Viszonylag nyugodt alvás és egy gyors reggeli után kimentünk a vásárterületre a kongresszusra. Guidónak csináltattunk kisebb huzavona után egy badge-et, amellyel ő is bejöhetett. A badge ellenőrzést halálosan komolyan veszik, nekem el volt fordulva, a fehér háta látszott, rám szóltak, hogy fordítsam vissza. Udvariasan, kedvesen, de határozottan.

Beszabadultunk tehát az épületbe. Először is a kiállítókat céloztuk meg, de sajnos érződik a recesszió, alig-alig van repi ajándék, és ha van is legalább egy quizt meg kell oldanod érte-de azért szert tettünk egy pár pendrive-ra. Körbekóboroltunk, majd lassan rámjött a harctéri idegesség, ahogy közeledett a poszterszekció. Na de sikeresen túléltük ezt is. Utána még beültem a gyerekdiabetes előadásokra, ha már itt vagyok...Guidó meg hazament. Keresett a neten és végül talált egy, azaz egy darab katolikus templomot. Oda később el is mentünk misére. Azt kell mondjam, a résztvevők kb fele színesbőrű volt, ami az utcán nem jellemző átlag, szerintem kevesebb a színes itt, mint otthon. De a misére ők járnak. Mise alatt jól tanulmányozhattuk a nyelvet, ugyanis gyakorlatilag egy kukkot nem értettünk belőle.

A svéd, az általam ismert nyelvek közül leginkább a németre hasonlít, vannak hasonló hangzású szavaik, mint az allem jede, Sohn, Geist, interresant, almachtige-legalábbis úgy tűnt. Ahhoz, hogy a templomba eljussunk, metróval kellett mennünk, méghozzá a legalsóval. Ez azt jelenti, hogy 6 szintet mentünk lefele a föld gyomrába, és minden szinten voltak metrók. Az utolsó szinteken a svédek már nem izgatták magukat, egyszerűen robbantottak egyet a földbe, szikla mindenütt, nem vették a fáradtságot, hogy egyáltalán eltakarják, néha úgy tűnik, megpróbálták egy kis festékkel lefújni legalább a sziklát, de aztán felhagytak ezzel a meddő próbálkozással és hagyták a fenébe az egészet. Ettől aztán olyan, mintha barlangban lennél tényleg.

Elmentünk a Nobel múzeumba, ami nem nagy, de 2 nagyon jó dolog van benne, az egyik, hogy az a nyolcszázakárhány díjazott, aki valaha is díjat kapott, folyamatosan megy körbe egy zsinóron a múzeum halljában, vagyis nem ők persze, csak a képük, a díj ideje, és 2 mondat arról, hogy miért kapták. És a másik klassz dolog, hogy folymatosan vetítenek róluk kisfilmet, kb 5 perceseket, amiben egy rövid történet, interjú, képek vannak a munkásságukról. Igazán felemelő nézni ezeket, nekem persze rögtön Isten jutott eszembe, hogy hogy tudta ezeket az embereket inspirálni, vezetni, képeségekkel és lehetőségekkel felruházni, hogy tehessenek az emberiségért...nekem persze az orvosi Nobelek jönnek be a leginkább, beleborzongok, ha a penicillin, az inzulin, vagy a röntgen feltalálásráról olvasok, vagy hallok. Kevésbé hz lázba az irodalmi Nobel díj, bocsássa meg Koloán. Amúgy, úgy tudom, Nobelek területén az egy főre eső Nobelek számát tekintve mi vagyunk a világelsők. Jelenleg 16 Nobel díjazottunk van, már ha mind magyarnak számítható... Vettünk is egy pár Nobel díjat-csokiból, hadd növekedjék az egy főre eső Nobelek száma tovább. Mi most gyerekenként 2-vel tovább növeltük, az összesen hat.

Vissza gyalog jöttünk, és azt láttuk, hogy egoyrészt a svédek kint ülnek az éttermek utcai részén - volt vagy 10-13 fok - másrészt pedig, hogy megint minden tömve van, legyen az olasz étterem, amiből sok van egyébként, argentín, mexikói, vagy más -de tök üresek a svéd éttermek. Így aztán megint nem vettük a bátorságot, hogy oda üljünk be, pláne azok után, amit a többiektől hallottunk, akik tegnap este svd kaját ettek. Úgyhogy megint a Vapianóban kötöttünk ki. Este még megnéztünk egy könnyed vámpír paródiát Leslie Nielsennel a tévében és most ismét vége a napnak. Holnap pedig csavargunk még egyet és irány haza!