avagy egy nagycsaládos síelés viszontagságai

Igen, nagycsaládos, erről már nagycsaládos igazolványunk is tanúskodik. Szóval erről papírunk van. És úgy gondoltuk, belevágunk, hiszen a 3 gyerek születés alatti 6 évben talán 3x ha voltunk síelni, mi, akiknek síelés a lételeme, mi több, kapcsolatunk alapja és kezdete. Az, hogy a sínadrágomba évek óta nem férek bele, nem szempont. A Guidónak.

Guidó hosszú órákat töltött a megfelelő síhely kiválasztásával, kritérium ugyanis sok volt. Legyen hóbiztos, gyorsan, könnyen megközelíthető, és pályaszállás. Így esett a választás Obertauernre, erre a  méltán felkapott síhelyre. A döntést jelezte az októbertől a mellékhelységet elborító obertauerni katalógusok tömkelege és a Guidó egyre hosszasabb időtöltései a fent említett helyen, hiszen csak itt van nyugta az embernek-ahogy ő mondta.

Ha egy nagycsalád síelni indul, bizony muszáj beszervezni valakit, akik cipelik a mi autónkba be nem férő holmikat, azonkívül vigyáznak az ember gyerekére. Így esett a választás a nagyszülőkre, akik lelkesen vállalták a feladatot.

A mamiék kocsijában a babakocsi, kiskád, pelenkahegyek, sílécek és sícipők, mind-mind olyan kellékek, amik miatt felettébb drukkoltunk, hogy baj nélkül megérkezzenek ők is.

Így hát egy szép szombati reggelen egy kiadós reggeli után a nagyszülőknek 1 óra előnyt adva elindultunk. Guidó a nagypapa lelkére kötötte, hogy Hegyeshalomnál nehogy tankoljon.

Bezsúfolódtunk a Carinába.

A sofőr az apuci, mellette az anyósülésben Sundika gyerekszékben szabályosan bekötve. A sofőr mögött Mackó szintén szabályosan bekötve, a jobb szélen Katka a bébiülésben, szintén bekötve. Középen anyuci, mindenféle bekötés nélkül. Az első óra eltekintve attól, hogy a Mackó ülése felfelé szélesedik, valamint én is felfelé szélesedem, és hogy a 2 gyerekülés merev, én pedig puha vagyok, mindez azt eredményezte, hogy kifacsart gerinccel és féloldalasan ültem középen-békésen zajlott. Tatabánya után a gyerekek kérdezték, messze van-e még a cél és hogy ők éhesek. Mondtuk, hogy messze, és most reggeliztünk, és csak a határ után lehet enni. Győrnél túl voltunk az első zsemlénken és a gyerekek fejenként fél liter ice teán. Valamint 2 mesekazettán. A határnál sms a szülőknek, hol járnak. Válasz sms jelezte, hogy a hegyeshalmi benzinkútban mintegy ¾ órája. Nem baj, mi tovább megyünk. Katkáól köztudott, hogy minden délelőtt 2 órát alszik. Kivétel az utazás, de ez csak utazás közben derült ki, így aztán fél óra alvás után anyuci lelkes animációba kezd, a kézbe adott csörgők egyes darabjai mintegy 8-10 percre kötik le a baba figyelmét. Menet közben szoptatni tilos, mert veszélyes, inkább hallgatjuk a sírást, beszéltük meg otthon. 5 perc sírás után úgy döntöttünk, könnyen beszél az, aki otthon a melegben ül kényelmesen. Stratégia váltás: szoptatok felkiáltás után Guidó a tempót 120-ra veszi vissza, amivel azt eredményezi, hogy a lengyel busszal párhuzamosan haladva a lengyel turisták mind érdeklődve szemlélhetik, miként valósul meg a magyaroknál a 6 hónapig kizárólag anyatej! WHO szlogen. Még szerencse, hogy réteges öltözékem végett nem kellett magam Zsuzsánnának (a fürdőben) érezni. Eközben  túl vagyunk 5 Süsün és 10 Benedek Elek mesén, Sudi a kiürült ice teás dobozzal vidáman ütlegeli a váltót, a rádiót, a műszerfalat, majd apja felszólítására hogy ezt pedig fejezze be, vidáman dölöngél jobbra -balra, tekergeti a tükröket. Katka szoptatás-animáció-sírni hagyás ciklusai egyre rövidülnek, míg végre bealszik. Egy fél óra, amikor mindenkinek csend és 160-nal repesztünk. A következő ébredés már Liezenzben ér minket, ekkor úgy döntünk, kell egy kis pihenő a meggyötört szülőknek, valamint a gyermekekben a fél liter tea leért már a megfelelő helyre, ezért megállunk. 

Az út utolsó szakaszát minden elvet félredobva, a túlélés jellemzi. Katka ölben ugrándozik, Mackó nyög, Sudika vidáman dobol a műszerfalon és apja idegzetén. De az őrangyalok vigyáznak, végre baj nélkül megérkezünk Obertauernbe. A méltán felkapott síhelyre. Kiszállás, szállást keres a szent család. Haus Christa, az autótól mintegy 100 méter választja el, ez a 100 m viszont 45 fokban dől, havas és a LANGSAM feliratot semmibe vevő síelők vidám hada árasztja el. De szerencsére az osztrákok készültek. Ulli, akiről akkor még nem tudtuk, hogy Ulli, inkább úgy nézett ki, mint egy Hans, motoros szánon jön a holminkért, így csak a 3 gyerekkel kell végig egyensúlyozni a piros pályán. Ulli biztonság kedvéért megkérdezte, wieviel vagyunk, mire én hochdeutsch feleltem: vier adults und drei children. Oké, mondta Ulli, aki csekélységeken nem akad fenn, és felvezetett a  mi kis appartmanunkba. Nagyon kedves, kedélyes kis appartman. Masszív holz. Míg én kicsomagolok, a nagyszülők is befutnak, épp ideje, mert Katka  még az út alatt alkotott és akkor derült ki, hogy minden pelenka a másik autóban van. Milyen szerencse, hogy csak anyatejes.

A rendetlenség foka fordítottan arányos a rendelkezésre álló térrel és egyenesen arányos a jelenlevő gyerekek számával. Más szóval: nagyfokú entrópia jellemezte a mi kis kuckónkat, az én folyamatos pakolásom ellenére. A gyermekek kedvenc szórakozásai közé tartozott, a fejenként 2 db (azaz összesen 14) törülköző széthordása és magukra kötözése, ez a játék megérintette a takarító nénit is, aki ki tudja miért, minden nap 1 db törülközővel gazdagította a tárházat. Másik kedvenc szórakozás a magunkkal vitt 40 db ceruza egyenletes eloszlatása a rendelkezésre álló bútorok alatt, mögött. Mit mondjak, nem voltunk képesek mindet megtalálni.

Másnap síelés. Reggeli után az ifjú pár (vagyis mi) kivágtat a pályára, ahol -20 fok és zuhogó hó. Guidó megjegyzi: méltán tartják ezt az egyik legjobb síhelynek. Síelés 11.15-ig akkor váltás. Nagyszülők ki, én Katkával be, ebédet komponálok, Guidó a nagyobbakkal síel. Szó szerint. Sudrika ugyanis élete első síleckéit veszi, vajmi kevés lelkesedéssel, ezért a végén Guidó Sudival a karján, görccsel derekában síel. Délután kérleljük a Sudit: ugyan már tegye meg azt a szívességet, hogy ezen a drága helyen jöjjön ki síelni, hogy az apja se pihenjen, na ugyan már, tudod mit, kapsz egy ratrakot büdös kölök, csak síelj. Megjegyzem a hét végére hóekében lejött a büdös kölök a kék pályán. Mackóka megjegyezte hogy ő szó nélkül síel, akkor ő is kér egy gyűrűt. Mit lehet erre mondani,

Délutáni szunya után ismét csere: seniorok be, fiatalok ki. A 2. naptól az idő is javul, de az éjjeli kivilágított pályás síelésen csak kelet európaiak vesznek részt, akik úgy érzik, ha már megvették a drága síbérletet ha beledöglenek is kisíelik magukat. Ezért -20 fokban, jeges szélben összedermedve ülünk a liftben, Guidó vacogva megjegyzi: azért ez méltán felkapott síhely.

Szerencsére a 3. naptól tényleg ragyogóvá válik az idő. Gyönyörűen hétágra süt a nap, az ég ragyogó kék, Guidó elégedetten jegyzi meg: Ez aztán méltán felkapott síhely. Ez volt az a pont, amikor felüvöltöttem.

Az éjszakáinkat a változatosság jellemezte. Én a két kislánnyal aludtam, Mackó felettem az emeletes ágyon, úgy forgolódott minden éjjel, mintha slalom versenyről álmodott volna. Katka az első éjszakát a terep megismerésével töltötte, rémülten bámulta a falra szögezett vaddisznóbőrt. Második éjszaka élete legsúlyosabb kruppos rohamát produkálta. Úgy köhögött, mint a diftériás kisfiú az Eldorádó c. Eperjes filmben. Szerencsére az én sminktáskámban mindig gyógyszerhegyek lapulnak, ezért egy steroidos kúp és némi ima után a roham enyhült. Közben képzeletben végigjátszottam egy osztrák ER-t, és azon tűnődtem, vajon a biztosításunk költsége fedez-e egy esetleges helikopteres szállítást. És hogy hol lehet kórház a környéken. Ettől kezdve az éjszakák egyszerűbbé váltak, ha az ember lánya a csorgó váladékot megpucolta az orrocskából, és tenmaga köhögéscsillapítót vett be a közben rajta is elhatalmasodott kórság ellen, akkor 2-3 vidám ébredésnél többre nem kellett számítania.

Közben a ratrak mánia eluralkodott, a gyerekek a jön egy ratrak felkiáltásra az ablakhoz tapadtak, bármit is tevékenykedtek azelőtt. A takarító néni még most is próbálja megpucolni az üveget azóta. Így hát kénytelenek voltunk Sudinak a könnyelműen megígért ratrakot beszerezni. Mivel fent a hegyen 12 Euro volt egy ilyen kis micsoda, úgy döntöttünk, lent biztos olcsóbb és a kötelező csokoládé ajándékok bevásárlása kapcsán szerét ejtjük egy ilyen kis izének. Le is mentünk Radstadtba. Ahol a játékboltot meglátva menten leparkoltunk egy Hier wird es abgeschleppt feliratú tábla alatt, amelyen a gyengébbek kedvéért piktogrammal is ábrázolták, hogy az itt parkoló autók bizony rövid idő alatt el lesznek vontatva. Ezt megelőzendő én Katkával a kocsiban maradtam, apuci pedig beszabadult a játékboltba, ahonnan gyorsan, ám hatalmas csomaggal a hóna alatt tér vissza. Gyanakodva kérdezem, mennyibe került? Jó vásárt csinált, mert volt 40 Euróért is, mondja ő, de ez csak 15 volt. Ezen egy kicsit elvitatkozgattunk, hiába, Guidóból kibújt a kisfiú, már látta magát, ahogy itthon a szőnyegen tologatja a kis csodát.

Ullival még két esetünk volt. Először mi hívtuk fel, mert a TV képernyő állandóan elsötétedett. Ulli vidáman beült a TV elé. 5 perc ücsörgés után mosolyogva megjegyezte, hogy olyan ez, mint a fogorvosnál, nem fáj a fog amikor kéne. Guidó ezt úgy értelmezte, Ulli fogorvos, csak szabadidejében házkiadással foglalkozik. (Később felvilágosítottuk.) (Ulli egyébként, amint a ház falára felszögezett érmek és oklevelek bizonyították valaha síversenyzéssel foglalkozott, a stabil harmadik helyet mindig magáénak tudhatta a helyi házibajnokságokon. Meglehet síugrással is próbálkozott, amint azt a sícipő szárítóban elhelyezett síugró léc tanúsította.) Végignéztünk 2 gumimaci és 3 hupikék törpike történetet, de a kép csak nem akart elmenni. Ulli ezután úgy gondolta, ideje távozni. A kép persze rögtön elment, de annyi bátorságunk nem volt, hogy visszahívjuk.

A másik eset ebédfőzés közben történt. Amikor a lapot bekapcsoltam, a villany elment. Ulli ellenben kisvártatva megjelent. Azt a hibát elkövettem, hogy nem zártam be az ajtót, így Ulli meglehetősen meglepett. Zavaromat palástolandó előzékenyen megjegyeztem: Kein Stroh. Ulli kijavított: Strom. Később láttam egy plakáton, hogy a Stroh az osztrákok kedvelt rövid itala. Nem tudom, Ulli mit gondolt, mikor jelentettem neki, kifogytam a rövid italból. Mindenesetre egy fickóval megcsináltatta a platnit, miközben én azon igyekeztem, hogy úgy tegyek, mintha elmerülnék az osztrák orvosi teleregény fejezetében, amikor is a professzor a kisnővérrel egyetemben az ablakból lesi,  Herr Akárki a bekötözött fejével hogyan jön össze Frau Bárkivel, akinek szívbetegségeit gondozza a klinika. (össz életkoruk mintegy 130-140 év) Így szakmai továbbképzésem is biztosítva lett. A nyugalomnak a gyerekek érkezése vetett véget, Sudri, ahogy szokott, zokogva végigvetette magát overallban az előszobában, követelve, hogy vetkőztessem le. De a platni, az elkészült még aznap.

A többi nap békésen, a napsütés és kellem jegyében telt, a visszaút sem volt rosszabb, mint odafele. És végre ma, épségben, biztonságban megérkeztünk kedélyes kis otthonunkba, hogy újra a szürke hétköznapok mocsarába süllyedjünk. Ég veled Obertauern!