.

Másnap dicsőítéssel és misével kezdődött a nap, majd Szentségimádással folytatódott. Közben megemlékeztünk a budaörsi Úrnapi ünnepről, amiről most lemaradtunk, csak a gyerekek voltak delegálva. A Szentségimádáson körbevitték a Monstranciát és aki akarta, megérinthette. Én ugyan azt gondolom, amikor áldozunk ennél nagyobb dolog történik, de kétségtelen volt egy olyan érzése az embernek, hogy most Jézus körbejár és aki akarja megérint a ruhája szegélyét és megható volt látni, ahogy a mindenféle színű kezek tülekednek, hogy megérinthessék! Volt egy fekete hölgy, aki már a dicsőítések alatt jelét adta vmiféle démoni jelenlétnek (több hangjelenséggel kísért szabadulás is volt menetközben sikoltás, hangos kiáltozás, nevetés) és amikor megérintette a Monstranciát, pont odanéztem, láttam, hogy olyan volt, mintha a villám csapott volna bele. Az egész teste összerándult és a kezét úgy rántotta vissza, mintha megégette volna. Remélem, hogy szabadult. Egyébként ezek a szabadulások, bár nem nélkülöznek némi ijesztő felhangot, mégsem félelmesek, valahogy Isten dicsősége és megnyugtató jelenléte érzékelhető ezalatt. Kifejezetten hálaadásra és csodálatra indítóak a Fölséges hatalma iránt.

Délben D-nal ebédeltünk a Quaker ház kajáldájában, ő maga yorkshire puddingot evett (többek közt) Ez leginkább olyan volt ránézetre, mint a mintha a mákos guba lenne, de zsemléből, mák nélkül és sós, köretként fogyasztják. Közben sokat beszéltünk a közösség 1 év alatt elért dolgokról, sikerekről és kudarcokról,  magunkról is sokat kérdezett és nagyon örült, mikor kiderült, hogy házasok vagyunk (nem tudom, mit gondolt....) Azt mondta, nagyon szeretett volna már 2010-ben Magyaro-ra visszajönni, mert a magyarokat nagyon nyitottnak találja és nagyon pozitivak voltak az itteni benyomásai. De 2011-ben mindenképp jön. Igaziból mi azért mentünk ki, hogy időpontot egyeztessünk vele, ez nem teljesen sikerült, jövő péntekre ígért választ.

A 2 maradék napon már csak emésztettük a látottakat, hallottakat, miközben a recepciós lány tanácsai szerint kihajóztunk Greenwich-be. Még egy kicsit turistáskodtunk, többek közt elmentünk a Sohoba, ahol egyszerűen nem értettem, mi tetszett nekem itt a múltkor, most futva menekültünk át a kínai negyedbe, ahol sült már a friss kutyahús.... És sokat, sokat buszoztunk London szerte, éppcsak ahogy jött, keresztül kasul, persze mindig az emeleten :-)  A beszámolónak itt vége, de nem a történetnek, melynek folytatását magam is kíváncsian várom....