Benn vagyok egész mélyen a Balatonban, legalább 6-700 méterre a parttól. Szeretek egyedül beúszni egészen mélyre. Ott már csak ketten vagyunk, Isten és én. Messze a partról állandó monoton mormolássá szelídülve hallom a strandolók zaját. Taposom a vizet, játékos apró hullámok nyaldossák a vállamat. A jó öreg Balaton hűs zöld vize, mint régi barátot, csendesen körbevesz.  Nézem a túlpartot, Révfülöp zöld domboldalát, az apró piros tetőket, hangyányi autók mennek, egy-egy vonaton megcsillan a nap, erős fénye elvakít egy pillanatra. Csend van, nagyon szeretem ezt a csendet. Ilyenkor szoktam számot vetni magammal, dolgaimmal. Nekem nem újév az évösszegzés ideje, hanem amikor egész mélyen beúszom először a szezonban a Balatonba. Hátamra fekszem, lebegve nézem a mélykék eget. A Balaton lágyan ringat. Nézem a felettem elhúzó repülőket, alulról hófehérnek látszanak, emberek ülnek rajta, kik ők, hova mennek, honnan jönnek, nézik-e a Balatont onnan fentről? Itt benn minden dolgom, gondom olyan távoli. Itt béke van. Körülöttem is, bennem is. Csak Isten van jelen és én.

Szieszta. Több mint 100 éves épület ódon vastag falai őrzik a hűvöset. A zsalu behajtva, csupán keskeny csíkokban tud beszökni a nap a szobába, csíkos mintát húzva a padlóra. A fehérre meszelt falak ontják az enyhet, csend van, egy légy zümmög csupán magányosan. Napsütéstől, kintléttől felforrósodott bőrömnek jól esik a lepedő hűvössége. Kint a távoli, már szőkévé érett  búzatáblák felett remeg a forró levegő, kabócák láthatatlan zenekara húzza kitartóan, vég nélkül.

Ó, nyár, ó Balaton! Nem tudom elmondani, mit jelentetek nekem.......