Az anyaság megbecsülésével és a lovagiassággal kapcsolatban további mesélnivalóim vannak.

Nemrég történt. Anyuka szállt a metróra, ezúttal nem cigány. Magas termetű, kellemes arcú fiatalasszony, nyakában egy hintaszerű alkotmányra ültetve lógott kicsinye. Örömmel fölálltam és megkínáltam a helyemmel; nem akarta elfogadni, talán mert látta, hogy a tél dere már megüté fejemet. (Bumm!!!!!***********!!!!!) Második kínálásra aztán kedves mosollyal mégis elfogadta; én pedig visszamosolyogtam. Az ő mosolya azt mondta: «Köszönöm, hogy értékeled az anyaságomat»; az enyém pedig azt: «Örülök, hogy érted, miért adtam át a helyemet». Mert igazán nem arról volt itt szó, hogy melyikünk fáradtabb, vagy melyikünk bírja jobban az állást. Az anyaság méltóságát celebráltuk.

Ez az eset a napokban játszódott le, és erőteljesen hozzájárult a Sacco di Újpest címmel leírt jelenet durvasága által megtépázott kedélyem helyreállításához.