Amikor pappászentelésem 25. évfordulójához közeledtem, a plébános, akinél laktam, fölvetette az ezüstmise kérdését. Mondtam, hogy én megvagyok anélkül, de ő azt felelte: „Te megvagy, de a hívek nem. Ők ragaszkodnak hozzá.” Beleegyeztem, mert nem szeretek vitatkozni. Sarkamra álltam azonban, mikor a plébános arra akart rábeszélni, hogy a mise után ne adjak személyes áldást mindenkinek, hanem egy kiterjesztett stóla mentén  (vagy több összekötött stóla mentén) mindig annyi embernek, ahányat a stóla befog, így sokkal gyorsabban megy. De hát akkor miért nem elég a szentmise záróáldása, hiszen az egyszerre megvan mindenki számára? A hívek ragaszkodtak az ezüstmiséhez, hát szenvedjenek. És könyörtelenül megáldottam őket külön-külön.

Még egy ezüstmisém valószínűleg nem lesz, de ma Balázs-áldást adtunk, és itt a probléma újból fölmerül. Amikor először miséztem olyan plébánosnál, aki összevont Balázs-áldást adott, szót fogadtam és követtem példáját, de rossz érzésekkel. Most olyan helyen misézem, ahol ezt az egyszerűsítést nem vezették be, így hát jó alkalmam nyílik elmondani a véleményemet. Kissé pimaszul, mégis úgy gondolom: az a plébános, aki azt állítja, hogy a közösen osztott Balázs-áldás éppoly hatékony, mint az egyedileg osztott, valószínűleg öntudatlanul egyáltalán nem hisz a Balázs-áldás hatásosságában.

Én hiszem, hogy a hittel fogadott Balázs-áldás hatékony, ex opere operantis Ecclesiæ,  az Egyház tevékenységének közvetítésével. Az Egyház tevékenysége pedig nem csupán az elmondott szöveg, hanem a szertartás többi eleme is: a személyes odafordulás, az égő gyertyák, a fej fölé tartott kéz, a kereszt jele. Az áldást nem lehet racionalizálni.

Ha az Egyház megengedi az összevont Balázs-áldást, ami nagy tömeg esetén indokolt lehet, természetesen készséggel engedelmeskedem. Ez nem elvi kérdés. Jelenleg azonban jó tesztje annak, hogy valaki karizmatikusan vagy racionalisztikusan gondolkodik a szent cselekményekről.