Kánikula. Vasárnap délelőtt nincs túl sok gyónóm. Fülem is jól szuperál. Bátorságot veszek megkérdezni több gyónótól is, vajon kellő hangerővel beszélek-e? Érthető? Nem hallatszik ki? Megerősítéseket kapok. Érthető és nem hallatszik ki. Sőt egyik gyónóm meg is dicséri tiszta artikulációmat. Majdnem sírok a megkönnyebbüléstől, olyan nehéz volt a "Tessék???" és "Kihallatszik!" Szküllája és Kharübdisze között navigálni. 

Süketségemet panaszoló bejegyzésemhez még egy hozzáfűzni valóm van. Most tudatosodott bennem, mennyit szenvedtem az olyan filmektől, amelyek szövegmentes képsorokkal kezdődtek. Most már nem járok mozikba, de jól emlékszem, hogyan jöttek a szövegmentes képek egymás után, anélkül, hogy tudtuk volna, melyik országban, melyik évszázadban vagyunk, és egyáltalán miről van szó. A vizuális művészet képekben próbál beszélni, úgy, hogy minél kevesebb szövegre szoruljon, de engem ez kielégítetlenül hagy. A szövegmentes kommunikáció a zene privilégiuma, amely nem akar fogalmi tartalmakat közölni. Nekem egy filmben mondják meg, mi újság. BESZÉLJETEK, EMBEREK! Az Ige teremtette a világot.