Szeretet
„Mágia és hit” rádiósorozat, 9. előadás
A keresztény elmélkedés néhány szempontja világos határt von a meditációs technikák és az Istentől szabadon ajándékozott misztikus kegyelmek között.
A hiteles keresztény misztikában semmi sincs, amit technika segítségével lehet átélni: az mindig Isten ajándéka, s ha valaki részesül belőle, méltatlannak érzi magát.
Ennek megfelelően a dokumentum elutasítja az Istennel való egyesülés, a keleti teológia szavával „megistenülés” vagy „átistenülés” monista értelmezését, mely szerint az isteni valóság és az emberi valóság közötti különbség csak múló állapot vagy puszta látszat, amelynek el kell tűnnie. Isten és teremtménye között végtelen különbség van, amely nem szűnik meg.
Szem előtt kell tartanunk, hogy az ember lényege szerint teremtmény, és az is marad mindörökké, miután az emberi én felvétele az isteni énbe sohasem válik lehetségessé.
Itt valami mérhetetlenül fontos dologról van szó, amelyet a New Age mozgalom tagad, s ezzel a keresztény imát és gondolkodást hamis irányba viszi.
A New Age misztika befelé, önmagunkba fordulás, és nem közösség Istennel, aki „egészen más”. Összeolvadás az univerzummal, az egyén végső megsemmisülése az egész egységében. Az én tapasztalatát úgy értelmezik, mint az istenség megtapasztalását, ezért befelé fordulnak, hogy hiteles bölcsességet, kreativitást és erőt fedezzenek fel.
Az ősi hazugsággal állunk szemben, amit a Kígyó mond a tiltott fáról a paradicsomban: „Azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). A „fáról evés” a Kígyó „misztikájában” az istenné válás technikája. Ez a „misztika” valójában mágia. Újból hangoztatnunk kell, hogy a hiteles numinózum nem válhat manipuláció tárgyává. Az Istennel való egyesülés útja a megtérés, a bűnös kielégülésekről való lemondás, a teremtmények rendetlen szeretetétől való elszakadás, az önzésünkből való kilépés, Isten akaratának teljesítése, a szenvedés szabad lélekkel való elfogadása, végül pedig, bármennyire visszavonult is az imádságos lélek önmagába, önmagunk meghaladása. Mindez pedig nem elvontan történik, valamely kézikönyv utasításait követve, hanem az üdvözítő Jézus konkrét történeti személyével való találkozás, az ő követése és a vele való bensőséges kapcsolat formájában. „Nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15,5). „Egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5). Jézus embersége nélkül nincs üdvösség. Ezt a szent emberséget befogadni communio, egyesülés Istennel, bár a szó így is fordítható: szentáldozás. Az Egyház szentségein keresztül épül ki azok kapcsolata Istennel, akik az evangéliumi szót meghallották.
Ez a kapcsolat aztán, nem manipuláció eredményeként, hanem Isten ingyenes ajándékából, hihetetlenül elmélyülhet. A keresztény elmélkedés néhány szempontja a következőket mondja:
Csodálkozással vehetjük tudomásul, hogy a más vallások imáiban jelenlévő összes törekvések a keresztény valóságban minden mértéken felül teljesülnek, anélkül, hogy ezzel a személyes ént és annak teremtmény mivoltát érvénytelennek kellene tekintenünk, és annak az abszolútum tengerében el kellene tűnnie. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,8): ez a mélyen keresztény állítás képes összeegyeztetni a tökéletes egyesülést a szeretett és a szerető lény másságával, az örök kicserélődéssel és az örökös párbeszéddel. Ez az örök kicserélődés maga az Isten, és számunkra teljes valóságban lehetséges Krisztusban „fogadott fiaiként” az Ő részesévé válni, és kiáltani a Fiúval a Szentlélekben: „Abba, Atyám.” Ebben az értelemben az atyáknak teljesen igazuk volt, amikor az ember megistenüléséről beszéltek, aki egybeolvadva Krisztussal, természettől fogva Isten Fiával, az Ő kegyelme folytán az isteni természet részesévé vált, „fiú a Fiúban”. A keresztény hívő, a Szentlélekben részesülve, dicsőíti az Atyát, és valóságosan résztvesz Isten szentháromságos életében.
Ez a „megistenülés” valami egészen más, mint a New Age „misztika”. A szentszéki New Age dokumentum nagy gondot fordít a kettő megkülönböztetésére. A New Age „misztikát” így jellemzi:
A New Age nyelvezetében a lelkiség tudatállapotok megtapasztalása, amelyekben az összhang és az Egésszel való összeolvadás érzése dominál. Így a „misztika” nem a transzcendens Istennel való találkozást jelenti a szeretet teljességében, hanem az önmagunkba fordulás által keltett tapasztalatot, a mindenséggel való egység ujjongó érzését, melyben egyén voltunk elmerül a Lét nagy óceánjában.
Ilyen az a „misztika”, amelyet a „fáról evéssel”, azaz megfelelő technika alkalmazásával lehet elérni. Akik hallgatták a zen-meditációval kapcsolatos fejtegetéseimet, itt még jobban megérthetik, miért mondtam, hogy a zen-megvilágosodás a keresztény misztika démoni utánzata. Szó sincs arról, hogy a zen művelői gonoszak volnának, sem arról, hogy a zenben ne lépnének föl olyan természetes mechanizmusok, amelyek a keresztény misztikában is működnek. Ugyanezt lehet mondani a keleti meditáció és a New Age teljes spektrumáról. A döntő különbség abban áll, hogy a keresztény misztika tartalma a transzcendens Isten személyes szeretete, egész a Szentháromság belső életének titokzatos és boldogító mélységéig, amelyben ajándékként részesülünk. A sátán viszont olyan „misztikát” kínál, ahol mi magunk válunk istenné, önmagunk rejtett lehetőségeit bontjuk ki.
Prohászka Ottokár szerint a keresztény misztikus úgy száll le önmaga ismeretlen legmélyére, hogy ott szeretetében kilép önmagából:
... Hogy ott maga megszűnik s mégis folytatódik abban a másikban, hogy megszűnik korlátolt önösségében és folytatódik önzetlen, igaz szeretetében. A szeretet a léleknek arrafelé való folytatása, ahol már nincs belőle, ahol már megszűnik korlátolt végessége. A szeretet kihúzza az embert önmagából, s ott is van általa, ahol különben nincs léte szerint. A szeretet a határolt lelket határtalanná teszi. Mikor korlátolt létének s önösségének arra a fenekére bukkant, ott akkor megérzi a nagy vonzásokat, az örvények forgóit, melyek őserővel szakítják ki a lelket önmagából s viszik kitölthetetlen szomjjal s mohósággal, hogy azután elnyeljék a magából kikelt s Istenbe merült öntudatot végleges boldogságban!
Ez a zseniális paradoxon – „a szeretet a léleknek arrafelé való folytatása, ahol már nincs belőle” – megragadó erővel mondja ki a keresztény misztika „én - Te” struktúráját. Isten a szeretett Másik, az abszolút „Te”, akiben az emberi én megtalálja saját boldogságát. A szeretet belső struktúráját ez a mondat jellemzi: „Te vagy az én boldogságom!” Te, nem én – de ez a nem-én engem tesz boldoggá. Személyes identitásunkat nem elveszítjük, hanem megtaláljuk a másiknak való teljes átadottságban. Maga az isteni Szentháromság ennek a teljes önátadásnak és önmagát-a-másikban-megtalálásnak végtelen teljessége, s ebben részesedik, véges befogadóképességének mértéke szerint, a keresztény hívő – tökéletlenül a földön, hiánytalanul az örök boldogságban.
Ahol nincs személyes szeretet, ahol hiányzik a „Te” jelenléte, ott az önmagának elégtelen és mégis önmagába zárkózó teremtmény lakik, akin semmiféle manipuláció nem segíthet. Ez a halálos bűn állapota a földön és az örök kárhozat a halál után. Az ember nem tudja sajátmagát hajánál fogva kihúzni a mocsárból, mint Münchhausen báró. Minden kielégülés, amelyet a Münchhausen-technikák adnak, átmeneti és illuzórikus.
Mindezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy semmit sem tanulhatunk a nemkeresztény vallások hagyományaiból, tapasztalataiból. De azt igen, hogy e vallások szellemi kontextusa alapvetően hamis. Éppen ezért csak az a pogány tapasztalat hasznosítható keresztény célra, amelyet ki tudunk emelni saját kontextusából és megbízhatóan keresztény kontextusba helyezni. Ha ezt elmulasztjuk, szinkretizmus és New Age lesz az eredmény. Ilyen átültetésre ismert példa „Arisztotelész megkeresztelése”, vagyis az a folyamat, amelyben a középkori keresztény gondolkodók a pogány Arisztotelész (arab közvetítéssel megismert) filozófáját beépítették a keresztény világképbe. Csakhogy ez nem ment se gyorsan, se simán; a kialakult szintézishez olyan metafizikai zseni kellett, mint Aquinói Szent Tamás. Ha azonban Arisztotelész olvashatta volna Tamás műveit, valószínűleg forgott volna a sírjában, mert alapgondolatainak megtartása mellett Tamás bátor átértelmezéseket is végrehajtott, hogy az arisztotelizmus keresztény szempontból elfogadható legyen. (Pl. az egyetlen mozdulatlan mozgató, vagy az önmagában fennálló lét fogalma.) Tamás szintézise végeredményben nem arisztotelizmus, nem is platonizmus, hanem olyan sajátosan keresztény világkép, amelynek kialakításához Platón és Arisztotelész is kellett ugyan, de elsősorban az ó- és újszövetség kellett. A pogány démonok Tamás (valamint mestere, Nagy Szent Albert) életszentsége és egy keresztény fejlődési folyamat folytán hagyták el az arisztotelizmust; ha valaki Arisztotelészt „nyersen” tálalta volna föl a 13. századi Európának, az a hittagadással lett volna egyértelmű. Tamás interpretációjában azonban Arisztotelész filozófiája teljességgel kilépett a pogány kontextusból és a keresztény gondolkodás kincse lett.
Jelenleg, a New Age virágkorában, rendkívül nehéz és kockázatos a keleti vallások tapasztalatait keresztény tartalmak kifejezésére hasznosítani. A missziókban feltétlenül szükség van az inkulturációra, de ez nem jelentheti a keresztény elemek pogány elemekkel való helyettesítését, hanem a keresztény tartalmaknak egy más kultúra nyelvén való kifejezését, aminek igen nagy körültekintéssel kell történnie. Szó sincs azonban arról, hogy a keresztény misztikát pogány misztikával kellene vagy lehetne fölfrissíteni.
A keresztény lelkiségi hagyományokban is vannak ismétléses imaformák, amelyek bizonyos mértékig emlékeztetnek a keleti meditációs technikákra. Ilyen példának okáért a középpont imája (centering prayer), amelyet korábban amerikai barátom, Don említett tanúságtételében. A módszer a névtelen 14. századi angol szerző misztikus művén, A nem-ismerés felhőjén alapul, és egyetlen szó ismételgetéséből áll. (Ez lehet Jézus neve, de lehet más szó is.) Az ismétlésnek autohipnotikus hatása is lehet, ezért ennek a módszernek megvannak a kockázatai. Minthogy azonban az ismételt szó értelmes, tartalmának belső szemlélete megóvhatja az imádkozót a kábult ürességtől. Hasonlóképpen kétarcú a keleti Jézus-ima, ahol nem egyetlen szót, hanem egy mondatot ismételgetünk: „Uram Jézus, élő Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Az imádkozó lélegzése, majd szívdobogása ritmusára mondja a mondatot, s ezzel a természetes életfunkciók az imádság szimbólumává válnak, még akkor is, ha az imádkozó alszik. A Jézus-imáról A keresztény elmélkedés néhány szempontja azt állapítja meg, hogy „sokak számára valóságos segítséget jelenthet, legalábbis egy ideig”, másfelől azonban, „ha nem megfelelően és helyesen fogják fel, a szimbolizmus akár bálvánnyá válhat, ami akadályozhatja a lélek Istenhez való felemelkedését”. Ismétlésekre épül a rózsafüzér is, de több benne a változatosság, hosszabb az ismételt szöveg, ezért az autohipnózis veszélye itt eltörpül, különösen akkor, ha valóban a tized titkainak szemlélésére törekszünk. Az Üdvözlégy Mária ismételt szövege itt nem jelent mást, mint az „Isten közelében időzés” szimbólumát, de amire figyelünk, az a titok. Persze, a rózsafüzért is lehet helytelenül, manipulatív szándékkal imádkozni; a jól imádkozott rózsafüzérben a szöveg olykor-olykor elnémul, belevész az Istennel való együttlét csöndjébe, és ez így helyes, mert az együttlét a cél, a szöveg csak eszköz. Hasonló megfontolások érvényesek az olvasó-imádkozás egyéb formáira is. Az ismétléses imák tehát önmagukban még nem autohipnotikus technikák, de fönnáll több-kevesebb veszély, hogy azzá válnak. Gyakran gondolok erre bizonyos gitáros zenekarok játékát hallgatva, amikor egy-egy refrént megszámlálhatatlanul sokszor ismételnek; néha nehéz eldönteni, hogy imádságot hallok, vagy az eksztatikus rockzenéből átvett tudatmanipulációs trükköt. A kritérium, természetesen, mindig az, hogy a saját élmény áll a középpontban, vagy az abszolút Másik, akit az imádság megszólít.
Néhány szót érdemes itt szólni a keresztény imádságnak arról a jellegzetesen nem-diszkurzív formájáról, amelyet a Szentírás nyelveken szólásnak nevez. Az imádkozó itt önmaga számára is érthetetlen szöveget mond. Istent, aki misztérium, a kimondhatatlanság nyelvén szólítja meg. Ezzel kapcsolatban két félreértés van divatban, amit szeretnék eloszlatni. Az egyik az, hogy a nyelvek adománya mindig rendkívüli karizma, olyan ajándék, amely csodával ér fel. Ez lehet így is: előfordulhat, hogy valaki nem tanult létező nyelven beszél a Szentlélek erejéből, s ez megragad egy jelenlévőt, aki beszéli a kérdéses nyelvet. De ez az eset ritka és kivételes. A nyelvkarizma legtöbbször hétköznapi ajándék, amellyel a „halandzsázás” természetes képességét teszi a Szentlélek az imádság eszközévé, sokszor csodálatosan szép és szuggesztív eszközévé, különösen a nyelveken éneklés esetében. A másik félreértés, hogy a nyelveken szólás elváltozott tudatállapottal jár együtt. Ez nem áll. A nyelvima nem monoton, semmi köze az autohipnotikus technikákhoz. Az „elragadtatás nyelve” kifejezés egyszerűen hibás parafrázis, amely nem szerepel a bibliai eredetiben. A nyelveken szóló teljes öntudatánál van, amit bizonyít, hogy Pál apostol 1Kor 14-ben utasításokat ad a korintusi gyülekezetnek a nyelvkarizma használatára nézve. Ezek föltételezik, hogy a nyelveken szóló akkor kezdi el és hagyja abba a nyelvimát, amikor akarja. Ugyancsak a 1Kor 14 mutatja be a nyelvek adományának helytelen használatát is, amikor a nyelvima öncélúvá, versengés tárgyává, bálvánnyá válik; ezt küszöbölik ki a páli rendszabályok. Helyes használat esetén azonban „aki nyelveken szól, önmaga épülésére szolgál” (1Kor 14,4), s tapasztalja, hogy a nyelvima indukálni tudja mind az értelmes szót, mind az isteni jelenlét beszédes csöndjét.
A Szentlélek csodálatos változatosságot teremt, és minden húron tud játszani. Miközben óvakodnunk kell attól, hogy a keleti imatechnikákat egyszerű átvétellel próbáljuk „megkeresztelni”, az is tény, hogy vannak megtérők, akik éppen keleti meditáció közben találkoztak Istennel. Két ilyen esetről is tudok: az egyik az orosz Tatjana Goricseva, a másik a szlovén Matjaz Puc története. Mindkettőjükkel az történt, hogy mikor már teljesen elveszettek voltak (mindketten ittak, Puc kábítószerezett is), jógázni kezdtek, és tankönyvük mantraként nyújtotta a Miatyánkot, sok egyéb mantra után. Miközben az Úr imáját mondták, elborította őket Isten jelenléte és szeretete. Mindketten megtértek és hívő keresztények lettek, Goricseva pravoszláv, Puc katolikus. Ebből nem azt a következtetést vonom le, hogy jógázzunk és használjuk mantrának a Miatyánkot. Isten szuverén beavatkozása nem manipulációs minta. Következtetésem az, hogy nincs a démoni jelenlétnek olyan sötét fellege, amelybe a Szentlélek világossága be ne tudna hatolni. Nem az ember találja meg Istent; Isten találja meg az embert.
Személyes szeretettel van dolgunk. Jogos a bizalmatlanság az imádságnak minden olyan formájával szemben, ahol túl nagyon hangsúly esik a testtartásra, a lélegzésre, a technikai elemekre. Isten személy, méghozzá végtelenül szerető személy, csordultig telve békességgel, elfogadással, harmóniával, szépséggel és kimondhatatlan gyönyörűséggel. Ha az ő jelenlétében időzünk, nem fogjuk hanyagul elengedni magunkat (ebben tanulhatunk a keletiektől), de nem is fogunk kínosan ügyelni önmagunkra, hanem felszabadultan kifejezzük szeretetünket. Erre vagyunk teremtve.
2006. május 4.
- Nyomtatóbarát változat
- 10748 olvasás