Megint a West End Cityben ebédelek. Két fiatalember ül egy asztalnál, a többi hely szabad. Idegen nyelven beszélnek. Lingvisztikai iránytűm a román nyelv irányában leng ki. De lehetnek a srácok rácok, sokácok, bunyevácok, mit tudom én. Odakéredzkedem tálcámmal, magyarul. A felém eső, kísértetiesen ismételve a múltkori hölgy eljárását, egyetlen szó nélkül végigmér, aztán biztonságba helyezi tőlem mobiltelefonját.

Ennyire közellenség küllemem van?

Ünnepélyesen deklarálom: szakadt megjelenésem dacára nem lopok. Még a napot sem lopom. Mindenki láthatja, megvan a nap.