Az imádás – mint láttuk – az isteni szentségnek kijáró feltétlen oda­adás, Isten mindent meghaladó fölségének szabad elismerése. Az imádás természetfölötti megvalósulása azt jelenti, hogy a Fiú isteni élete, az Atyának való feltétlen odaadása lesz a mi életünk is. A Szentlélektől átjárt, megistenült emberi életnek lényegét teszi ki ez az odaadás: az Atya ingyenes önajándékozására szeretetben adott vá­lasz. Az imádás tehát nem csupán a kifejezett imádkozást foglalja magában, hanem betölti a hívő életét, és minden egyéb tevékenységé­nek alapját képezi. A hitből fakadó minden cselekedet az Atya akaratának szerető engedelmességben való teljesítése: tettben való­suló imádás.

Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki kül­dött, s elvégezzem, amit rám bízott (Jn 4,34).

Minden hívő pap (lényegesen más értelemben, mint a papnak is neve­zett presbiter, aki az apostoli hatalom részese), vagyis hivatásos áldozatbemutató.

Épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által (1Pt 2,5).

Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulaj­donul kiválasztott nép vagytok (1Pt 2,9).

Főpapunkhoz, Jézushoz hasonlóan, aki önmagát adta áldozatul a ke­reszten, mi is önmagunkat áldozzuk Istennek.

Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a sa­ját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor ma­gát feláldozta (Zsid 7,2627).

Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok tes­teteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok (Róm 12,1).

Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá, hogy el­nyerhessük az örökséget választottaiddal. (Római Misekönyv, III. eucharisztikus ima)

Az Eucharisztiában Jézus megfeszített és föltámadt testével, értünk ontott életadó vérével egyesülünk, hogy egész emberi egzisztenciánk imádássá váljék. Valamennyi egzisztenciális területünket – amelyeket a Már nem én, hanem Krisztus c. részben sorra vettünk – sajátos természetfölötti minőség járja át. A Szentlélek fölizzít Isten imádá­sára, mint a tűz a beletartott vasat. Az imádásra odaadott hívő életben teljesül Jézus programja:

Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akar­nék, mint hogy lángra lobbanjon? (Lk 12,49)

A mennyben állandóan lángol a Szentháromság belső életét alkotó isteni önajándékozás lángja. Az Atya trónja előtt ott áll Jézus, az ál­dozati Bárány, megdicsőült sebeivel, és ott lobog a Szentlélek teljessége, a “hét lélek”, amit a hagyomány a Szentlélek hét ajándé­kával hoz kapcsolatba.

Íme, trónt állítottak fel a mennyben és a trónon ült valaki. Az ott ülő tekintete jáspishoz és kárneolhoz hasonlított, és smaragdhoz hasonló szivárvány volt a trónja körül. A trón körül huszonnégy szék, a székeken huszonnégy vén ült, fe­hér ruhába öltözve, a fejükön aranykoszorú. A trónból zengő, mennydörgő villámok csapkodtak. A trón előtt hét lobogó fáklya lángolt: Isten hét szelleme (Jel 4,25).

Láttam, hogy a trón és a négy élőlény és a huszonnégy vén között ott áll a Bárány, mintha leölték volna. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bá­rány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje ezek a szentek imádságai. Új éneket éne­keltek: “Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek, és véreddel megváltottad az em­bereket Istennek, minden nyelvből, népből és nemzetből, Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,610)

Van olyan biblikus magyarázat is, hogy a “hét lélek” vagy “hét szellem” hét angyalt jelent. Az egyházatyák értelmezését azonban még akkor is szabad volna használnunk, ha nem volna azonos a szöveg szószerinti értelmével, hanem csak annak “lelki értelmét” képviselné.

Az imádás nem alkalmi tevékenység, hanem életforma, amelyben a Szentlélektől ösztönözve egész életünk hívő engedelmességével hódolunk a szentséges Isten előtt.

Az imádás mint életforma állandó osztozás Jézus húsvéti misztériu­mában és annak közvetítésével a Szentháromság boldog mennyei életében. Az imádásra odaadott élet Istennel való megpecsételtség, kiolthatatlan láng és boldog szerelem.

Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a ka­rodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész fo­lyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szerelemért, azt is kevesellnék! (Én 8,67)