Üresség

„Mágia és hit” rádiósorozat, 6. előadás

A mester összecsattantja két tenyerét.
– Hallod ezt? Így csattan két tenyér. Most mondd meg nekem, hogy csattan egy tenyér!

A tanítvány (nagyon természetesen) nem tudja megmondani. A mester elküldi, hogy meditáljon erről. A tanítvány meditál, amíg kitalál valamilyen (persze abszurd) választ. A mester nem fogadja el a választ, esetleg megüti a tanítványt a légycsapóval, és visszaküldi meditálni. Néhány nap múlva a tanítvány visszamerészkedik egy újabb válasszal, persze azt se fogadják el. Ez így megy egy darabig, s amikor a tanítvány agya már végképp tótágast áll a logika könyörtelen száműzésétől és a monoton meditációs technikáktól, a légycsapó egy jól irányzott ütésére hirtelen eléri a szatorit, megvilágosodik.
Ez a zen. Történetét Buddha első tanítványaira viszik vissza. Állítólag a huszonnyolcadik nemzedéket képviselte Bodhidarma, aki Kr. u. 520-ban érkezett Kínába. A császár eldicsekedett neki buddhista buzgóságával. „Templomokat és kolostorokat építettem. Lemásoltattam Buddha szent iratait. Nos, milyen érdemeim vannak?” A zordon indiai bölcs válasza ez volt: „Semmiféle érdemed nincs, felség.” A császár újból próbálkozott: „Mi a buddhizmus alapelve?” Bodhidarma így felelt: „Hatalmas üresség.” „Akkor ki áll most előttem?” – kérdezte a kétségbeesett császár. „Fogalmam sincs” – felelte a bölcs. Úgy látszik, ezek a merő tagadásból álló válaszok nagyon mély bölcsesség benyomását keltették, mert Bodhidarma tanítása, kínai nevén csan, japán nevén zen, ezután hatalmas mértékben elterjedt, s ma is a legfontosabb japán szellemi irányzatok közé tartozik. A japán kultúrát nem is lehet megérteni a zen nélkül, annyira átjárta ennek a szellemi iskolának a szemlélete. Mióta a nyugati kultúrában divatba jöttek a keleti meditációs technikák, a zen is elterjedt nálunk. A jezsuita Enomiya-Lassalle atya a zent keresztény szempontból is pozitívan értékeli. Ez az értékelés olyan mértékben elterjedt, hogy ma már teológiai karokon a katolikus lelkiségek között tanítják a zent. A keresztény zen, hívei szerint, megérdemli „a test imája”, „a szellem tér-időbeli formája” neveket, s egyik útja a Szent Ignáctól hangsúlyozott „belső megismerésnek”, amely szükséges ahhoz, hogy magunkévá tegyük az evangélium misztériumait.
Az eredeti, mondjuk talán így: „buddhista” zen egyrészt a megvilágosodásnak vagy lényeg-szemléletnek nevezett elváltozott tudatállapot megszerzésének „üzemi technológiája”, amely zen-ülésekből (zazen) és a mesterrel való beszélgetésekből áll, másrészt pedig az ehhez kapcsolódó gondolatvilág. Lássuk, „mit üzen a zazen-üzem”, mi voltaképpen a zen tartalma. A zazen szigorúan meghatározott testtartásból és logikus gondolkodás helyett az intuitív szemléletre való törekvésből áll. Keresztbe vetett lábbal kell ülni, a lábfejeket az ellentétes combra feszítve (lótusz-ülés), a felsőtestet szálegyenesen tartani, szabályozott hasi légzéssel lélegezni, és közben a tekintetet mozdulatlanul a padló vagy a fal egy pontjára szegezni.
Köldökünk és orrunk hegye függőleges irányban egy vonalba kerül, miközben állunkat lefelé feszítjük, és nyitott szemmel kb. 90-100 cm távolságra a padlóra nézünk.

Közben, legalábbis az egyik lehetséges módszer szerint, számoljuk ki- és belégzésünket.

Kezdők esetében létezik egy olyan módszer, amelyben a lélegzetvételüket számolják, és így távolítják el a tompa és szórakozott gondolatokat.

Később már számolás nélkül is sikerül semmire sem gondolnunk.

Már nem szabad semmi mással foglalkoznunk, és mindig csak a „semmit” kell egyre beljebb nyomni. Aki ezt következetesen csinálja, egyszer csak bejut a legmélyebb szintre. Mihelyt megérintjük a legmélyebb tudatot, fellobban a szikra – és az a megvilágosodás.

Ez a szatori, a nagy változás, a lét intuitív megragadása.

A növendék teste remeg, kiveri a verejték, ez mutatja a hirtelen változást. De ez egyben boldogító esemény is. Hirtelen eszébe jut, amit hiába keresett, világosan lát ott, ahol addig mindent zűrzavarosnak érzett: látja az erdőt a fáktól. Mintha hályog hullana le szeméről. Úgy érzi – megváltották. Villámszerű ez az esemény, de hatása annál tartósabb!

Közben a zen-mester is segít „egyre beljebb nyomni a semmit”, a beszélgetések mellett leggyakrabban az ú.n. koanokkal. A koan olyan szó vagy kifejezés, amely segít kilépni a lépésről lépésre haladó, diszkurzív gondolkodásból, mintegy leállítja bennünk a logikus gondolatmenet folyamát. Logikai szempontból a koan gyakran teljesen értelmetlen, vagy legalábbis annak látszik. Ilyen koan a „Hogy csattan egy tenyér?” kérdés is. Vagy ilyen koan a következő: „Milyen a születésed előtti, igazi arcod olyankor, ha elméd már túljár jón és rosszon?”
Amikor a megvilágosodás létrejött, a meditáló felszabadult arra, hogy önmagát és az egész létezést egyetlen intuitív aktusban mint egységet ragadja meg, túl minden kettősségen és ellentéten, még azon a logikai ellentéten is, hogy „elértem a megvilágosodást” vagy „nem értem el a megvilágosodást”. A keleti gondolkodók ezt bizonyítéknak tartják arra, hogy monista világnézetük helyes: a teljes valóság egy. Itt nyomatékkal meg kell jegyeznünk, hogy a zen nem vallás, nem is akar vallás lenni, inkább a „buddhává-válás” gyakorlata és elmélete. Ezért állítja Enomiya-Lassalle atya, hogy elszakítható a monista filozófiától, és összefér a keresztény hittel is. Ő a zen pszicho-technológiáját úgy alkalmazza, hogy a meditálónak „Isten a koanja”, a megvilágosodás pedig természetes eszköz az összeszedettségre, amely a keresztény imádsághoz is szükséges. Nem tartja a zen-misztikát keresztény értelemben vett, belénk öntött misztikának, amely kizárólag a Szentlélek ajándéka lehet és nem az imádkozó erőfeszítésének eredménye, hanem olyan „természetes szemlélődésnek”, amely jó előkészület a szorosan vett misztikához, a „belénk öntött szemlélődéshez”. Nem csoda, hogy sokan elfogadják Enomiya atya érvelését, és minden további nélkül átvihetőnek tartják a gyakorlatba a „keresztény zent”.

Amikor ezzel szemben fenntartásaimat hangoztatom, nem egyszerűen azért teszem, mert a zen nem keresztény dolog. A bölcsesség nem a kereszténység privilégiuma. A katolikus Egyház a nem-keresztény vallásokból sem utasít el semmit, ami igaz és szent. Az aszketikus fegyelemből, az őszinte keresésből, a meditációban tanúsított kitartásból, a hétköznapi ambíciók hiúság-vásárának bátor meghaladásából, ami a zenben megvalósul, mi is tanulhatunk. Tisztelem Enomiya-Lassalle atya bátorságát, aki ezt megkísérelte már a II. Vatikáni Zsinat előtt, és úgy igyekszik véghezvinni, hogy közben állandóan tekintettel van a keresztény hit épségére. Ugyanakkor azonban vannak a zenben olyan mozzanatok, amelyek nézetem szerint nem vihetők át a kereszténységbe olymódon, hogy annak lényege ne sérüljön. Ezek nélkül pedig a zen már nem mondható zennek többé. Ezért, szemben számos katolikus teológus véleményével, azt állítom, hogy Enomiya nem volt elég kritikus, és a sajátos értelemben vett „keresztény zen” lehetetlen.

A zen tarthatatlan mozzanatai közül első és nagyon alapvető az értelem-ellenesség. A diszkurzív logika tűzzel-vassal történő irtása ellenkezik azzal az igennel, amit a keresztény hit Isten ajándékára, a rációra, a következtető értelemre mond. A zen azt kívánja, hogy a dolgokat viszonyítás nélkül, önmagukban éljük meg. Mondhatjuk: „Dorong!” „Hó!” „Vadkacsák!” De nem mondhatjuk: „Ez dorong!” „Ez hó!” „Ezek vadkacsák!” Ezzel ugyanis széttagoljuk a szemlélt tárgy és a szemlélő én őseredeti egységét. Ugyanúgy és ugyanezért nem mondhatjuk az ellenkezőjét sem: „Ez nem dorong!” „Ez nem hó!” „Ezek nem vadkacsák!” Vagyis olyan lényegszemléletre törekszünk, amely túl van az „igen” és a „nem” ellentétén.

Ám éppen ez az ellentét (az ellentmondás logikai alapelve) alkotja a gondolkodás alapját. Ha ezt megsemmisítjük, emberségünk alapértéke semmisül meg, az állásfoglalás képessége. „Vajon ... – kérdezi méltatlankodva Pál apostol – nálam az »igen, igen« egyben »nem, nem« is?” (2Kor 1,17). Az „igen” és „nem” ellentéte nélkül megsemmisül az erkölcsi rend is, amit a már idézett koan ki is mond: „Milyen a születésed előtti, igazi arcod olyankor, ha elméd már túljár jón és rosszon?” A keresztény nem akar túl járni a jón és rosszon! A köztük lévő különbséget nem meghaladni akarja, hanem a rossz megsemmisítésével kívánja legyőzni: „Ha a Lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8,13). Meghaladni is más, megölni is más. Ha meghaladlak, fönn vagyok az emeleten, mialatt te a földszinten vígan ficánkolsz; ha megöllek, véredben fetrengsz a parketten, mialatt villogtatom fölötted győztes fegyveremet. Nem adhatjuk föl az „igaz” és a „nem igaz” ellentétét, mint ahogy a „jó” és „rossz” ellentétét sem. Józan eszünket, értékítéleteinket nem szabad eladnunk egy tál lencséért! „A lelki ember mindent megítél” (1Kor 2,15). Az ezzel ellentétes út nem keresztény út.

Azért az motoszkál bennem, hogy amennyiben egy zen-mester megkérdezi tőlem: „Hogy csattan egy tenyér”, nem vonulok vissza meditálni a józan ésszel ellentétes kérdésről, hanem megadom a teljesen szabatos, pofonegyszerű választ: egy hatalmas pofont a zen-mesternek. Mindjárt tudni fogja, hogy csattan egy tenyér!

Miután ezt elsütöttem, őszintén és sietve bocsánatot kérek, természetesen nem gondoltam komolyan, de ezt a csattanós poént lehetetlen volt kihagyni... Tisztelem a zen-mestereket, ha nem is értek egyet velük, és eszem ágában sincs bárkit is bántalmazni. De kifejezésre akartam juttatni, hogy a diszkurzív logika kiirtását nem magasabbrendűnek tartom, ellenkezőleg, az emberi méltóság lealacsonyításának.
Jó, mondhatja valaki, elhagyjuk az értelmetlen koanokat, és megőrizzük értelmünk ítélőképességét. A keresztény zenben Isten a koan, ez ellen senkinek nem lehet kifogása. Nincs is; de annál komolyabb kifogásom van a zazen-üzem technológiája ellen. Merev tartással egy pontra nézni, közben számolni... Nem ismerős ez valahonnan? Hasonló autohipnotikus technikával kezdődnek az agykontroll-gyakorlatok is. A zen-meditáció ugyan sokkal nemesebb és bölcsebb valami a zavaros elméleteken nyugvó agykontrollnál, de ezen a ponton egy szintre kerül vele. Az autohipnózis valóban leállítja a diszkurzív gondolkodást, de ezzel megfosztja az elmét az értelmi kontrolltól, és kiszolgáltatja a gonosz szellemeknek. Ezt mondtam akkor is, amikor először beszéltem az elváltozott tudatállapotról, és ezt mondom most is.
És a szellemek megjelennek! A haladó zen-tanítvány különös dolgokat tapasztal.

Az ember például nyitott szemmel alakokat lát. Egy szerzetes ... ebben az állapotban azt látta, hogy minden buddhista szent körmenetben elvonul előtte. Látomása olyan intenzív volt, hogy nem tudott tőle szabadulni. Végül beugrott egy nagy víztartályba, de a körmenet látomása ekkor sem szűnt meg. ... Felléphetnek más jelenések is. Például vadállatok, amelyek fenyegetően szembenéznek velünk. Szerzetes ismerősöm nagy, rámeredő szemeket és hasonlókat látott. Megesik, hogy az ember hangokat hall, éspedig olyan tisztán, hogyakaratlanul is abba az irányba fordul, ahonnan a hangokat véli. Vannak kevésbé élénk látomások is. Velem megtörtént, hogy azt éreztem, mintha oda levvék kötve ahhoz a ponthoz, amit néztem. Azután úgy tűnt, mintha sötét árnyak suhantak volna el a szemem előtt. Lila foltokat és szikrákat láttam, amelyek szétpattantak, mint valami tűzijáték. Mindez többször is megismétlődött.

Ez a makjó, „a szellemek világa”. Enomiya atya gyanútlanul azt gondolja, hogy ez a „pszichológiai eksztázis” csak a tudatalattiból ered, és nincs szellemi háttere. Ám a különös jelenségek ezzel nem érnek véget. Nehezebb megérteni gyanútlanságát a következőkben:

Az ember képessé válik rá, hogy emberfeletti dolgokat vigyen véghez. E jelenségeket jól ismerjük az indiai jógából. Ezek csak akkor következnek be, ha magunk is akarjuk. Régebben gyakran éltek ezekkel az erőkkel, ma azonban a zen a természetfeletti képességek alkalmazását elutasítja. Dogen (1200-1253), a szoto-szekta megalapítója Japánban, teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a zazen csak a megvilágosodás útja lehet. Persze még ma is találkozunk Japánban olyanokkal, akik e mágikus erőkhöz folyamodnak.

A meditáló lebegni képes, vagy tárgyakat mozgatni távolból, és hasonló jelenségeket előidézni. Enomiya atya e mágikus jelenségeket úgy értelmezi, hogy egyesülünk a kozmikus erőkkel. Bizonyos értelemben ez így is van, csakhogy a természetkívüli jelenségek nem a természet erői alapján mennek végbe. Működő mágiáról van szó, amely mögött perverz numinózum áll: fejedelemségek és hatalmasságok, „a sötétség világának kormányzói”, „a gonoszságnak az ég magasságban lévő szellemei” (Ef 6,12). Nem a paradicsomban élünk, a teremtés „hiábavalóságnak van alávetve” (Róm 8,20), a „levegőben uralkodó fejedelem” (Ef 2,2) a sátán. A racionalizmus által befolyásolt 20. századi teológia, s láthatóan Enomiya atya maga is, hajlamos erről megfeledkezni. Hasonló hibába esik, mint José Silva, amikor azt bizonygatja, hogy az agykontroll útján nem lehet ártó intelligenciákkal kapcsolatba kerülni. Nagyon is lehet, a mágikus teljesítmények mögött éppenséggel a sátán és angyalai állnak.

A víziók és természetkívüli jelenségek föllépése a zen-meditáció második fokán egyértelmű szellemi kontextusba helyezi a harmadik fokozatot, a megvilágosodás bekövetkezését is. A megvilágosodás nem pusztán az értelem intuitív erejének koncentrációja, hanem olyan elváltozott tudatállapot, amelyben az ember erőteljesen és mélyen, de hamisan látja a valóságot. Az én egysége a nem-énnel, a nagy Én, amely az univerzummal azonos, a mindent egynek mutató monizmus hamis világnézet. Nem egyszerűen azért, mert Isten túlesik a horizontján; ez természetes. Hanem mert a létező és érvényes különbségek megszüntetésével megfosztja az embert attól, hogy továbblépjen Isten felé, sőt attól is, hogy különbséget tegyen jó és rossz között. A megvilágosodott személy öntörvényű, önmagának elégséges hamis univerzumba lép, amelyben „ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4), „a hazugság atyja” (Jn 8,44) az úr. Az a tény, hogy a megvilágosodás váratlanul, ajándékszerűen következik be, hogy a szatoriban részesült személy – mint idéztem – „úgy érzi, megváltották”, s egyúttal a Teremtőre való utalás a teremtésből mintegy eltűnik, arra utal, hogy a zen-üzem nem más, mint a keresztény misztika démoni utánzata.

Természetesen a „keresztény zen” gyakorlói megőrizhetik keresztény hitüket, mint Enomiya atya maga is tette; nem szükségképpen teszik magukévá a monista világképet. De ez nem jelenti azt, hogy semmilyen démoni befolyás nem éri őket. Az ártalmak különfélék lehetnek, erről kevés információm van. Egy azonban bizonyos: a keresztény nem teheti meg, hogy autohipnózissal készüljön az Istennel való találkozásra. Ennek veszélyeiről Avilai Szent Teréz nagyon világosan beszél. Az „összeszedettség imája”, más szóval „szerzett szemlélődés” vagy kevésbé helyes kifejezéssel „természetes szemlélődés”, amelyről Teréz tanít, messzemenően nem azt jelenti, hogy „a semmit nyomjuk egyre beljebb”, hanem azt, hogy a diszkurzív gondolkodás megpihen. Lelassul, megnyugszik, de nincs megkötve. A logika nincs lehetetlenné téve, nem kerülünk elváltozott tudatállapotba, az értelem kontrollja nem szűnik meg. Ez ég és föld különbség a zen mindhárom fokozatával szemben.

S ha Isten megragad bennünket, mint sas a zsákmányt, ha tűz lobban csontjaikban, mint Jeremiásnak (Jer 20,9), ha lángolni kezd a szívünk, mint az emmauszi tanítványoknak (Lk 24,32), egyszóval ha beáll a „belénk öntött szemlélődés” jelensége, az már valóban leállítja (kisebb vagy nagyobb mértékben) a diszkurzív gondolkodást, és intuitív lényegmegragadással helyettesíti – de ezért az elváltozott tudatállapotért már a mindenható Szeretet és Bölcsesség viseli a teljes garanciát. Csakhogy ez nem állítható elő üzemi technológiával. Ezt a szintet semmilyen önmanipuláció nem képes elérni.

Isten létformája az önajándékozás, a keresztény létforma az önmagát ajándékozó Isten befogadása.

2006. április 6.