Megtörtént már néhányszor, hogy valamely, mértéktelen önfeláldozásban tobzódó fiatal nekem adta át az ülőhelyét. Ilyenkor mindig szörnyen hülyének éreztem magam, és tiltakoztam, hogy nem vagyok még olyan vén. Hát nem is vagyok, mégis rájöttem, hogy helytelenül viselkedtem. Aki fölajánlja helyét, annak az esik jól, ha elfogadják. A napokban elhatároztam hát, hogy a jövőben elfoglalom a fölkínált helyet. Olyan vénség, remélem, sose lesz belőlem, aki provokálja, hogy hellyel kínálják. Az nagyon undorító. Kérje, ha rászorul.

Megszületett bennem — legutóbbi naplójegyzetem reflexiói nyomán — az az elhatározás is, hogy akire csak lehet, rámosolygok. Ezt életem első hatvankét évében sajnálatosan elmulasztottam, ideje törleszteni.

Ma alkalmam volt praktizálni mindkét elhatározásomat. Zsúfolt villamosra szállva, a történelem és a tömegmozgalmak viharai két csevegő hajadon közelébe sodortak. Mikor egyikük leszállt, kitűnt, hogy másikuk — egy (festett) szőke hölgy — szatyrai alatt üres ülőhely lapul. Nyugodtan leülhetett volna rá, de ő eltávolította csomagjait és engem kínált meg a hellyel. Friss elhatározásomhoz híven elfogadtam Szőke Hölgy javaslatát, rámosolyogtam és megköszöntem. Megy ez, csak csinálni kell.

Hát Szőke Hölgy? Úgy visszamosolygott, mintha mindig ezt gyakoroltuk volna.

Egy-null javamra.

Hajrá, Koloán! Mindent bele!