„Puha vagy, Jenő!” – kiabáltak be hajdan Dálnokinak, a Ferencváros játékosának, ha elmulasztotta eltörni az ellenfél lábát. („Wo sind diese schöne alte Zeiten?” – sóhajt Wendriner úr, az oroszlán.) Nos, az igazság az, hogy én jobb szeretem Jenőt, ha puha. „Én olyan nagy sebész vagyok, hogy egyszer egy beteget meg is rúgtam!” – mondja Rejtő orvos-hőse, de én nem nagyon szeretem, ha rúgnak. Az a diktatúrában beidegzett attitűd, hogy az orvos hatóságként rendelkezik a beteggel, olykor még jól kitapintható. Jaj, de szeretném ideírni annak a tündérien segítőkész fiatal doktornőnek a nevét, aki jelenlegi két orvosomnak beajánlott: egy háziorvosnak és egy lepraszakorvosnak. Mindkettő a „puha” attitűdöt képviseli, törékeny figura létemre felszabadultan megyek hozzájuk. Nem rúgnak.

Ma a lepragyógyásszal volt dolgom, Kőbányáról kellett hazajönnöm, csodálatos új lepragyógyszerek birtokában. Koloán megfogadta saját tanácsát. Az ám, nem szálltam föl a csábítóan csilingelő villamosra, hanem gúnyos kacajjal hagytam elmenni nélkülem. Megvártam a buszt, és az nem hurcolt végig Budapest mosléknegyedén. Békében vagyok a világgal. Kitört a tavasz! Celsius tábornok hadba küldte csapatait. Sándor, József, Benedek... Persze, injekcióznom ezután is kell, de úgy tűnik, hatékonyabb lesz a muníció. És meg kell tartani az előírásokat. Meg is tartom, precízen. In every blue moon, ahogy az angol oly zseniálisan mondja. Puha vagy, Jenő...