Még ez is idetartozik. Nem túl régi eset.

A keskeny józsefvárosi járdákon félkerékkel parkoló autók legtöbbször csak annyit szabad helyet hagynak, ahol egy gyalogos elfér; ha szembe is jön valaki, egyik félnek várnia kell, amíg a másik átjön. A Kisfaludy utcában két lány és egy fiú jön velem szemben, fiatal felnőttek. Magátólértődően félreállok, a szebbik nemet elsőbbség illeti. A lányok át is jönnek; természetes volna, cseppet se venném rossz néven, ha a fiú is velük jönne, hiszen együtt vannak. De nem, a srác félreáll és átenged. Elfogadom és udvariasan megköszönöm; zavart «Szívesen»-t kapok válaszul. Talán nincs ahhoz szokva ez a fiatalember, hogy megköszönjék udvariasságát? Mindenesetre groteszknek érezte volna, ha egy magamfajta grizzlynek kell várakoznia, amíg ő használja a sikátort.

Azt mondják, a mai fiatalok nem adják át a helyüket, nem ismerik az udvariasságot. Egyesek valóban nem ismerik; de itt az ellenpélda, nem szabad általánosítani. Ez a srác nem volt cigány, de nem volt valamiféle elit-nevelésű ifjú sem; egyszerű fiú volt, átlagos nevelést kaphatott, de abban szemmel láthatóan ott volt az idősebbek iránti köteles tisztelet.

Most reflektálok rá: valamit elmulasztottam. A köszönethez nem társítottam mosolyt. Pedig ebben a helyzetben, hogy én részesültem kedvességben, nekem kellett volna azt mosollyal viszonoznom, fordítva fura lett volna. Hány mosollyal vagyok adósa embertársaimnak? Törleszd, törleszd, Koloán, te búsképű lovag. Pazarul bánik veled a Csodálatos, oszd meg háládat azokkal, akik kevésbé boldogok. Most már szabad mosolyognod, vannak első fogaid... Bár, szó ami szó, műanyagból.