Legszebb az imádság. Nem vagyunk méltók rá, mondta lényeglátóan Vianney Szent János, de Isten olyan jó, hogy mégis megengedi nekünk. Olyankor a Gyönyörű tölti be a teret, szépségének felhőfoszlányai úsznak a levegőben, ingyenes jóságától könnyű lesz minden, a szív emelkedik. Miért kényeztetsz, Csodálatos? Hiszen már az is nagy ajándék volna, hogy arcunk verejtékével szabad imádnunk Téged, de hogy még élvezzük is... Érthetetlenül, szédítően, kábítóan jó vagy, pazarlod gazdagságodat, részegítő lényedet. Előtted térdelni: beteljesülés. Hát a zsoltárok, Lelked dallamai, ezek a magnetikus strófái Izrael emésztő vágyának Teutánad! Minek a boldogságot máshol keresni, amikor veled, a határtalan Boldogsággal egyesíthet a Lelkedben történő imádság — ez a kristály szélvész, ez a vérlázító egyensúly, ez az önmagából kihulló univerzum, ez a testhőmérsékletű tűzhalmazállapot?