A 20. század első felében József főherceg, mint ismeretes, a költészetnek azt a válfaját művelte, amelyet az angol, udvariasan, minor poetrynek nevez. Kevésbé udvariasan dilettáns költészetnek hívják. Nem írt nagyon rossz verseket, viszont kicsit se írt jókat.

A történetet egy idős zongoraművésznő mesélte el nekem, ő nyilván érintkezhetett előkelő körökkel. A főhercegnek volt egy verse, amelynek ez volt a refrénje:

... sín tudja, merre.

Nyilván azt volt a gondolat, hogy az élet vágtat velünk, mint egy vonat, és viszi utasait az ismeretlenbe,

... sín tudja, merre.

Ez a „sín tudja” enyhén komikusan cseng, ezért riadalmat váltott ki a főherceg tisztelői között, amikor felolvasó estjének műsorába – sín tudja, miért – ezt a verset is besorolta. Súgtak-búgtak, végül a főhercegnek egy barátja elvállalta, hogy lebeszéli.

Így aztán, mit volt mit tenni, a költő-főherceg barátai reszketve várták, mikor jön a „sín tudja”. És jött. A szerző olyan mély átéléssel adta elő, hogy fergeteges sikere lett. Csak úgy zúgott a taps.

A vonat sznobig megy. Sín tudja, merre.