Hát a nagy önbizalom estére alábbhagyott, fogorvosomat nem tudtam elérni tegnap, és estére minden hencegésem ellenére be kellett vennem a fájdalomcsillapót, hogy aludni tudjak. «Jót tettél, Uram, szolgádnak ... Javamra válik, hogy megaláztál engem» (Zsolt 119,65.71).

De most jön a java! Két óra múlva fölébredek, a fogam úgy fáj, mintha vaséket vernének az állkapcsomba. Hej, Rémpofa, kezed a taccsvonalról is messzire elér! De nem fogsz megingatni Imádottam iránti bizalmamban. Nem rajtam alapul az. Beveszek még egy Demalgont, meg egy altatót is, és mégiscsak elalszom.

Reggel, a villamoson, imádkozom a zsoltárt (68,2-4):

Fölkel az Isten, és szétszóródnak ellenségei,
   színe elől gyűlölői szertefutnak.
Úgy szórod szét őket, amint a füst szertefoszlik;
   miként elolvad a tűztől a viasz,
   az Isten színe elől úgy pusztulnak el a gonoszok. 
De örvendenek és ujjonganak Isten előtt az igazak,
   elragadtatással ünnepelnek.

Na, mondom, ez a strófa nem jól megy a fogfájáshoz. Vagy az egyik, Uram, vagy a másik. Gyönyörűm persze nevet rajtam, nevetséges is vagyok, de a fogfájás elmúlik.

Érts meg, TALAKE, nem történt semmiféle csoda. A reggel bevett Demalgon hatott. Csak annyi történt, hogy elmúlt a fogfájásom, no meg annyi, hogy boldog vagyok. Amíg nem szerettem Őt, nem voltam boldog.

Hej Rémpofa, Rémpofa,
mért nem nőttél nagyobbra,
Dunáról fúj a szél... 

Megyek a fogorvoshoz.