„Mágia és hit” rádiósorozat, 5. előadás

Szerb Antal szellemes regényében, A Pendragon legendában, Osborne, a fiatal arisztokrata, kísértetet imitál a walesi főúri kastélyban: a kéményben elbújva különböző titokzatos szövegeket mond, énekel és játszik le gramofonról, halálra ijesztve a cselédséget. Nővére, aki folklórkutatással foglalkozik, szemrehányást tesz neki, amiért humbugot kever a hiteles néprajzi anyaghoz. Osborne így válaszol:

Példákkal és bibliai elvekkel egyaránt igazoltuk, hogy a mágia olykor működik, és ha működik, a sötétség hatalmai működtetik. Láttuk, hogy az agykontroll is valósággal működőképes, még ha nem mindenki arat is benne ugyanolyan babérokat. Hiba volna nem venni erről tudomást. Ugyanakkor működik az is, amit Osborne Pendragon mókának nevez: az álmágia, a csalás, amit Madách jövendőmondó cigányasszonya űz Az ember tragédiája londoni színében.

A cigányasszony nincs közvetlen kapcsolatban a sátánnal és angyalaival, egyszerűen csal és hazudik, anyagi érdekből. Nem mágiát űz, hanem megjátssza a mágiát. Azok, akik racionalista módon gondolkodnak, minden mágiát csalásnak vagy képzelődésnek tartanak. A bibliai hit számol a mágia tényleges működésével, de egy dologban azért osztozik a racionalizmussal: él az értelem kritikájával. Nem szükségképpen és mindenütt tételez föl működő mágiát, ahol a látszat mellette szól, hanem előbb fontolóra veszi, nem lett-e illúzió vagy megtévesztés áldozata. Bűvészek és illuzionisták hihetelen látványokat tudnak produkálni, pedig nem a numinózumot manipulálják, hanem a közönséget, éspedig bevallottan. Voltak a történelemben tehetséges bűvészek, akik mágus-szerepet játszottak előadásaikon, és voltak olyanok is, akik azt akarták elhitetni, hogy tényleg mágikus képességeik vannak, jóllehet csak ügyes trükkökkel dolgoztak. Ilyenformán a gyakorlatban nem egyszer meglehetősen elmosódnak a bűvészet és a mágia határai. Van tiszta, csalásmentes bűvészet, amely egyszerűen csak szórakoztatni akar, és nem csinál titkot abból, hogy trükköket alkalmaz; ez természetesen nem mosódik egybe a mágiával; de van mágiát mutató trükközés is, ahol az okkult álmisztika ügyes illúziókeltéssel párosul. Aki találkozik ezzel a jelenségcsoporttal, annak állandóan résen kell lennie, és nem szabad minden szokatlan jelenségre természeten kívüli magyarázatot keresnie. A szemfényvesztők lecsapnak a hiszékenységre. Nem is sejtjük, hogy komoly, tudományos gondolkodású, minden felelőtlen hipotézist elutasító emberekben is mennyi hiszékenység lakik. Nem jó az okoskodó szkepszis, de ugyanolyan ártalmas a fantasztikum iránti mohó fogékonyság is.

Magyarországon az első világháború utáni években egy László László (sic!) nevű médium orránál fogva vezetett egy egész, művelt és tisztességes emberekből álló, spiritiszta jelenségeket kutató társaságot. Pedig rendkívüli óvatossággal jártak el. Hogy a csalást kiküszöböljék, László Lászlót a leggondosabban ellenőrizték: a szeánszok előtt levetkőztették, megfürdették, testnyílásait megvizsgálták, és más ruhát (régi, felsőrészes férfi fürdőruhát) húztak rá, hogy ne használhasson ruhájában elrejtett kellékeket. A szeánszok alatt László ragaszkodott a sötétséghez, állítása szerint a szellemek csak így hajlandók működni („fényérzékeny” szellemek?). Hogy csalni mégse tudjon, két ember ült mellette és fogta a kezét, kizárva a bűvésztrükköket. És mégis: László összejövetelein nemcsak hangok hallatszottak, hanem kő hullott a semmiből, és az alig derengő világításban fehér, fényképezhető „ektoplazmák” jelentek meg; ezek később nyomtalanul eltűntek. Az égből esett kő viszont ottmaradt – sajátos állaga mutatta, hogy „valóban a túlvilágról jött”. Szenzációs volt! Az okkultisták izgalomba jöttek. Egy ismert német szakember is Budapestre utazott, hogy tulajdon szemével lássa a jelenségeket. Teljesen meggyőzve ment haza, és tanúságot tett a pesti kísérlet hiteles eredményeiről.

Pedig az egész nem volt egyéb közönséges csalásnál. A dupla nevű (és elméjű) László még felöltözve bevitte a szobába a kellékeket, a padlóra ejtette egy nem feltűnő ponton, és amikor már a fürdőruhában volt, lábujjaival fölvette azokat. Ha a szeánsz közben trükkre készült, köhögési rohamot produkált, ilyenkor elengedték a kezét. Így tette fejére a fura kavicsot, és később, amikor köhögése már feledésbe ment és már hosszabb ideje újból fogták a kezét, befejelte a szoba közepére. Az „ektoplazmához” libazsírral átitatott gézt használt, amit a köhögés közben a szájába tett, és onnét fújt ki, mialatt mindkét kezét fogták. Előbb-utóbb a kutató társaság mégis gyanút fogott, felkészültek leleplezésére, és egyik trükkje közepén rágyújtották a villanyt. Utána igen-igen szomorúak voltak... A csaló viszont szégyentelenül arra hivatkozott, hogy a tudományt akarta szolgálni a spiritizmus megcsúfolásával. (TÁBORI Kornél: Pesti spiritiszták. Tolnai Világlapja, Budapest, 1924.)

A kísérletező úriemberek teljesen járatlanok voltak a metafizikában. Szellemi lényre nem hat a fény vagy más fizikai jelenség. Éppen azért szellemi lény, mert nem anyagi síkon létezik. Gyanakodniuk kellett volna tehát annál az állításnál, hogy a szellemek igénylik a sötétséget. Akiknek sötétségre van szükségük, azok nem a szellemek, hanem a csalók. Jézus mondja: „Mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit” (Jn 3,20). Az efezusi levélben pedig ezt olvassuk: „Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen” (Ef 5,11-12). Utóbbi közvetlenül a pogány rituális kéjelgésekre vonatkozik, de jól alkalmazható a csaló trükkökre és mindarra, amit rejteni kell az emberek szeme elől. A spiritizmusban meglehetősen gyakori az az állítás, hogy a szellemekkel sötétségben kell kommunikálni, mert a fény zavarja őket. Részemről ezt úgy fordítom le, hogy a spiritizmusban meglehetősen gyakori a csalás. Szeghy Ernő atya mondja valahol, hogy amikor egy bűvésszel beszélgetett a spiritizmustól, a bűvész azt állította: nincs olyan spiritiszta jelenség, amit ő megfelelő bűvésztrükkel utána ne tudna csinálni. Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy a spiritiszta szeánszokon egyáltalán nem történnek természetkívüli jelenségek. Csakhogy ha történnek, azok a gonosz lelkektől valók. Második előadásomban idéztem Montluisant kapitány és Sylvester, az amerikai médium esetét, akik mindketten negatív szellemi erőket tapasztaltak meg a spiritizmusban. Mondanivalóm tehát nem az, hogy a spiritiszta jelenségek soha nem lehetnek – bizonyos értelemben – valódiak, hanem az, hogy ne legyünk hiszékenyek és képzelődők, ne tételezzünk föl túl könnyen rendkívüliséget. Használjuk az eszünket akkor is, ha szokatlan jelenséggel állunk szemben.

László Lászó esete után elmondok a hiszékenységgel és képzelődéssel kapcsolatban egy másik történetet is, de előre kell bocsátanom, hogy rendkívül rémes történet. Velem esett meg. Rendkívül rémes helyen laktam akkor, embertől alig lakott táján szép fővárosunknak, egy első emeleti plébánosi lakásban. Több hónapja éltem már ott, amikor is egyik este, miután már lefeküdtem, a mennyezeten lévő árnyékokra bámészkodva, egy szokatlan, kerek, sötét árnyékra figyeltem föl, ami ott volt a szoba mennyezetén, körülbelül az íróasztalom fölött. Ágyamból éppen ráláttam. Minek az árnyéka ez? Íróasztalomon nem égett a lámpa, amúgy is lefelé volt irányítva, nem vetíthette föl semmiféle tárgy árnyékát; de nem is láttam olyan tárgyat, aminek az árnyéka ilyen lehetett volna – nagy, lapos, kerek folt. Sötétebb volt, mint azok az árnyékok, amelyeket az utcai világítás vetített szobám mennyezetére, ez egyébként is ferdén ért szobámba, ennek megfelelően nyújtózkodtak a kinti fák és a benti csillár halványabb szürke árnyékai. Ez a különös árnyék azonban majdnem fekete volt, elhelyezkedésénél fogva semmiképpen nem származhatott az utcai lámpáktól, és nem emlékeztem arra sem, hogy korábban láttam volna. A jelenség megmagyarázhatatlannak tűnt.

Sok karizmatikus irodalmat olvashattam akkoriban, amelyben a démonok elűzése gyakran előfordul. Mi van akkor, gondoltam, ha az a kerek folt démoni eredetű? Ez se látszott túl valószínűnek, de más magyarázatot nem találtam. Hátha egy gonosz lélek les rám, ijesztgetve a szokatlan árnyjelenséggel? Nosza, imádkozni kezdtem, elűzve a démont Jézus nevében. (Magyarázatul annyit, hogy nem exorcizmust alkalmaztam, mert az püspöki engedélyhez van kötve. Egyszerű szabadító imát végeztem. Később áll szándékomban kifejteni, mi a különbség a kettő között.) A kerek, sötét árnyék mozdulatlan maradt. Nem jött közelebb, de nem is tűnt el. Igyekeztem nagyon erélyes lenni vele, bevetve mindazt a szabadító erőt, ami Jézusban az enyém. Az árnyék maradt. Váltogattam a kifejezéseket, fölhasználtam gazdag szókincsemet. A kerek árnyék nem nevetett éppen rajtam, de ott maradt mozdulatlanul, ahol volt.

Az okosabb enged. Mivel az imádság nem használt, fölhagytam vele, és békében elszunnyadtam. Félelmet egyáltalán nem éreztem, csak valami furcsa csodálkozás volt bennem: ilyesmi nincs. Csakhogy volt, ott volt a plafonon.

Másnap, hajnali félhomályban, még mindig ott feketéllett a kerek árny. De ahogy közelebbről megvizsgáltam az íróasztalt, nyomban fény derült a titokra. A közelmúltban ugyanis kicseréltem a telefont egy új, üzenetrögzítős készülékre. Ezen volt egy kis zöld lámpa, amely jelezte, hogy a készülék áram alatt van. Erre nem gondoltam. Halvány kis fénye nem látszott az ágyból, ahol feküdtem, de ahhoz elég volt, hogy amikor a szobában minden világítást eloltottam, árnyékot vetítsen a mennyezetre. Az árnyék pedig íróasztali lámpám burájának árnyéka volt. Annak formája ugyan egészen más, kupola-alakú, de szintén körszimmetrikus, így odafönt kerek, lapos, tányérszerű vetület formájában jelent meg.

Vagyis: démont fantáziáltam oda, ahol egyszerű optikai jelenséggel álltam szemben. Pedig általában józanságra törekszem és az illúziók leleplezésére. Ezúttal nem sikerült.

Mi következik ebből? Először is az, hogy rémesen nagy szamár voltam. (Mondtam, hogy rémes történet lesz.) Olyan naiv babonába estem, ha nem is szándékosan, mint a már emlegetett Szent Antal-láncok küldözgetői. Másodszor pedig az, hogy a szabadító ima előtt nem szabad elmulasztani a lelkek megkülönböztetését, amiről 1Jn 4,1 beszél: „Vizsgáljátok meg a lelkeket.” Ha imádságban kerestem volna a választ arra, hogy valóban démoni jelenséggel állok-e szemben, nagyon hamar kitűnt volna, hogy nem ez a helyzet. Már annak is el kellett volna gondolkodtatnia engem, hogy egyáltalán nem éreztem félelmet. Ha egy bukott angyal veszi a fáradságot és kerek, sötét árnyékkal ijesztget, az már csak hat egy kicsit az idegrendszeremre is! Én tudok félni, rendkívül gyáva nyúl tudok lenni, s ha a démon valódi lett volna, aligha aludtam volna el olyan zavartalan békességben. De különben is, ha imádkozom, a Szentlélek világosságában minden bizonnyal hamarosan ösztönzést éreztem volna, hogy tovább folytassam a természetes magyarázat keresését, és ha fölkelek az ágyból és megnézem az íróasztalt, könnyen megpillantottam volna azt a kis zöld fényforrást, ami az egész jelenséget kielégítően megmagyarázta. Nem űztem volna csúfot a szabadító imából. Mert az imádság nem játék. Nos, rossz szándék nem volt a dologban, de hadd vonjam le a harmadik konzekvenciát. Ez pedig imígyen hangzik: „Mielőtt démont űznél, nézd meg jól az íróasztalodat!” Vagyis: ne a természetkívüli okokhoz fordulj először, hanem a józan észhez. Isten azért adta értelmünket, hogy használjuk. Ne váljunk illúziók áldozatává. Egyszer azzá váltam, de még egyszer nem akarok. Felsülésemmel Isten megtanított arra, hogy nagyon kritikusan kell nézni a természetkívüli jelenségeket.

A kritikus elme, a természetes magyarázat keresője számos esetben talál csalást ott, ahol mások rendkívüli tüneményeket látnak. Helena Blavatsky, a teozófia alapítója, állítólag csodálatos dolgokat művelt: jóslatai beváltak, elveszett tárgyakat megtalált, eltört csészéket összeforrasztott, szellemek sugallatára írt könyveket. Mi volt csodái mögött? A hölgy közönséges csaló volt.

A jeles alapítónak nem ez volt az egyetlen csalása. Amikor a „hívők” kérdésekkel fordultak szellemeihez, a „szellemek válaszait” ő maga írta és csempészte egy nyitható hátú szekrénybe. (A szellemek érdekes módon ugyanazokat az angol nyelvi hibákat követték el, amelyek az ő angolságát is jellemezték.) „Szellemektől diktált” könyve közönséges ollózás. Amikor tibeti tartózkodásáról beszél, amelynek alkalmából állítólag beavatták a titkos tudományokba, leírást ad Tibetről, ahova akkor még nem igen jutott be európai. Mihelyt azonban a rejtelmes ország mégiscsak ismertté vált, kiderült, hogy Blavatskyné leírásai egyáltalán nem illenek rá az helyszínre: a misztikus szerző fantáziájának termékei. A Teozófiai Társaság alapítója egész egyszerűen nem volt tisztességes. A szélhámosságából kinőtt Társaság harmadik elnöke, Alice Bailey kezdeményezte a New Age mozgalmat... Erről a szellemi tájékról származik az egész mai okkult-mágikus-ezoterikus divat. Ha a szellemi kontextus fogalmát megértettük, ez bizonnyal mond valamit számunkra. Mágia és szélhámosság nem ugyanaz, de komoly átfedések vannak közöttük.

Nézzünk meg egy érdekes esetet. Satya Sai Baba 1926-ban született Puttaparthiban, Andra Pradesh indiai államban, földműves szülőktől. Eredeti neve Satyanarayan Raju. Még nem volt tizennégy éves, amikor egy sor különös élményen ment keresztül, amelyeket szülei és mások démoni megszállásnak tartottak. Nem sokkal ezek után bejelentette, hogy az 1918-ban elhunyt híres guru, a Shirdi-beli Sai Baba szelleme költözött bele, és mostantól fogva ő is Sai Baba, Shiva és Sakti istenek megtestesülése. Viselkedésével engem kísértetiesen emlékeztet Rejtő Jenő hősére, a Csodálatos Nalayára, aki egy szép napon azzal a hírrel állít be egy csapat benszülötthöz, hogy ő a királyuk. Csak az a tragikus, hogy míg Rejtő ezt viccnek szánta, hősünk teljes komolysággal az istenséget választotta életpályának. Önmagát az istenség megtestesülésének vallja, míg Buddha, Krisztus és Mohammed szerinte nem voltak „avatarok”, megtestesülések. „Némi isteni erejük volt ... Az én erőm végtelen” – mondja szerényen.

Számos adat van arról, hogy Sai Baba valóban rendkívüli jelenségeket produkál. Milliószámra vannak követői, akik teljes komolysággal imádkoznak hozzá. Mi persze nem hisszük el Sai Babának, hogy ő az Isten. Mit szóljunk azonban Satya Sai Baba csodatételeihez, amelyeknek annyi tanúja van? Betegeket gyógyít, órákat, nyakláncokat, fotókat, gyümölcsöt és szent hamut teremt elő az üres levegőből. Mozgalmának harmicezer központja van a világ minden táján, többek között Budapesten is.

Sok beszámoló szól arról, hogy Sai Baba egész egyszerűen csal, bűvészkedik. A hyderabadi Deccan Chronicle 1992. november 23-i száma címlapján közölt egy videofelvételből készített képsort, amely akkor készült, amikor Satya Sai Baba az indiai miniszterelnök, Narashimha Rao jelenlétében arany nyakláncot „materializált”. A felvétel egyértelműen megmutatta, hogy a láncot Radhakrishna Menon, Sai Baba asszisztense adta át titokban főnökének, aki aztán egy elegáns kézmozdulattal előteremtette azt. Piet Vroon holland riporter munkatársával tisztán megfigyelte, hogy Sai Baba gyűrűket és órákat húz elő virágvázák mögül vagy székének párnái közül, a golyóvá gyúrt «szent hamut» pedig olykor a szájából veszi elő. (HUGHES, Louis: Who is Satya Sai Baba? Lásd: http://www.dci.dk/en/mtrl/saibabaeng.html — 2006.03.28.)

Sai Baba hívei erre azt válaszolják, hogy a mai videotechnikával bármire lehet hamis bizonyítékot készíteni. Sőt, nemcsak hívei beszélnek Sai Baba csodáiról. Az amerikai Ron Cohen sokáig volt mágus és Sai Baba tanítványa. Később kiábrándult mesteréből, de ez nem indította arra, hogy kétségbevonja csodáinak tényét. Beszámolója szerint Sai Baba egyszer éjszaka megjelent az ágya mellett New Yorkban, és Indiába hívta. Cohen ott rendkívüliségek tanúja volt, amelyek valóságát a szakítás után sem tagadja.

Kinek van igaza? Művel Sai Baba démoni csodákat, vagy nem művel? Innen távolból aligha vállalkozhatunk arra, hogy eldöntsük a kérdést. Csak arra szeretnék rámutatni: a kettő együtt is lehetséges. Osborne Pendragon formulája, „a fele csoda és a fele móka”, egész jól használható. Van mágia, amely csalás, és van mágia, amely démoni tevékenység. Mindkettő a Hazugság Atyját szolgálja. Mindkettő megtéveszt, a működő mágia magasabb szinten, mint a megjátszott mágia, de nincs kétség arról, hogy amikor Chesterton Father Brownja kijelenti, hogy a tiszta csalást „nem olyan nagyon bánja”, a szellemes paradoxon kedvéért kicsit elhanyagolja a csalás és a hazugság erkölcsi minősítését. Ez megbocsátható a szépírónak, de a teológus nem engedheti meg magának. A mágia bűn, és a mágiát népszerűsítő szemfényvesztés szintén bűn. Közös szellemi kontextusba tartoznak, egyaránt a hamisság világába vezetnek.

És ez az, aminek fele se móka.

2006. március 29.