Még ez is idetartozik. Nem túl régi eset.

Még 2001/2002 telén játszódott le egy másik kis találkozás, amit kedves emlékként őrzök.

A Nap utcában gyalogoltam kora reggel a Ferenc körúti metró-megálló felé. Szembejött velem egy négyéves forma barna kisfiú, fekete anyja kicsit lemaradva követte. A gyerek hangosan vezényelt magának, lármásan menetelt, mint egy jó hangulatban lévő hadoszlop. Aranyos volt. Elmosolyodtam, és az afrikai anyuka visszamosolygott. «Örülök, hogy helyesnek találod! Az én fiacskám!» Ezt mondta a mosolya.

Amit most sikerült megfogalmaznom: a lovagiasság háborodik föl bennem, amikor Franco vagy Haynau megtorlásairól írok. Ha a másik fél kiszolgáltatott, aljas dolognak érzem bántani. Nem tudnék valakit úgy megszidni sem, mint ma láttam a fogpótlástani klinika tündérországában. Nem Tündér Ilonától, hanem egy tekintélyes férfitündértől, egy — külleméről ítélve valószínűleg szintén izraeli — tündérleánykával szemben, akinek az volt a bűne, hogy nem viselte a kötelező maszkot. Hát persze, ha az orvosok nem viselik.

Közvetlenül semmi pozitívat nem tudok tenni a romakérdésben, annyit azonban elhatároztam, hogy ha alkalmam van rá, a cigányok mellé ülök a járműveken, kifejezve ezzel szolidaritásomat és tiszteletemet. A duhajokat, részegeket persze továbbra is kerülöm, bármely etnikumból.

A Koloán hírügynökség jelenti. Tegnap, október 28-án reggel 7 óra 35 perckor termetes jaguár jött elő egy kukavödörből a Kis salétrom utcában. Az állat éhes lehetett, mert nyomban hozzálátott, hogy elfogyassza Hucksteiner Marcipánné 63 éves, Kéménykorom u. 34. sz. alatti lakost. Hucksteinerné szívrehatóan kérlelte a ragadozót, hogy ne egye meg, mert szeretné megérni az unokái esküvőjét, és egyelőre gyermekei sincsenek.

Nem írtam még Mozartról. Múlt héten hallgattam meg három hegedűversenyét. Az 5. tetszett legjobban, aztán az 1., végül a 4. sorszámú. Eltünődtem, milyen lelkesen írta Sík Sándor, éppen egy Mozart-hegedűverseny kapcsán:

Nincs többé romantika a fogorvosi székben, állapítottam meg kedden. Semmi kínzás. Vér se folyik már. Sok vihart látott bölcsességfogamat Tündér Ilona permanensen betömte, ki-kieső protézisem véglegesen föl van ragasztva. Yaffa hercegnő már három mintát vett felső állkapcsomról. Csak gyakoroljon a gyerek. Immár nemcsak pépeset tudok enni, hideget és meleget is ihatok fájdalom nélkül. Egyhangú élet!

Fogam már régóta nem fáj, de a végleges tömést még tegnap se kapta meg; valamit ókumlálnak. Viszont véglegesen fölragasztották felső front-protézisemet, amit a nyár elején erőltetett munkamenetben kaptam, hogy az «Ez az a nap» rendezvény szónokaként meg lehessen engem különböztetni egy vízköpő szörnytől. Mintát is vettek felső fogsoromról. (Yaffának másodszorra sikerült.)

Vasárnap. Végeztem a délelőtti gyóntatással. Újpesten a metróvégállomás aluljárójába tartok, lefelé a lépcsőn. Lent egy asszony magából kikelve szid egy olyan tizenhét éves forma lányt. Dühtől megvadulva hajol feléje, míg a lány karjait védekezőleg is, dacosan is összefonva lapul háttal a falhoz a fúria elől. Az asszony nem képes fékezni haragját, hatalmas pofont mér a lány arcára. A lány sírva, visszakiabálva elszalad, ott mellettem, föl a lépcsőn.

Pierre Janelle könyvét olvasom: The Catholic Reformation. Szemléletes képet ad a trentói zsinat előzményeiről; számomra sokkal élvezhetőbb, mint Jedin nemrég olvasott könyve. Idézek egy bekezdést.