Még 2001/2002 telén játszódott le egy másik kis találkozás, amit kedves emlékként őrzök.

A Nap utcában gyalogoltam kora reggel a Ferenc körúti metró-megálló felé. Szembejött velem egy négyéves forma barna kisfiú, fekete anyja kicsit lemaradva követte. A gyerek hangosan vezényelt magának, lármásan menetelt, mint egy jó hangulatban lévő hadoszlop. Aranyos volt. Elmosolyodtam, és az afrikai anyuka visszamosolygott. «Örülök, hogy helyesnek találod! Az én fiacskám!» Ezt mondta a mosolya.

Mit számítanak az ilyen kis események? Miért őrzi őket emlékezetem? Miért írom le őket? Mindenekelőtt: számomra szubjektív jelentőségük van. Érzékeny, lírai alkat vagyok, egy-egy kedves vagy bántó szó visszacseng bennem, befolyásolja hangulatomat; a gorombaságokat, bár nagyon fájnak, Gyönyörűm ölelésében viszonylag hamar földolgozom, de a kedvességeket, a mosolyokat hálásan, hosszan raktározom. Másodszor: viszonylag szegényes a hétköznapi élményanyagom. Misézem, prédikálok, gyóntatok, előadásokat tartok, imaösszejöveteleket vezetek, de ettől eltekintve egyedül dolgozom az íróasztalomnál; emberekkel leggyakrabban az utcán, a járműveken, a boltokban találkozom, így ezek szolgáltatják számomra a legtöbb érzékszervi benyomást embertársaimról. Szívesen járok közöttük (magányos, félszeg vadállat a nagyváros dzsungelében — alighanem önnönmagamat ábrázoltam a Kis salétrom utcai jaguárban), tisztelettel és érdeklődéssel szemlélem őket, fantáziám pedig, amellyel a Teremtő ugyancsak gazdagon megáldott (hála érte!), csúcsüzemben működik. Harmadszor: vízió van ezekben a dolgokban, az emberről, a teremtésről, és Őróla, a Csodálatosról. Ugye észleled, TALAKE? Ha már idejöttél ezt olvasni, valahol értesz is biztosan...