Mint írtam, idegrendszerem határozottan kezd meglazulni.

Reggeli szentmisémen a káprázatos homiliát mondom éppen, amikor megszólal egy mobiltelefon.

Elhallgatok. A gazdája majd csak észreveszi magát és kikapcsolja.

A gazdája nem veszi észre magát és nem kapcsolja ki.

Tovább hallgatok. A tulajdonos most már biztosan fölfigyel és kikapcsolja.

Nem figyel föl és nem kapcsolja ki.

Várok. Nézzük egymást a hívekkel. A csengőhang zeng a templomban.

Mi lesz itt estig? Föladom. Folytatom a homiliát csengőhang mellett. De most már nem káprázatos. Dadogok, ötölök-hatolok.

Ekkor meglepő gyorsasággal kikapcsolják a mobilt. 

Van egy jó angol szó, „loser”. Én vagyok az.

Megyek haza. A ház nyitva tartott kapujában áll két idős hölgy és beszélget. Jobb helyet nem is lehet találni beszélgetéshez. De legalább nem kell kódot zongoráznom. Egyik hölgy fölajánlja a másiknak, hogy beengedi az udvari kapun, de a másiknak, úgy tűnik, ez nem tetszik.

Megyek föl gyalog a lépcsőn, mert a lift az udvarról nyílik, és nekem nincs kulcsom az udvari kapuhoz. (Miért????) Közben megszólal egy éles csengőhang és zeng, zeng, zeng. Fokozatosan jövök rá, hogy kaputelefon szól. Ez az a hölgy, aki nem akart bejönni az udvari kapun. A csengőhang emberi hangra vált, áthatóan bezengi a házat.

 – Bözsike, Bözsike, hallasz engem? – zengi a hölgy. – Bözsike, nem megyek be. Bözsike, nem megyek be, hallasz? Nem megyek be, mert a kapu be van zárva. 

Lelkiismeretem tétova maradványai ellene mondanak, de zabolátlan ösztöneim arra indítanának, hogy foggal-körömmel darabokra tépjem Bözsikét, látogatójával együtt.