Sokaknak feltűnik, milyen fürgén vánszorgok mostanság. Ez azért van, mert viselek a lábamon egy korrekciós pályát (koncepciós zónát, prelekciós prózát, transzgressziós mókát, kompressziós pólyát, regressziós kómát vagy valami ilyesmit), ami kiszorítja a vizet a lábamból. (Érdekes, a fejemre nem adtak egy kollációs párnát, hogy kiszorítsa az agyamból a vizet.) Így aztán könnyedén szedem a lábamat, mind a vízig szárazon. A hortációs lámát egy roma fiatalasszony, Bónita tekeri föl a lábamra minden áldott reggel és ő tekeri le minden áldott este. Fertőtlenítési hadműveleteket is végez.

Ez nem juttatja eszembe a kórházat. Bónita nerm dehumanizál. Nemrég érettségizett, magyarból Tóth Árpádot húzta. Töredelmesen bevallotta, hogy nem kedveli a verseket, viszont – mit tesz Isten – szereti Tolsztojt. Bónita Istent is szereti. S béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek. Ünneplik a pankrációs bólyát.