tejút
a templom talapzata reszket
viharzó tűzbokor a lét
mindennap újrakezded
a túlhabzó szenvedély énekét
és lezúdul az égő zuhatag
a fölrobbant üstökös hangot ad
Nem olyan régen a Hagiosz listán kerestem Harsányi Lajos Szent Margit-versének szövegét, amit ifjan kivágtam az Új Emberből. Örültem volna a Szent Ágnesről szóló szonettnek is, amit szintúgy őrizgettem. Lassan eszembe jutott egy harmadik vers is, amit szintén kivágtam, bár ez nem tartozott a szentekről írt szonettek közé. Harsányi nem nagy költő, de kedves költő, van egyéni hangja, kicsit faramucian rímel és érthetetlenül bőkezűen bánik a gondolatjelekkel, dehát kinek baj az?
Lövészárok a téren. A szögesdrót mentén marcona medveforma alakok. Vajon miért állomásoznak itt?
Egyikük szándékai hamar nyivánvalóvá lesznek. A barkaágak nyomravezetnek. Ez áruló. Barkát árul virágvasárnapra. „Tessék a barkát!”
Egy versbolond agya nyomban bekattan, ha mód van rá.
„Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben...
Tessék a bárkát!”
Most képzeld el, ilyen aggyal járni-kelni...
Olvasom, hogy a visszavonult XVI. Benedek jól van, imádkozik, olvas és zenét hallgat. Nem tudom, van-e zongorája. Nagyon szeretett zongorázni, legjobban Mozartot. Érdekes, hogy a szintén mindhalálig mosolygós Nemeshegyi Péternek ugyancsak Mozart a kedvence. Most jelent meg róla egy könyve.
„Husika...”
„Palacsintácska...”
Fölnézek. Egy hölgyecske társalog telefonocskáján.
Kővé dermedek a rémülettől. Mi lesz veledke, magyar nyelvecske?
És ijedt táncot roptak
Debrecenben a tatár-agyvelők.
éjjel nagy jégfarkasok járnak
lakói a mord februárnak
a járda kicsúszik alólam
tört tagokkal fekszem a hóban
toportyánok képemre másznak
arcom húsából lakomáznak
már elhalóan sem nyöszörgök
ott viszi csontvázam az ördögde jön Bakhita Afrikából
Diego tilmája világol
jön Efrém zengő kórusával
lelkem a képtelenbe szárnyal