Át kellett élnem édesanyám aggkori dementiáját. A bennem élő kisgyerek rémületét, ahogy eltűnt az anyai ölelés biztonsága és helyét a tompa közöny maszkja foglalta el. Máig se dolgoztam föl egészen. Részemről még nem tartok a dementiánál, de hogyha akadozó memóriámmal kihagyok egy mozzanatot a szentmiséből vagy nem jut eszembe egy jól ismert név, elgondolkodom, milyen lehet, amikor a belül nyüszítő, riadt én már nem tud kontrollálható kapcsolatot teremteni a valósággal.

Szól a kaputelefon. „Azt akarom mondani, hogy csütörtökön eljön a Messiás, és...” Áldom az eszemet, hogy megszakítót szereltettem föl, gyorsan kilépek a kapcsolatból, és engedem Habakuka prófétanőt a döglött kábelnek beszélni. De a gyóntatószékben nincs megszakító, az őrültek oda is bejöhetnek. Be is jönnek. Mit kezdjen a gyóntató egy elmebeteggel? Természetes, hogy hitellenes kijelentésekre nem bólogathatunk a felebaráti szeretet nevében, az ilyet el kell utasítani. De ha gyónni jönnek, bűneiket megvallani, feloldozást nyerni?

Emlékszem egy barátom állítására, aki értelmi fogyatékosokkal foglalkozott. Amikor azt a véleményt kockáztattam meg, hogy ezek nem beszámíthatóak s így nem is kárhozhatnak el, barátom azt mondta: döntenek ők is. Nem annyira explicit, tudatos, megfogalmazott a döntésük, de ők is választanak jó és rossz között. Ez gyakran eszembe jut, amikor inkoherens gyónást hallgatok. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, amikor pusztán a beszéd inkoherens. Pl. „Jaj, hol is... Úgy bánt, hogy... Kérem, segítsen... Hogy lehet valaki... Nem tudom, mit csináljak...” (Kitalált szöveg, nem idézek semmit tényleges gyónásokból.) Itt a lelkiállapot zavart, de a töredék-mondatokat ki lehetne egészíteni értelmes mondatokká. A neurotikus nem pszichotikus. Viaskodik élményei feldolgozásával, egy-két jól irányzott kérdés mederbe terelheti. Én arról az esetről beszélek, amikor maga a gondolat inkoherens. Ha valaki, mondjuk, azzal vádolja magát, hogy megölte a Gellért-hegyet és gyilkos szándékkal van a Szabadság-hegy iránt is, vagy megkér, beszéljek a rendőrkapitánnyal, hogy a szomszédja ne dobja a szemétbe a szárazelemeket, az illetőnek már a valósággal való kapcsolata hiányos. (Persze ezek is kitalált esetek.) Ilyenkor nem igen lehet a szokásos módon levezetni a gyónást. Ha azonban a gyónó óhajtja a feloldozást, szerintem nem szabad megtagadni tőle. Talán az explicitnél mélyebb szinten valódi vágy él benne Isten irgalma után. Fontos a biztató, barátságos hang, az Isten szeretetéről adott tanítás, hiszen ez a logikán túl is hat, a lélek ismeretlen mélységeiben, ahova nem látunk. A téveseszmét nem kell cáfolni, természetesen jóváhagyni sem, egyszerűen át kell lépni rajta. (Pl. „A rendőrkapitány nem hallgat rám, de azt tanácsolom, hogy...” – és máris a mi utcánkban vagyunk.) A feloldozás persze feltételes, elvégre nem tudjuk ellenőrizni, megvannak-e a követelmények, de ezt a feltételességet nem kell kimondani. Magunkban végezhetünk szabadító imát is, tudva persze, hogy az agyműködést magát ezzel még nem tudjuk meggyógyítani, ahhoz csoda kellene. Közvetítjük Isten irgalmát, ahogy tudjuk, és a gyónó befogadja, ahogy tudja. Némely elmebeteg gyónása megható tud lenni.

Mi vergődünk, de a Szeretet hatalmas.