Első péntek. Gyóntatok. Két hosszú órán át Kína teljes lakossága táncol az idegeimen, no meg India, és valószínűleg Lichtenstein is. Minden szóra figyelek, és igyekszem úgy viselkedni, mintha vércukorszintem nem járna fönn a sztratoszférában. Meglepő, de olykor csakugyan tudok segíteni valakinek.

Az a gyóntatószék jutott nekem, amelyik éppen szemben van a paddal. A padon ül egy hölgy, az idősebb generációból. Nem tér be egyik gyóntatószékbe se, csak ül és a mellette ülő másik hölggyel beszélget (az idősebb generációból). Nem beszélnek hangosan, de látom, hogy hevesen, gesztikulálva társalkodnak. Mintha két papagáj indiántáncát figyelném. Kimondhatatlanul idegesít. Kimenjek és mennydördüljek rájuk, hogy ne a gyónási készület helyén beszélgessenek? Néha vállalom ezt a szerepet, de utálatos szerep, és nem is beszélnek hangosan. Hirtelen eszembe jut a megoldás. Vannak szellemi segítőtársaim. 

 „Őrangyal, pofozd meg!” Így fogalmazódik bennem a harci kiáltás. Talán akik olvasták Kerub c. művemet, érteni fogják, mire gondolok. Semmi tényleges durvaság nincs szándékomban, csak valami erőteljes beavatkozás, amitől a derék nénikék kimozdulnak a fecsegő perpetuum mobile szerepéből. Nem is csak saját őrangyalomnak szánom a kérést, hanem a sajátomon kívül mindkettőjük őrangyalának.

És íme. Két percen belül az egyik hölgy föláll és eltávozik. A másik a pad túlsó oldalán keres beszélgető partnert, de rövidesen az is eltávozik. Nem telik sokba, és a kezdeményező is föláll és eltávozik.

Csak a tényeket írtam le, mint tárgyilagos riporterhez illik.